Az öcsém legelső megbízása. Egész könnyed feladatnak ígérkezett, nem olyasmi, amiket akkoriban én kaptam. Egy, az ír alvilág számára félig fontos személyről volt szó csupán, aki sok ellenfelet szerzett magának, és minket kértek fel, hogy intézzük el. Néhány emberrel számoltunk csak, legfeljebb egy tucattal. Először nekem ajánlották fel, ami azt illeti, én viszont úgy voltam vele, hogy Calvagh is el tudja intézni egyedül. Habár bennem volt a félsz is, mert teljesen más dolog gyakorolni a gyilkolást, és valóban kioltani egy ember életét.

Biztos távolságban követtem őt, figyelve, mit-hogyan tesz, de nem szóltam egy szót sem. Ő neki kellett egyedül megoldania ezt a feladatot, máskülönben nem fog legközelebb boldogulni. Jól vette az akadályokat, és nem hezitált egy pillanatig sem, megtette, amit meg kellett tennie. Ez megnyugtatott. Volt egy-két húzósabb helyzet, de abból is ki tudott lábalni, aminek örültem.

Nem sokkal a feladatunk bevégzése előtt viszont azt láttam, hogy az egyik emberrel nem végez egyből, hanem hezitál. Nem értettem, hogy mi történik, de már ugrottam is oda, hogy megelőzzem a bajt. De nem voltam elég gyors. Mire odaértem, már az öcsém gyomrában volt egy kés, én pedig a sajátomat használva döftem le a földön fekvő nőt. Próbáltam megtartani a hidegvéremet, és azt mondogattam neki is, hogy minden rendben lesz, rendbe fog jönni. De mindez hazugság volt. Súlyosabb volt a sebe, mint azt elsőre hittem, és ha a kezét nem tartja a hasához, akkor könnyen lehet, hogy nem maradt volna bent minden… Nem voltak meg a szükséges eszközök az ápolásához, és tudtam, hogy meg fog halni. Így hát megpróbáltam a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy az utolsó percei jól teljenek el. Nem hittem volna, hogy az öcsém a szemem láttára fog meghalni, és nehezen is fogadtam el, mikor már egyszerűen nem mutatott semmi életjelet. Én viszont nem hagyhattam, hogy ez az áldozat hiábavaló legyen, így befejeztem a feladatot. Nem is akármilyen módon… fűtött a düh, a harag, és a fájdalom, én pedig szabadjára engedtem.

Nem örült ennek a hírnek senki, hogy meghalt Calvagh. Főként, mert részben az én hibám volt a kimúlása. Én adtam át neki a feladatot, amit úgy hittem, el fog tudni végezni, de képtelen volt rá. Hezitált. Elég volt két másodperc. A történtek engem is megváltoztattak, ahogyan az apámat, és anyámat is. Már nem úgy viszonyultak hozzám, mint korábban. A gyász időszakának elmúlásával már elkezdtek javulni valamilyen szinten a dolgok, de inkább úgy fogalmazok, hogy csak enyhültek. Az anyám megértett valamilyen szinten, az apám viszont… nos, ő már nehezebb eset volt. Úgy viselkedett, mintha ő is így lenne ezzel, de közben legbelül gyűlölt azért, amik történtek. Két fia volt, mindkettejüket szerette, akármilyen keményen is viselkedett velük alkalmanként. Azon az estén pedig az egyiküket elvesztette a másik baklövése miatt. Hogy honnan tudtam meg, hogy gyűlölt ezért, méghozzá teljes mértékben? A válaszra olyan jó ötven év múlva derült fény. Nem egy rövid idő, tisztában vagyok vele, de úgy néz ki, hogy ő nem felejtett.

Az anyámmal való hosszas beszélgetés végszavai voltak ezek. Egy idő után mindenki túllépett már az öcsém halálán, én is. Hosszú ideig még fejlesztettem a képességeimet, és a legjobbak közé kerültem. Én kaptam a nehéz munkákat, és ezzel együtt a legtöbb pénzt is. Viszont egy olyan szűk éve úgy döntöttem, hogy kilépek. Megismerkedtem egy bizonyos nővel, aki minden volt, amiről csak álmodni tudtam. Fene mód hamar beleszerettem, és rá egy fél évre úgy döntöttem, hogy nem folytatom tovább a munkámat. A testvérem szavai visszhangoztak folyva-folyvást a fejemben. Ő sem akart mást, mint egy rendes családot, egy feleséget, ki tudja mennyi gyereket, valami szép otthont, és mindenféle probléma nélkül élni az életét. Én is elkezdtem egyre jobban ezek felé hajlani.

A kilépésem problémamentes volt, sokan támogattak is, amiben csak tudtak, és egy nyugodt, boldog élet reménye máris ott lebegett a szemeim előtt. Néhány hónapig meg is valósult. Viszont az apám haragtartó volt, még ennyi év távlatában is.

Történt ugyanis, hogy meghívott minket az egyik raktárába, mondván, akar nekünk mutatni valamit. Úgy voltam vele, hogy miért is ne, mi bajunk lehet belőle? Ó, ha tudtam volna… Már akkor sejtettem, hogy valami gebasz van, mikor beléptünk, és több testőre is ott volt vele. Mikor el akarták kísérni valahova a menyasszonyomat, akkor a túlélő ösztönöm beütött, és a lehető legnyugodtabban mondtam nekik, hogy hagyják. Ahova ő megy, oda megyek én is. Miután egyre tovább győzködött apám is arról, hogy hadd menjenek, neki valami különleges meglepetése van, akkor már sejtettem, hogy miről van szó. Neki is estem az egyik emberének, aztán a másiknak, és még hármat el tudtam intézni, miután az oldalamba szúrtak egy kést, és ez megtorpanásra késztetett egy pillanatra. Elég is volt, hogy ketten le tudjanak fogni. Épp kiállt egy penge az oldalamból, ez pedig eléggé megnehezítette a szabadulásomat. Fájt, hogy a fenébe ne fájt volna, és ahogy mondtam, ügyesen leszereltek. Amy nem értette, hogy mi folyik itt, én pedig azt mondogattam neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. Erre végül az apám is megszólalt: „Nem, nem lesz semmi sem rendben.” Miután a tőrét a torkához szorította, akkor már én is elkezdtem vergődni a szorító karok között, hogy kiszakadjak onnan. Egy pillanatra sikerült is az egyiket lelöknöm magamról, de ekkor csak jól gyomron rúgott a másik. „Elvetted a fiamat. Most én is elveszek tőled valakit.” Néha még a mai napig hangoznak ezek a szavak a fülemben… Ezt követően pedig nyakon szúrta a legfontosabb személyt az életemben. Látni, ahogy kihuny a szeme fénye… számos embert öltem már meg korábban, de azok mind megérdemelték. Akárhogy is hangozzék, vannak elveim, ami szerint civilek és ártatlanok vére nem száradhat a lelkemen. Még véletlenből sem. Kerülöm ugyanakkor az emberi célpontokat is, amennyire tudom, de nem egyszer volt, hogy kivételt kellett tennem. Van az a pont, mikor már átesnek egy határon, és… már nem is nevezhetők embereknek. Most pedig azt látva, ahogy miattam meghal az a nő, akit tiszta szívemből szerettem… Először az öcsém, utána ő. Teljesen le voltam fagyva, ahogy a földre hullott élettelen teste. Az a férfi, akit korábban apámnak szólítottam… már rá sem ismertem. Még beszélt hozzám egy-két szót, de én csak arra emlékszem, hogy mást sem hajtogattam, minthogy „meg foglak ölni, meg foglak ölni”. A sokkból az után épültem fel, miután velem is ugyanezt akarták tenni, mint a menyasszonyommal. Kihúztam hát az oldalamból a kést, amivel leszúrtam azt a két embert, és már indultam is volna apám után. De nyilván több embere volt, mint akiket először megmutatott. Szerencsémre nem sokkal, csak egy fél tucattal.

Felgyújtottam az egész helyet, ezzel jelezve apámnak, hogy eljövök érte. Amyt eltemettem, miután megmutattam anyámnak a holttestét, és hogy mit tett a szeretett férje. Elmondtam neki is, hogy mit tervezek, és próbált győzködni, hogy ne csináljam ezt, mert öngyilkosság. Legyek akármilyen jó is, nincs esélyem az ő összes embere ellen. Engem viszont nem érdekeltek a szavai. Mikor már jobban voltam, de még nem épültem fel teljesen, utána indultam. Egyedül, és teljesen felszerelkezve. Aznap este apámmal együtt mind a harminchét embere odaveszett.

Ezt követően megfogadtam magamban, hogy nem fogok senkihez sem kötődni olyan szinten, mint Amyhez tettem. Nem akartam ilyesmit többször átélni, mint amit akkor. Az előbb említett tettemmel pedig visszatértem a bérgyilkosok körébe. Egyben tiszteltek az emberek, és féltek tőlem. Ez a hírnév pedig ugyanilyen kettősséggel is járt. Jó volt, mert összességében békén hagytak. Viszont rossz, mert alkalomadtán jöttek bizonyos személyek, hogy megpróbáljanak végezni velem valami fene nagy vérdíjért. Mind elbuktak, de legalább megpróbálták. Tudták, hogy semmi esélyük, mégis kockázatot vállaltak. Ezt értékeltem bennük.

Az évek, évtizedek, később már évszázadok pedig teltek-múltak. Az elismerésem egyre nagyobb lett, ahogy a befolyásom is bizonyos dolgokra. A háborúkat elkerültem, amennyire tudtam, és jobbára csak olyan szinten vettem részt benne, hogy egy-két fontosabb személyt elintéztem, ezzel befolyásolva kisebb-nagyobb mértékben a kimenetelét a nagy csatározásoknak.

Olyan… 10 éve, hogy úgy döntöttem, ténylegesen abbahagyom ezt és visszavonulok. Anyám természetes úton halt meg, és ő volt az utolsó kapocs, ami ehhez az élethez kötött. De nyilván nem mehetett könnyen ez a visszavonulás sem… A helyi hatóságoknál mindig is nyílt titok volt, egy-két célpontjukkal ki végzett, de soha sem tudták rám bizonyítani. Meg igazából nem is nagyon hatotta meg őket. Olyanokat öltem csak meg, akiknél véget ér egy bizonyos szál, és sok-sok másik személy halála volt köthető a nevéhez. Ártatlanoké. Volt egy-két alkalom, mikor élve szállítottam le valakit, mert azok fölött egyszerűen csak nem akartam ítélkezni. És ez így ment hosszú éveken keresztül. Két személy volt csak, aki tudott erről az egészről, hogy mégis ki végezte el az ő piszkos munkájukat, az pedig a rendőrfőnök, valamint az egyik rendőrtiszt. Hülye lettem volna megbízni bennük, de valamiféle kölcsönös tisztelet kialakult hármónk között. Tudták, hogy visszavonultam, viszont mivel a rendőrfőnök olyan pozícióban van, amilyen… könnyen bekasztlizhatott volna, és egyből mehettem volna a halálsorra. Olyan egyezségben maradtunk, hogy ez nem fog megtörténni, cserébe viszont ha hívnak engem, és meg kell valakit keresni, esetleg nem-törvényes úton elintézni, akkor nekem válaszolnom kell rá. Tisztában voltak vele, hogy milyen személyekre küldhetnek rá azzal a céllal, hogy megöljem őt, és erre nagyon ritkán is került sor az elmúlt évtized alatt. A „valaki megkeresése” címszó alatt… na az már más tészta.