- De azért az az előléptetés neked is jól jött, nem? Kérdezem tőle mosolyogva. Hát ezt sem tőle tudom, az már fix. De ettől függetlenül bőven tisztában vagyok vele, hogy neki is kijárt a jóból azzal, hogy elkaptunk annyi mindenkit. Őszintén bevallom, hogy ha egyedül csináltam volna, valószínűleg nem annyi ember ült volna végül a bíróságon, mint mikor az ügyre pontot tettünk. Nem szeretek elvarratlan szálakat hagyni, és azért nem egy olyat csuktunk le, akik több, mint megérdemelték volna a halált. Viszont nem ment el az eszem. Nem kellett sokat mérlegelnem a helyzetet, elég nyilvánvaló volt, hogyha megölöm ezeket a célpontokat, akkor kiderül, hogy hoppá, mégsem vagyok az, akinek mondom magamat. Bár elkapni akkor sem tudtak volna valószínűleg, mert elég sok praktikát ismerek, amivel el tudok tűnni. - Amúgy meg nem szokásom a szerencsére hagyatkozni. Vagy ha úgy tetszik, magam alakítom a saját szerencsémet. Ó, milyen bölcs vagyok, hát mindjárt ránk szakad a plafon, annyira. De egyébként nem hazudok ezzel kapcsolatban (meg amúgy miért is tenném). Szerencsére már egy ideje nem kell túlzottan képeznem magamat, hiszen bőven volt rá időm, hogy teljesen beivódjon minden az elmémbe. Viszont már a puszta tény, hogy most itt vagyok, ebben a bárban, élve és nem halva, az is annak köszönhető, hogy úgy ki lettem képezve régebben, ahogyan. Másrészről meg szeretem az életet, és legkisebb mértékben sincs szándékomban meghalni, szóval még szép, hogy küzdöttem az eddigi életem során, hogy én legyek az, aki jól jön ki... nos, bármiből. - Tudod, sosem vagyok ellene a jó társaságnak. Szóval igen, ez végül is egy meghívás volt. Ahogy említettem (nem mintha neki), néhány percre van csupán innen a lakásom, szóval egy pillanat alatt ott lennénk, ha nem is a szó szoros értelmében. Az biztos, hogy hamarabb, mint a farmomon. De amúgy tényleg olyan ez a két hely közti különbség, mintha másik évszázadban járna az ember. Mondjuk az is közrejátszik benne, hogy a lakás már eleve ott volt, mikor megvettem, én pedig csak berendeztem, a farmomat pedig a saját kezem munkájával építettem fel. Nem volt rövid idő, de a legkisebb mértékig sem bánom az eredményt. Oda sem szokásom túl sok embert vinni. A városbeli ismertségeim közül igazából alig van, aki tudja, hogy két hely van, ahol meg tudok szállni. Az ottani csendet, nyugalmat és békességet nem akarom felborítani semmivel sem. - A kis sóvárgó hangoddal másokat lehet be tudnál etetni, de túl sok mindent láttam én már ahhoz, hogy bevegyem. Mondom neki egy pimasz mosollyal az arcomon. Meg hát van valamilyen fogalmam róla, hogy milyen is az, mikor már tényleg nem tudja türtőztetni magát. De most jelenleg nem szól ez az egész másról, mint hogy szívjuk egymás vérét. - Ohó. Elképzelésed sincs, mennyi mindent nem tudsz még rólam. Nem azt mondom, hogy egy kész rejtély vagyok számára, mert azért elég sok mindent tudhat még így is rólam. Többet, mint mások, de ez is főként annak köszönhető, hogy hosszabb ideig kellett egymást elviselnünk, mint másokkal szokás. Na meg egy-két igazság mellé betársult néhány hazugság is. Például ott volt igazságként a nevem, meg hogy honnan valósi vagyok, viszont a munkakörömet most is zsigerből tudtam hazudni. Plusz még ott vannak azok, amikbe szimplán nem avattam bele. Szóval ugyan tud néhány dolgot rólam, de a teljes igazság... még lehet bele is fájdulna a feje. Érzem rajta, hogy nem hagyja teljesen hidegen, amit most én csinálok vele. Bár ez miért is olyan meglepő? Értek én ehhez. Ahogy sok mást, ezt is volt időm gyakorolni. Meg azért annyi együttlét után azt is meg tudtam jegyezni, hogy melyek aztán az igazán érzékeny erogén zónái Perséphone-nak. Nem egy könnyű rejtvény azért ő sem, ezt elismerem. De annál jobb minél nagyobb a kihívás. Mikor a csuklómon kattan a bilincs, akkor csak elmosolyodom, és megnyalom az ajkamat. A szövegén legszívesebben elröhögném magamat, de egyelőre türtőztetem magamat. Nem ellenkezek, sokkal inkább csak próbálom a röhögésemet visszatartani. Ahogy elkezd húzni magával, még gyorsan a sörömért kapok, mert hát nem fogom kárba veszni hagyni. A kifelé vezető úton meg is iszom, aztán valamelyik asztalra lerakom azt, és bájosan integetek a bent lévőknek. Na, ide legközelebb ezek szerint én nem fogok jönni. Egye fene. Kiérve kapásból nyúlnék érte a kulcsért, kíváncsian várva, hogy vajon odaadja-e. Ehelyett beejti a ruhája kivágásába. Dögös. - Sejtem, mennyire. Na, induljunk is akkor hát… Konyul le a szám, miközben lemondóan sóhajtok, aztán pedig el is indulok az egyik irányba. Szerencsére az őrs is ugyanarra van innen, mint a lakásom. Bár előbbibe szerintem egyikünk sem akar jelenleg bemenni. Mivelhogy a kulcsot úgysem kapom vissza, így alig láthatóan nyúlok bele a farzsebemben pihenő álkulcsért, amit kihúzok onnan, és ugyanazzal a kezemmel, ami meg van lakatolva kinyitom a zárat. Nem először csinálom ezt, és nem is véletlenül van a zsebemben mindig egy ilyen. Nem lehet az ember elég óvatos, és bármikor jól jöhet, ha úgy döntene a rendőrfőnök, hogy az alkunknak annyi. Vagy szimplán rajtakapnak valamin. Nem sétáltunk valami sokat, mikor visszanyújtom neki a bilincset. - Mielőtt elfelejteném visszaadni. Különösebben nem figyeltem arra, hogy észrevette-e az egész műveletet. Ha nem, annál jobb vagyok. Ha mégis, akkor pedig csak azt láthatta meg, milyen jól mozognak az ujjaim és milyen könnyedén tudok kiszabadulni ebből. - Tudod, a meghívás még áll. És hidd el, remek házigazda vagyok. Mondom neki sokat sejtető hangon. Ha tesztelgetni akarja a képességeimet vendéglátás terén… állok elébe! Attól eltekintve, hogy a városban nem sok időt töltöttem az elmúlt időszakban, heti legalább egyszer bejöttem úgy áttakarítgatni mindent, meg megnézni, hogy minden a helyén van-e. Kisebb hiba, vagy előny, hogy szeretem tisztán tartani a dolgaimat, nézőpont kérdése csupán. Kaja, pia is van ott. Kész Hawaii.
Amennyiben végül rábólint arra, hogy csak megnézi magának a lakásomat, úgy olyan négy perc múlva már ott is vagyunk. Két perc múlva pedig már az ajtóm előtt. A kulcsot beledugom a zárba, elfordítom, aztán pedig belököm az ajtót. - Hölgyeké az elsőbbség! Állok is ezzel félre az útjából, és be is engedem magam előtt. Mikor belép előttem, akkor nem is én lennék, ha hátulról nem mérném végig egy kicsit még pluszban. Ezért jó úriembernek lenni.
- Jól, de nélküled is elértem volna. – feleltem komolyan, hiszen ez volt az igazság. Lehet, hogy nem vagyok könnyű eset. Túlzottan forrófejű és öntörvényű vagyok, de attól még remek nyomozó. És ezt nem beképzeltségből mondom, de valószínűleg az se véletlen, hogy odahaza egyik legtöbb ügyet megoldó nyomozó vagyok, ahol a többség bíróságra kerül és nem pedig a hullaházban köt ki, ahogyan egyeseknél. Néha talán van egy-egy törött orr és hasonló, de legalább élnek. Még akkor is, ha néha a parancsot megszegem. A szerencsés megjegyzésére csak egy aprót bólintottam, hiszen részben hittem a szerencsében, míg másrészt mindig is úgy gondoltam, hogy saját magunk alakítjuk a sorsunkat és nem pedig az alakít minket. Természetesen vannak olyan dolgok, amikbe nem szólhatunk bele, ilyen volt Lyanna halála is, de ahelyett, hogy depresszióba zuhantam volna inkább a másik végletbe estem. A düh és a bosszú hajtott egészen idáig is, még most se adtam fel. Addig nem fogok csillapodni, amíg meg nem találom a gyilkosát. - Ezt mindig is tudtam, de talán másképpen gondolod a jó társaságot, mint én. – ajkaim pedig mosolyra húzódtak, hiszen hiába szórakoztam vele, mert nem volt egyik tettem se vagy éppen szavam, incselkedésem komoly. Volt már nem egyszer szerencsém közelebb keveredni hozzá, mint talán sokan tennék egy idegennel, vagy éppen egy nyomozótárssal, de valahogy még mindig nem éreztem volna fairnek. Lyanna szavai még mindig ott csengtek a fejemben, amikor kicsit is talán jobban elengedtem volna magam. Ez pedig segített mindig visszarántania a valóságba, hogy mit is keresek itt és hogy ne adjam fel a nyomozást se, amiben a helyiek nem éppen segítőkészek. - Ohh, miért is vagy ünneprontó? Talán inkább a pultossal kellene szórakoznom. Ő biztosan jobb mulattság lenne, mint te. – ajkaim pedig hamiskás mosolyra görbültek. Mintha csak még inkább szívni akarnám a vérét, hiszen ő is látta, hogy elegendő egy-két igazán ártatlan mosoly vagy éppen pillantás a férfi irányába és máris megnyertem valamennyire magamnak. A továbbiakat se hiszem, hogy nehéz lenne elérni. Színjáték az egész, ahogyan a világ a színpad. Mindenki szerep játszik, vagyis nagyon sokan, de ettől még nehezebb és még zűrzavarosabb a földi lét. - Szerintem van sejtésem, hiszen te se ismersz engem. Csak azt, amit eddig megmutattam, vagy ami után eddig esetleg nyomoztál. – kinézem belőle, hogy azért utána járt bizonyos dolgoknak. Nem mondom, hogy azért, mert annyira érdekeltem volna, de hát mégis csak egykoron társat kapott. Gondolom szerette volna tudni, hogy kivel is tették egy nyomozásba. Valahogy még ez se tud igazán lázba hozni. Nem érdekel, hogy mit tud rólam vagy éppen, mint nem, mert azt úgyse ismeri igazán, ami mélyen legbelül lappang a felszín alatt. Nem ismeri azt a szétszakítani akaró erőt, ami Lyanna megölése után keletkezett bennem, de nem is akarom, hogy tudjon róla. Senkinek se kell, majd az megtapasztalja, aki elvette az életét, ha meglelem az illetőt. Hiába ingerel, hiába reagál rá a testem, mert attól még mélyen legbelül nem akarok ismét ilyenbe keveredni. Nem akarom, hogy bármi is elvegyem a figyelmemet. Meg valahogy nem hiányzott az se, hogy bármi nagyobb botrány keletkezzen belőle. Számomra legalábbis nem, mert akkor talán túl hamar kellene távoznom erről a helyről és még messze nincs itt a vége, így nem csoda, hogy úgy cselekedtem ahogyan. Nem hiszem, hogy túlzottan meghatná, meg nem ő emlegette korábban, hogy nem lenne ellenére a bilincs se? Én legalább betehetem még ide a lábamat, ő viszont kötve hiszem. Szerintem még meg is könnyebbülnek, hogy kijöttünk onnan és nem rontjuk tovább a hely varázsát. - Lehet jót tenne neked, még a végén sikerülne lehiggadnod. – pillantottam rá mosolyogva, miközben követtem őt, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy merre lakik vagy éppen merre kellene menni. Nem túlzottan érdekel, hogy leszedi magáról a bilincset, idővel valószínűleg én is megtettem volna, de amikor felém nyújtja, akkor csak mosolyogva mutatom meg a kezemben lévő kulcsot. Talán tényleg beejtettem volna a ruhámba a kulcsot, ha úgy hozza a helyzet, de nem első próbálkozása után. Az egész csak átverés volt a részemről is. - Köszönöm, így legalább nem kell kérnem másikat. Kezdtem aggódni, hogy megtartod szuvenírnek. – csöppet se gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Közben pedig lassú léptekkel haladtam mellette. Az esti szellő könnyedén lengett körbe, mintha még az is szeretne észhez téríteni. Talán ment neki, talán nem. Csak bólintottam az újabb invitálásra, de még mindig nem éreztem, hogy sokáig akarnék maradni, vagy bármi olyan megtörténhetne, mint egykoron. Ahhoz talán túlzottan is nyúzott voltam. Inkább csak egy estére vágytam, ahol a gondolataim végre békén hagynak és kipihenhetem magam, de valahogy sose jött össze igazán.
- Milyen lovagias lett valaki. – azzal a lendülettel pedig be is léptem. Nem bújtam ki se a csizmámból, se a dzsekimből. Inkább csak lassú léptekkel elindultam egyre beljebb, miközben szemügyre vettem a helyet. - Nem sokat élsz itt, nem? – kérdeztem meg minden habozás nélkül, hiszen eléggé üresnek tűnt. Mármint szinte nem is volt személyes tárgy itt. Így nem csoda, hogy ez volt az első benyomásom. Majd végül kibújtam a dzsekimből is, amit az egyik bútordarabra ejtettem, mit sem törődve továbbra is az illemmel. - Szóval mi is ez a hely? Az élvezetek barlangja? Ide hozol minden felcsípet nőszemélyt, mert ez közel van? – kérdeztem meg tündéri hangon, közben pedig őt fürkésztem. Mintha csak arcának a rezdüléseiből akarnék olvasni. Tényleg nehezen tudtam volna elképzelni, hogy itt él minden egyes nap. Szép, legalábbis amit eddig láttam, de attól még ridegnek és hűvösnek tűnt, mint amit csak néha tölt meg élet.
- Efelől kétségem sincs. De így legalább két legyet ütöttünk egy csapásra. Szerencsére nekem nincs szükségem efféle előléptetésekre. Hosszú életet tudhatok magam mögött, és ezidő alatt rendesen gyarapodott is a vagyonom. Én voltam a szakmám legjobbja, valószínűleg még most is az lennék, ha folytatnám, de jelenleg ez az a dolog, ami a legtávolabb áll tőlem. A rendőrfőnök így is ad néha munkákat, amiket ha akarnék sem tudnám visszautasítani. Általában szeretem a farmom nyugalmát, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy az esetek túlnyomó részében, de néha azért hiányzik a mozgalmas élet. Bár elnézve a feladatokat, amiket úgy adott, hogy intézzek el valakit… nos, szinte biztosra veszem, hogy el akart intéztetni engem. Eleinte legalábbis így volt, azóta már szerintem rájött, hogy kellek én neki bizonyos esetekben. - Miért, te hogy definiálnád a jó társaságot? Kérdezem tőle őszinte kíváncsisággal. Tudom, hogy szórakozik velem, de most azért felkeltette az érdeklődésemet. Tudok egy-két dolgot róla, de körülbelül pont ugyanannyit, mint amennyit ő énrólam. Na meg hát nincs azzal semmi gond, hogyha a vérszívás mellett egy kicsit meg is ismerjük a másikat. - Aha… pont azért velem vagy most itt, és nem vele. Vigyorodok el, tovább élcelődve vele. Nem telne neki se sokba, hogy találjon magának valaki mást, mint szerény személyemet, de nekem sem. Mégis itt vagyunk, és szerintem egész jól is szórakozunk. Szinte biztos vagyok benne, hogy be nem merné ismerni magának, de azért valamilyen szinten élvezi a társaságomat. Engem az ilyenek nem fognak vissza, én ki is mondom, ha kell. Jól érzem magam, ráadásul egy régi ismertséggel, nincs ebben semmi gond véleményem szerint. Felszalad a szemöldököm, mikor azt mondja, hogy nyomoztam utána. Hümmögök egyet, és latolgatom a lehetőséget. Könnyedén megtehettem volna, hogy belelesek az aktáiba, vagy pedig segítségül hívom a régi kapcsolataimat, de úgy voltam vele, hogy felesleges. Ha megpróbált volna hátba szúrni, vagy valami ilyesmi, ahhoz aztán nagyon ügyesnek kellett volna lennie, és fenemód gyorsnak. Fél szemmel amúgy is mindig a környezetemet vizsgálom, nehogy meg tudjon lepni valaki. Nem paranoia ez, pusztán rám ragadt abból a több, mint két és fél évszázadból. - Ha ez egy burkolt kérdés lett volna, akkor nem, nem nyomoztam utánad. Ha pedig ő tett volna így, akkor nem hiszem, hogy túl sokat talált volna rólam. De nem hiszem, hogy ő megmozgatta volna a köveket, hogy fény derüljön arra, ki is vagyok. Főként, mivel elmondtam elég sok mindent. A másik megoldás meg ott volt a rendőrfőnök képében. Elég lett volna felhívnia, hogy ő elmondjon rólam néhány dolgot, amit nyilván közösen találtunk ki. Mindkettőnknek jobb úgy. Hogy tett-e hasonlót, azt kötve hiszem. Valószínűleg akkor szólt volna róla a drága zsarukám. - Ugyan, én aztán teljesen nyugodt vagyok. Csak kicsit telhetetlen. De ezt szerintem te is tudod. Rántom meg a vállamat, ahogy mosolyogva tekintek le rá. Na hát igen, erről biztos vagyok, hogy tudna mesélni dögivel. Bár azért egyszer-kétszer rá is igaz volt ez. Próbálhatná akármennyire is tagadni, vagy kimagyarázni, én is ott voltam, és ha valakit, engem aztán tényleg nem egyszerű becsapni. Vagy inkább nem érdemes? Bizonyos szinten mindkettő igaz.
Egy kis idő után pedig már a lakásom előtt is vagyunk, és én pedig kitárom neki az ajtót, hadd menjen be. Kicsit széttárom a kezeimet, mikor a lovagiasságomat említi. Bizony, tudok én ilyen is lenni. Másrészről meg még hátulról is meg tudtam szemlélni. Mondhatjuk úgy is, hogy volt bennem egy kis hátsó szándék. Ó, a szóvicc! - Hát, félig-meddig. Szoktam itt is lenni, de itt inkább dolgozni szoktam, semmint lakni. Néha viszont elhúzódhatnak a dolgok. Kis hazugság ugyan, de okot túlzottan nem adok arra, hogy kételkedjen a szavaimban. Van egy „dolgozószobám” is, bent egy asztali géppel, könyvekkel és ilyesmikkel, szóval ha kicsit felfedezné a lakást, meglelne mindent, amit akar. - Nem igazán. Ahogy mondtam, itt inkább a munkám folyik, és nem mindig van ilyen szép rend, mint most. Dokumentumok szanaszét a házban, ilyesmik. A végén valaki rosszat csípnék fel, és… szerintem nem kell magyaráznom, érted te. A kabátomat felakasztom a fogasra, aztán pedig becsukom magam mögött az ajtót, és átsétálok a konyhámba, ami igazából a nappali mellett van nem sokkal, szóval még mindig látom őt is. - Esetleg kérsz valamit? Van bourbon, bor, meg néhány üvegnyi házisör. Nem nagy tudomány a sörfőzés sem, amint megvannak a szükséges hozzávalók. Na meg úgy tudom keverni az egészet, hogy számomra finom legyen. Amennyiben kér bármelyikből is, úgy kiveszem azt az üveget, a sör esetében csak a kezébe nyomom, a másik kettőben meg öntök pohárba előtte és csak utána. - Egyébként mit szólsz a helyhez? Körül is nézhetsz nyugodtan, ha akarsz. Kompromittáló dolgokat nem nagyon tudna találni, ha keresne. Ez a hely annyira tiszta, amennyire csak lehet.
- Attól függ, hogy éppen mire is fáj a fogam, így változó, hogy mit is jelent számomra a jó társaság. – feleltem mosollyal az arcomon, hiszen tényleg sok féleképpen lehetne érteni. Így nem is akarom részletezni és ezt szerintem ebből ő is rájöhetett. Ha valamikor nem akarok beszélni, akkor nem is fogok. Jó és kellemes társaság is tud lenni, de azért sose volt olyan nagyhatással rám szerintem, mint amennyire ő hiszi. De ezt is megtartanám magamnak, mert a végén még letörne a nem létező szarvacskája, vagy éppen a létező venné a lelkére és lekonyulna neki hosszú időre. - Lehet csak nem akartam udvariatlan lenni, hogy rád borítom az italomat és valami hülye indokkal faképnél hagylak, vagy ez meg se fordult a fejedben? Lehet tényleg túl magasan hordod. – villantottam egy igazán cuki mosolyt. Ment ez nekem, ha akartam, de a legtöbb esetben nem akartam cuki vagy éppen elragadó lenni. Nem volt igazán miért annak lennem. A munkahelyemen így is nehezen küzdöttem le az előítéletet, ahogyan az életem is jelenleg eléggé felbolydult, így talán kezdtem belefáradni az egész színjátékba, amit minden egyes nap űztem. - De ne tagad, meg fordult már a fejedben, ha nem is akkor, de akkor most, hogy mit is kereshetek itt, vagy tévednék? – kérdeztem meg tőle lényegre törően, hiszen minek kerteljek? Ismert már, hogy szeretek nyílt és egyenes lenni. Másrészt meg ő is jobban szerette az egyenes beszédet, mintsem a mellébeszélést. Legalábbis régebben tuti így volt. – Ha tényleg valamennyire tiszteletben tartod a múltunkat, akkor nem fogod kideríteni és megvárod, hátha még lesz lehetőségem elmondani. – jahh, nem zártam ki azt se, hogy netán hullazsákban végzem Lyanna gyilkosa által. Tudom, hol marad a pozitív szemlélet? De hát nem ismerem ezt a helyet, azt se tudom, hogy kit keresek és azon se lepődnék meg, ha ő már tudna rólam, hogy őt keresem és éppen jól szórakozna az egyhelyben való totyogásom miatt. Ahh, mindegy is. Most nem gondolhatok erre. Ez most csak egy laza este és semmi több. - Már csak az a kérdés, hogy éppen mire is éhezel. – sejtelmes mosoly pedig ismét arcomra szökött, mintha nem is az előbb akartam volna elásni magam, vagy képzeltem volna el magam halottnak. Mindegy. Egészen jó színésznő lett belőlem. Lehet pályát is tévesztettem. Ki tudja, mert még mindig semmi komolyabb szándékom nem volt, mármint nekem tökéletesen jó volt úgy, hogy a textília nem kerül le rólunk.
Sejtettem, hogy az is szerepet játszott az előreengedésben, hogy megbámulhatta a fenekemet, de inkább hallgattam bölcsen. Nem most jöttem le a falvédőről, talán még a hecc kedvéért kicsit jobban meg is ringattam egy-lét lépésnél a csípőmet. - Elhúzódnak, mi? – pillantottam hátra a vállam felett, ahogyan beljebb haladtam. Mintha egy műtőbe sétáltam volna be annyira sterilnek tűnt minden, ettől pedig a gyomrom szinte görcsbe rándult, mert akaratlanul is eszembe jutott megint az, amikor majdnem búcsút intettem a világnak. De persze ennek semmi jelét se adtam. - Persze, pont attól kellene tartanod, hogy egy őrült nőszemély meg akar ölni téged. – még el is nevetettem magamat, mert szerintem kevés olyan ember van, aki felérne hozzá. Azért nem aprócska termet, na meg erre mondják, hogy talán még átugrani is könnyebb lenne, mint megkerülni vagy passz. Nem kis izomtömeget birtokolt, azt meg kell hagyni. Persze, én nem voltam semmilyen értelemben ekkora darab, de azért engem se kell félteni közelharcban. Na, meg kicsi a bors, de erős. - Még mindig le akarsz itatni? Majd talán később. – nem kértem most semmit se, inkább csak pofátlanul beljebb haladtam. Nem néztem be egyik ajtó mögé se. Inkább csak a könyvespolchoz sétáltam, ha volt és kíváncsian néztem meg a könyvek címét, már amelyiknek értettem. - Mintha csak valami steril birodalomba léptem volna, ahonnan hiányzik az élet, vagy mi is lenne a legjobb szó rá… - lehet, hogy nem ilyen válaszra vált, de hát megesik. Legalább őszinte vagyok, hogy innen hiányzik azért egy-két dolog, ami miatt esetleg otthonnak lehetne nevezni, legalábbis számomra.
Mivel látom, hogy nem igazán van kifejtegetős kedvében, így nem is faggatom tovább erről. Ehelyett csak bólintok egyet, hogy megértem. Őszintén, ha nálam ugyanezt megkérdezné, valószínűleg én sem tudnék rá konkrét választ adni. Sok függ a hangulatomtól, na meg hát nem vagyok ilyen földhözragadt. Én a legelvetemültebb társaságokban is jól tudom érezni magamat, viszont a másik végletben, a nyájas úriemberekében is. A körülmények megint egy másik tészta. Öt méterrel a felhők fölött járva szerintem pont leszarnám, milyen csoport vesz körül. Ilyen a berúgás is, ha eleget iszok, én bárkivel képes vagyok barátkozni. Nem mintha az előbbit túl gyakran alkalmaznám. Mi több, szinte soha sem. Kipróbáltam egyszer-kétszer, de ez nem az én világom, arra már hamar fény derült. Legutoljára is talán 40 éve voltam ilyesmi közelében, viszont nem is hiányzik. Egy csöppet sem. - Mondogasd csak ezt. Annyira sikerült már megismerjelek, hogy te nem simogatnád senkinek sem az egóját, ha az életed múlna rajta, akkor sem. Nekem nincs ezzel egy szál gondom sem. Sokféle embertípust sikerült már megtapasztalnom az életem során, és elég sokhoz tudom is, hogyan kell alkalmazkodni. Perséphone játékaiba pedig szeretek belemenni, és viszont sincs ez másképpen, akármennyire sem mondaná ki. Ha nagyon akarná, akkor már rég itt hagyott volna. Volt rá példa a múltban is, én pedig túlzottan nem szívtam mellre, most sem tenném. - Valóban megfordult a fejemben, mert tudom, hogy nem mondod el a teljes igazságot. Nem ma szedtek le a falvédőről, tudom milyen az, ha valaki megpróbál eltitkolni valamit. És ő pedig ezt teszi. Egyszerűen nem hiszem el, hogy csak úgy idejött volna valami munka miatt, ha az nem lenne hozzá köthető valamilyen személyes szinten. Az áthelyezéséről valószínűleg szólt volna a rendőrfőnök is, hogy számítsak egy régi ismerősre. - Akkor csak jól gondoltam, hogy egy bizonyos ügy miatt vagy itt. De ha ennyire veszélyes, mint ahogy beállítod… nos, szólnod kell csupán, és segítek, amiben tudok. Őszintén szólok, hiszen tényleg így van. Nem azt mondom, hogy tűzbe mennék érte, vagy golyó elé vetném magamat, hogy őt mentsem, de annyi biztos, hogy segítő kezet tudnék nyújtani neki, akármiről is van szó. Mit ne mondjak, gyilkosságokban eléggé otthon vagyok, jól ismerem már a praktikákat. Én is alkalmaztam néhányat már ugyanis. - Nyilván csak egy kis rántottára. Bólogatok hevesen, bugyuta arckifejezéssel. Édes mindegy, hogy fog-e történni ma bármi is ezen túl, hogy beszélgetünk, meg szívjuk egymás vérét. Ha igen, igen, ha nem, akkor nem. Őszintén szólva egyikkel sem lenne bajom.
- Elhúzódnak, igen. Tudod, ha nem látod át a mintát, ami szerint valaki gyilkol, és csak ezen tudsz agyalni napokig. Ritka, mikor ilyesmi megtörténik velem, de előfordul. A legjobbak is belerohanhatnak kisebb-nagyobb problémákba. Volt erre is példa a múltamban, mikor egyszerűen nem tudtam az adott személy védelmében gyengepontot találni, mert annyira jól volt berendezkedve a célpontom és az egész biztonsági rendszere. Ekkor nekem is át kellett gondolnom a stratégiámat, máskor pedig napokig fetrengtem egy elhagyatott épület egyik legfelső emeletén, hogy megleljem azt a gyengepontot, amivel elintézhetem a célpontomat. - Nem pont erre gondoltam, de igazából egy kés a szívbe valami váratlan pillanatban engem is el tudna tenni láb alól. Mondjuk én mindig fel vagyok készülve a legrosszabbra is, szóval a figyelmem ritkán szokott csak lankadni. Munkabeli ártalom, biztos meg tudod érteni. Szerencsére nem vagyok rajta senkinek sem a radarján perpillanat. Ha volt is ilyen személy, az már alulról szagolja az ibolyát. Ahogy mondtam, nem szeretek elvarratlan szálakat hagyni. - Egy feles a bourbonből, vagy egy pohár akár a sörből, akár a borból szerintem nem számít leitatásnak. Én magamnak kivettem az egyik sörömet, és ki is bontottam, aztán elkezdtem iszogatni. Figyelem, ahogy a könyveket tanulmányozgatja. - Elég sok könyvem van. Azok ott például a fantasy, sci-fi könyveim. Azok tudományokkal foglalkoznak, és így tovább. A dolgozószobámban van még néhány. Érdekes módon elég sok könyvem van az általam ismert fajokról is. Nyilván nem fajleírást tartalmaz, csupán kíváncsi voltam, hogy az írók miként jelenítették meg a világunk fajait. Succubusok, varázslók, szellemek, ilyesmi. Egyesek egész pontosak, ami nem tudom, hogy a képzelet szüleménye, vagy szándékosan írta le valaki a saját faját valamilyen regény formájában. Mások viszont eléggé túlzóak, de egy kellemes kikapcsolódást ettől függetlenül tudtak nekem biztosítani. És ez jobbára csak a fantasy részleg, a többi java részt teljesen átlagos. - Na igen. Ez a hátránya annak, ha valaki szereti a tisztaságot. Szerencsére kórházillat nincs. Na azt már én sem bírnám. De kimehetünk az erkélyre is, ha gondolod, és nézheted a város forgatagát innen fentről. És a sörösüveg tetejét kicsit megdöntve mutatok az erkélyajtó felé, hogy ha akarja, felőlem kimehetünk. Nem is hangzik olyan rosszul ez. Nem tudom, hogy él-e a lehetőséggel, ha viszont igen, akkor a kimenetelünk után nekidőlök a korlátnak. Hirtelen ugrik be egy személy, akit nem látok most mellette. Valami L betűs volt… Lisa… Luanne… Lyla… Lyanne! Lyanne, igen, biztos ez a neve! Nem fogom azt elfelejteni, mikor szándékosan húzták az agyamat egy hármas eshetőségét latolgatván, aztán vigyorogva mentek el együtt. Nem mintha nem tudtam volna, hogy úgysem lesz belőle semmi. Aztán meg mikor megkérdeztem, hogy legalább nézhetem-e, akkor meg beintett nekem Perséphone. Jó kis este volt. - Egyébként hol hagytad kedves barátnédat, Lyanne-t? Jól megy a sora a csajszinak? Kérdezem meg tőle egy fél mosoly kíséretében, jókedvűen. Váltottam vele is egy-két szót kettesben, de ennyi volt csak. Egész kedves csajnak tartom, és bizonyos tekintetben jobb társaság is volt, mint Perséphone. Nem ment az örökös élcelődés egymással (nem mintha ezzel bármi bajom lenne, sőt), hanem csak egy kellemes kis beszélgetés különféle témákról.
● ● Szomb. Márc. 11, 2017 11:44 am Bejegyzés ideje
- Valóban? Hmm, lehet megváltoztam mióta láttál, vagy az se kizárt, hogy minek simogassam azt, ha van más amit simogathatok és még élvezetesebb is lehet a végeredménye? – ohh, persze, hogy nem voltam ártatlan kis lányka, aki belepirulna egy ilyen célzásba, meg nem hiszem, hogy pont ettől jönne zavarba. Talán még tetszeni is fog a válaszom, de persze ez se volt részemről több, mint egy ártatlan célozgatás most. Miért is akarnék majdnem minden este valakivel közelebbi viszonyba keveredni, jó mondjuk azt, hogy három naponta ide vagy oda a múlt? Szórakozás mindenkinek jár, na meg egészen jó feszültség levezetés is futás vagy éppen valami keményebb edzés helyet. Így legalább a lélek és a test is kicsit megvan simogatva és karban van tartva. - Mindenkinek vannak piszkos kis titkai, nem? Neked is megvan a sajátod, ahogyan nekem is. Ettől még izgalmasabb az élet, hogy nem ismered teljesen a másikat. – lehet, hogy ő nem így gondolja, de azért nem vágytam arra, hogy mindenkit tetőtől talpig ismerjek. Kellett a misztikus homály is, hogy még érdekesebb maradjon számomra egy illető és ezt tökéletesen megkaphattam a kalandjaimnál. Az nem az ismerkedésről szólt soha se, hanem pusztán másról. Az teljesen más, hogy a családomról szerettem minél többet tudni, hogy biztonságban tudjam őket. Főleg a húgomról. - Elég nagylány vagyok, hogy megóvjam a saját fenekemet, de köszi azért. – nem kérek a segítségéből, mert ez nem az ő bosszúja, hanem az enyém. Ha pedig beletörik a bicskám, akkor így jártam. Talán tényleg túl makacs vagyok, de akkor se érdekel. Ezt egyedül akarom végig csinálni, legalábbis most még biztosan. Később meg lehet megváltoztatom a véleményemet, de addig is maradjon távol ettől az ügytől messze, amennyire csak lehetséges. - Hmm, akkor jó étvágyat előre is. – kacsintok rá játékosan, hiszen én biztosan nem fogok neki főzni, meg azt is tudtam, hogy nem arra fáj a foga, de hát ez már csak így ment. Túl sokszor húztuk már egymás agyát ahhoz, hogy meglepetésként érjen. Másrészt talán már unalmas is lenne, ha nem így lenne.
- Igazán izgalmasan hangzik. – feleltem kissé unottan, hiszen pontosan tudtam miről beszél. Helló, nyomozó lennék! Tudom, hogy miről van szó és nem azért jöttem fel ide, hogy a munkáról beszéljek. Pont, hogy ki akarom kapcsolni az agyamat és végre nem állandóan azon kattogni, hogy mit nem veszek észre Lyanna halálában. Az új ügy annyira nem érdekel. Arra ott van Seb is, hogy megoldja. - Most el kellene hinnem, hogy még akkor se veszted el teljesen a fejedet? Ugyan már, láttalak és hallottalak is közben. Nem hiszem, hogy akkor is képes lennél totálisan helyesen felmérni egy helyzetet. – pillantottam rá komolyan. Jó, nem azt mondom, hogy a szerelem venné el az eszét, amit az éppen élvezetekbe hajszolt nőszemély iránt érez, de azért az élvezet is képes eléggé elvenni az emberek eszét és azért néha ő is elveszítette. Tapasztaltam már és egy nő képes sok mindent megjátszani, míg a férfiak annyira jól talán nem. És mi lenne jobb, ha pont akkor akarna lecsapni egy nő, amikor a férfiak esze éppen máshova vándorolt? - Mindig csak annyival kezdődik, aztán többel folytatódik, míg végül valami romokban nem hever, mint valami járulékos veszteség, vagy rosszul rém lenne? – mosolyom pedig igazán sokat sejtető volt és olyan, mint aki előtt nem olyan régen játszódott le a múlt igazán szép és élvezetes jelenete. Ujjaimat pedig közben könnyedén húztam végig a könyvek gerincén, miközben a tekintetem is visszatért rájuk. - Szóval ezekkel szórakoztatod magad magányos estéiden? – nem néztem rá a kérdés közepette, inkább csak tovább olvastam a címeket, már amit értettem, hiszen írből még mindig nem voltam profi, de azért egész jól elboldogultam vele. Talán anyának köszönhetően, hiszen ő ír volt és tanított, de ő mindig azt mondta, hogy a szüleitől tanulta és sose járt itt. Szóval sose firtattam azt, hogy milyen is lehet ez a vidék. Sietve bólintottam, hogy menjünk. Nem volt kedvem jelenleg ennyire nagy tisztaság közepette megmaradni, hiszen akaratlanul is olyan dolgok jutottak eszembe, amire most legkevésbé se akartam gondolni. A kérdésére viszont nem számítottam és ha nem teszi fel, akkor talán még egy kicsit el is szórakoztam volna vele, de így? Hahh, elszállt minden varázs és nem maradt semmi se jelenleg a parányi szórakozásra vágyásomból, így érthető volt, hogy kissé kedvtelenül dőltem a korlátnak és figyeltem a várost. - Ha a másvilágon tartanak bulikat, akkor biztosan. – feleltem szinte sziszegve kiejtve a szavakat, mintha csak éppen a dühöt vagy a fájdalmat akarnám visszatartani. – De téged mióta is érdekel az, hogy mi van vele? Nem voltatok éppen valami jóban. – pillantottam rá kérdőn, mert oké néha váltottak egy-egy szót, vele ültettem fel nem egyszer, de azon kívül? Hát nem mondanám, hogy ismerték egymást, legalábbis én nem tudok róla, de aztán ki tudja.
- Nos, volt már szerencsém megtapasztalni a rúdtisztogatási készségeidet, szóval végső soron jogos. Az viszont, hogy megváltozott volna… nos, nem mondom azt, hogy lehetetlen, vagy hogy ki van zárva a képletből, de nem tartom esélyesnek. Legalábbis abból, amit eddig tapasztaltam belőle az este alatt. Bár könnyen lehet, hogy ez csak a lepel, amit próbál nekem mutatni, közben pedig annyi minden változott az életében az elmúlt mennyi is… másfél évben, hogy már ő sem tudja számon tartani. Még valamilyen szinten mindig kíváncsi vagyok arra, hogy mi okból van itt, de előbb-utóbb úgy is fény fog erre derülni. Vagy ő mondja el, vagy én magam fogom kideríteni. - Ó, pedig ki tudja. Ha megtudnánk többet a másikról, még lehet legjobb barátok is lennénk. Döntöm félre a fejemet egy bájos mosollyal az arcomon. Ez is egy olyan dolog, amit nagyon kizártnak tartok. Két okból is. Egyik, hogy szerintem a szöszkének sincsenek túl nagy vágyai aziránt, hogy az én barátocskám legyen. A másik pedig pont ugyanez, csak az én oldalamról. Jól össze tudtunk dolgozni, még jobban megértettük a másikat az ágyban, de a barátságtól még nagyon távol állunk. Viszont már csak a múltunkra való tekintettel is felajánlom neki azt, hogy ha bármiben szüksége lenne a segítségemre, akkor csak szóljon. Nem tagadom, kicsit kedvelem a csajt, mert tényleg jó társaság, de ezen túl nem igazán képzelek be semmit sem a dologba. - Jó, de azért… ha mégis kellene valami, tudod, hol tudsz majd keresni. Elhiszem, hogy meg tudja védeni magát, többször is tanúbizonyságot tett erről a múltban, de ha megakad valamiben, aminek a végére akar jutni, és már jó ideje nem halad semerre… nos, én itt leszek valószínűleg, nem igazán tervezek elmenni Dublinból és a környezetéből. Aztán ki tudja, mit talál ki megint a rendőrfő.
- Te is tudod, hogy ez a munkakörünk legunalmasabb része. De ne aggódj, kiéreztem a szarkazmust a hangodból. Ha valaki papírok felett akar gubbasztani, annak másfajta munkát kell keresnie, mint ezt. Bár még mindig nincs igazság a szavaimban, mert nem így szoktam dolgozni. Ha meg kell keresnem valakit, akkor azt meg tudom tenni dokumentumok, bizonyítékok nélkül is. Bérgyilkos koromban is az emlékezetemre kellett hagyatkoznom a legtöbbször, és csak nagyon ritkán sikerült megszereznem valamiféle alaprajzot. Viszont a monumentálisabb helyeken található célpontoknál általában mindig tudtam látni az alaprajzot, hogy merre tudok bejutni, és lecsapni. Amennyiben nem volt, nos… akkor is megoldottam. - El szoktam engedni magamat, mert nem vagyok őrült, és nem akarom sanyargatni sem magamat. De egy részemben mindig ott van az óvatosság. Nem fogom olyasmikkel fárasztani őt, mint hogy hatodik érzék, vagy ilyesmi. Nem, ilyenről szó sincs. Egyszerűen csak a többit rendesen kifejlesztettem. Ha nem érzem azt, hogy gond lesz, akkor képes vagyok teljesen elengedni magamat. Ha viszont már valami nem stimmel, akár csak egy kicsit is, akkor bizony odafigyelek. Általában az ilyen megérzéseim nem tévednek, két kezemen meg tudnám számolni, hogy mikor mégis. - Nana, nem mindig volt ez így! Legalábbis nem egymással. Megesett már mindkettőnkkel, hogy együtt ültünk be valami kocsmába, hogy iszogatunk, meg mondjuk biliárdozunk, de végül ő balra, én jobbra mentünk el, mindkettőnk oldalán valakivel. Nem ragadhattunk le csak a másiknál, akármennyire is élvezetesek voltak azok az esték, néha kellett a kis változatosság. Meg azért kaptam már én is olyan visszautasíthatatlan ajánlatot, amivel csak egy hülye nem élne. - Valahogy úgy. Nagy részüket már kiolvastam. Nem vagyok én akkora szoknyavadász, mint ahogy azt te gondolhatod. Annyira semmiképp sem, hogy minden nap valaki más ágyában ébredjek. Mondjuk nem is kell mindig máséban ébrednem, mert a Temple Bartól néhány percre van ez a lakásom, és igazából, ha akartam, akkor ide is hozhattam bárkit. Nincs itt semmi terhelő bizonyíték ellenem, aki ebbe a házba bejön, körülbelül egy átlagos (kicsit pénzesebb) emberre gyanakodhatna csak maximum. Feltűnik a kedélyváltozása, és kezdek attól tartani, hogy beigazolódik az a sejtésem, amit nagyon nem akartam. Mikor viszont kimondja, akkor csak sóhajtok, és a hajamba túrok. - Ó… én, öm… sajnálom… Feleltem már én is kicsit komorabban. Elég hamar tovaszállt ez a jókedv is, ami eddig behálózta az estét. Tényleg sajnálom a veszteségét. Tudom, mennyire meg tudja viselni az embert, ha valaki olyat veszít el, aki fontos számára. Lényegtelen, hogy ez egy közeli barát, vagy egy családtag. - Nem úgy tűnt, mintha baja lett volna velem, és én is kedveltem a csajszit, akármennyire is csak egy keveset beszélgettünk kettesben. - Majd pedig jól meghúzom a sörömet is, mielőtt újra megszólalnék. - Miatta vagy itt? Kérdezem tőle viszonylag halkabban. Erre tenném a tétemet, hogy itt ölték meg, ő pedig ezért utazott ennyit. Őszintén szólva, teljesen megértem, ha így van.
Csak felvonom a szemöldökömet arra, amit mond, de az arckifejezésemből sejtheti, hogy nem volt éppen vicces a fogalmazása, ha annak szánta. Tisztában vagyok vele, hogy nem egyszer váltunk meg a ruhánktól, így nem is emiatt mondtam, de mindegy is. Úgy nézni ki, hogy az ő humora se olyan, mint régebben volt, ahogyan nem is tud mindig olyan frappánsan visszaszólni. Talán az elmúlt hónapok ártottak meg, vagy csak elhagyta valahol részben, de igazából mindegy is. Nem érdekel annyira, inkább nem is reagálok rá már semmit se. - Ezek szerinted szükséged van barátokra? Hol marad a magányos farkas mivoltod? – nem vágytam barátokra, hiszen így legalább kevesebb volt a bonyodalom is. Meg a barátság sose lesz könnyű művészet. Az pedig szerintem egyértelmű volt, hogy sose akarnám a barátomnak őt. Most biztosan nem, de később is nehezen fog szerintem ez változni. Mégis csak jó pár kaland van mögöttünk, eléggé furán venné ki magát, ha a semlegességből átnyergelnék a barátzónába. Legalábbis nálam tuti, meg most jobb, amíg senki se fontos semennyire számomra. Kevesebb veszteni valóm is van. Csak lemondóan sóhajtottam, majd bólintottam. Nem volt kedvem tovább rágni már ezt az egész segítségkérős dolgot. Kérek, ha akarok, de szemmel láthatóan nem akarok és nem is akarom beavatni. Fogadja el, vagy ne, de legalább tartsa tiszteletben, mert kicsit talán kezdem unni azt, hogy már legalább negyedszerre hallom tőle, vagy majdnem annyiszor. Reménykedtem abban, hogy ezzel végre letudtuk ezt az egész dolgot és végre lapozhatunk.
- Akkor még se kell teljesen aggódnom, hogy túlzottan megváltoztál volna az elmúlt időszak alatt. – mert ha nem vettem most se a szarkazmust, akkor lehet nagyobb a baj, mint eddig tippeltem volna. Persze én se voltam most olyan vevő minden egyes megjegyzésére, de a többsége azért célba ért, viszont voltak olyanok, amiket szerintem senki se talált volna poénosnak vagy viccesnek. Munkáról beszélni meg továbbra se volt kedvem. Ha bárki bármibe be akarja őt vonni az őrsön, akkor majd megkeresik, de az én ügyemben nem kell a segítsége. Egyedül akarok utána járni és megoldást találni rá. - Szóval igazából még se teljesen. Jó tudni, hogy még egy olyat se tudsz 100%san élvezni. Jobb később, mint soha. – komolyan minek abban óvatosnak lenni? Elég arra ügyelni, hogy ne legyen következménye a légyottnak, de azon túl? Francokat, azt élvezni kell és nem pedig attól félni, hogy éppen valaki tőrt akar döfni a szívünkbe, vagy elvágna a nyakunkat. Ha meg így van, akkor meg legalább legnagyobb élvezetek közepette leheltük ki az életünket. Szerintem annál jobb halál nem is lehetne? Örök mosollyal az arcunkon. - Abban az esetben nem is tőled jött az italajánlat. – hamiskás mosoly pedig könnyedén jelent meg az arcomon, mert most nem csak a sima iszogatásról beszélgettem, hanem arról, amikor volt folytatása is az egésznek. Az megint más, amire ő gondolt, de mindegy is. Ma nem volt kedvem igazából semminél se jobban leragadni, mint szükséges. - Nem is beszéltem mindennapról, se arról, hogy más ágyában kellene ébrednek. Sokan nem is alszanak utána, meg gondolom a tiéd se lehet kicsi. – pillantottam rá sejtelmes mosollyal, hiszen ő se éppen kisdarab, így gondolom az ágya se. Kényelmesen el lehetne rajta férni, ha arról van szó. Hmm, vajon inkább mindig máshol csinálja, mintsem magánál? Annak is megvan a maga bája, könnyebb megpattanni és nem kell azon rágódni, hogy miként is szabadulj meg az illetőtől. Csak morranok egyet a sajnálatára, de nem nézek rá. Nem kell a sajnálata, inkább figyelem azt, ahogyan a fények kigyulladnak az éjszakai várost ezzel varázslatosabbá téve. Szellő pedig könnyedén szórakozhatott a szőke tincseimmel. - Tényleg erről akarsz beszélni? Róla, meg arról, hogy mit is keresek itt vagy éppen mit érzek? – pillantottam rá komolyan, hiszen én se voltam az a lelkizős fajta és szerintem ő se, így talán nem kellene ebbe még inkább belemenni. – Talán igen, talán nem. Mit számít az, hogy mi vagy éppen ki miatt vagyok itt? Itt vagyok és kész! – persze a szavak nem csendültek már olyan játékosan vagy békésen, mint előtte bármikor az egész találkozásunk alatt. Nem olyan téma volt, amiről most beszélni akarnék. Felejteni akarta ma este, erre tessék…
- Néha nem árt, ha van valaki, aki fedezi a hátadat, nemde? Vannak ugyan barátaim, de az én bizalmamat nem könnyű elnyerni. Plusz gondosan megválogatom, hogy kiknek adom meg. A városban egy kezemen meg tudnám számolni hány olyan személy van, akit barátomnak tudok tekinteni, mert már évekre visszamenőleg ismerjük egymást. Legtöbbjüket a munkám által ismertem meg. A mi kis közösségünk eléggé összetartó társaság, ha pedig valaki mégis úgy döntene, hogy elárulja a bizalmunkat... sok jóra ne számítson, maradjunk ennyiben. A segítségemet pedig azért ajánlom fel, mert amennyire sikerült megismernem Perséphone-t, nem tűnik összességében rossz embernek. Sőt… Másrészről meg fene nagy veszteség lenne a világnak, ha egy olyan jó nyomozó, mint ő valami hülye vendetta miatt életét vesztené. Mert a munkáját jól tudja végezni, ezt már sikeresen megtapasztaltam. De a bosszú is kétirányú lehet. Vagy erőt adhat, olyasmit, amilyenre gondolni sem mert volna az ember, viszont el is ködösítheti az elmét, és akkor pedig nagyon vigyázni kell. Nem tudom, ő melyik fajtába tartozhat, én tudom, hogy az előbbibe. Elég csak az öcsém vagy a menyasszonyomra visszagondolni, hogy mit tettem a gyilkosukkal. A barátaim meg ugyan olyanok, akikben megbízok, és hiányoznának is, de ha nem egy nyílt üzenet lenne számomra, akkor nem kezdenék vérbosszúba. Ez a munkánk ártalma, hogy bármikor meghalhatunk. Vagyis nekem már csak múlt időben érvényes ez.
Kicsit széttárva a kezeimet rántom meg a vállaimat. Valóban nem változtam sokat az elmúlt időszakban. Sőt, mióta abbahagytam a munkámat, azóta vagyok olyan, amilyen. Az már egy teljesen másik téma, hogy nem minden tulajdonságomat mutatom meg a különböző embereknek. Néha egy arrogáns pöcsfej is tudok lenni, máskor pedig nem vagyok más, mint egy teljesen átlagos farmer, aki imádja az állatait, és a földjét. Ez mind én vagyok, csak hát mindennek megvan a maga helye. - Akkor másképpen fogalmazok. Ha úgy érzem már előtte, hogy valami nem stimmel, akkor odafigyelek. Ha nincs így, akkor képes vagyok a végletekig is kiélvezni. Veled az utóbbi volt jellemző. De előbbire is nagyon ritkán kerül sor. Csak már volt rá példa, hogy majdnem az ágyban végeztem be anyaszült meztelenül. Én is tudom aztán, kikkel kell kikezdeni, mi? Nevetem el egy kicsit magam. Mikor őt hoztam szóba, akkor pedig rá is mutatok a sörösüvegemmel szájával, mielőtt újabbat belekortyolnék. Szöszke mellett nem igazán éreztem egyszer sem azt, hogy egy tőrrel a gyomromban fogok felébredni másnap reggel. De egyébként nem várom el, hogy megértse. Nem ismeri teljesen az élettörténetemet, meg hogy miért is vagyok ilyen, amilyen. - Ha már itt tartunk, elég sok kört kifizettem neked. Egyszer be kellene hajtanom rajtad. Vigyorgok rá a szőkeségre. Nyilván nem tennék ilyet, de ha belegondolok, tényleg elég sokszor én álltam az estét. Nem mintha belerokkannék ebbe a kis pénzveszteségbe. Na meg a másik, hogy azt hiszem, ezekért már többszörösen is kárpótolt. Méghozzá úgy, hogy neki is jó volt. Ez azért már komoly tehetségre vall. - Tudod, hogy nem kicsi… Ja, hogy az ágyamra gondolsz? Ja, az is elég nagy. Szórakozok vele még egy kicsit, jót nevetve a végén ezen. Nem is én lennék, ha nem hagytam volna ki ezt a magas labdát. Na aztán pedig már kényesebb vizekre evezünk. Morranását inkább nem reagálom le, mert abból valószínűleg nem sülne ki sok jó. Kétlem, hogy a korábbi felhőtlen jó hangulatot már vissza tudnánk csempészni ebbe a lakásba, de még nincs minden veszve. Nekidőlve a korlátnak hallgatom, amit ezek után mond. Bólintok egyet arra, amit mond, és belekortyolok megint a sörömbe. Én is oldalra pillantok ez után, hogy a városra tekintsek le. Nem tudom mennyi ideig lehettünk csendben ezt követően, de hagyni akartam, hogy egy kicsit lenyugodjon. Valamint nem állt szándékomban tovább folytatni ezt a témát, mert látszólag nem akar erről beszélni. Végül pedig megszólalok. - Most már jöhet az a bourbon? Ezek után ránk fér szerintem. A lelki sebeket csak az idő gyógyítja be, ez tiszta sor. Viszont az átmeneti tompításra tökéletes egy erős 43 fokos whisky is.
Nem feleltem már arra, hogy néha jó, ha fedezik a hátunkat, mert jó, de most nem vágytam arra. Most ezt egyedül akartam megoldani és senkit se akartam belevonni. Majd talán másképpen fogom látni, ha túl forró lesz a talaj, de még több hazugságot se állt szándékomban kitalálni. Kész csoda, hogy az eddigiekbe nem kavarodtam már bele, de tényleg. Néha már nekem is fárasztó emlékezni a meséimre, de legalább előtte nem kell, hiszen semmit se mondtam az ittlétemről. Ez pedig még jelenleg eléggé nagy előny. Nem is akármennyire. Nem kell amiatt aggódni, hogy esetleg olyat kottyintok el, amit nagyon nem kellene. - Hmm, vigyázz, lehet most osztottad meg ezt magával az ördöggel. Mi van akkor, ha miattad vagyok itt? – kérdeztem meg játékosan, miközben sejtelmes mosoly könnyedén jelent meg az arcomon ismételten. Talán miatta ugrottam be, hogy szórakozzak egy kicsit, ha már a környéken kell lennem, vagy éppen azért, hogy elkapjam vagy netán megöljem. Szóval tőlem sose tartott, ez igazán érdekes. Hmm… Könnyedén nevetem el magam, amikor azt mondta, hogy elég sok kört fizetett már nekem. Még a fejemet is megráztam, ha pedig elég közel állt hozzám, akkor tettem felé egy lépést, hogy leszűkítsem azt, majd játékosan végig futattam az ujjamat a mellkasán egyre inkább lejjebb. – Úgy gondolod, hogy még nem viszonoztam ama kedvességedet? Néha a természetbeli juttatás jobb és kellemesebb is tud lenni, vagy nem értesz velem egyet? – pillantottam fel rá igazán édesen, miközben egy aprót az alsó ajkamba is haraptam. Persze, hogy úgy néztem rá, mint akit eme gondolat kicsit jobban hangulatba hozott, mint talán kellene. Vagy éppen a múlt emlékei, pedig ismételten szó se volt erről. Légy jó színész és sok mindent el lehet érni általa, de azt is tudtam, hogy ő szerintem érzi, hogy csak szórakozom vele, vagyis részben azt tettem, másrészt meg tényleg kellemes emlékek voltak azok, amik köztünk történtek, de ezt nyíltan sose vallanám be. - Lehet már el is felejtettem, hogy hol is állsz a rangsoromban. – és mellé még egy pimasz kacsintást is kapott tőlem. Ohh, szeretek a tűzzel játszani. Sokkal érdekesebb, mint esetleg csak várni és a jó fiúk társaságát élvezni. Sőt, néha igazán kíváncsi vagyok arra, hogy kinél meddig mehet el, vagy éppen mi az a pont, ami után már nem bírja tovább és hát… Jahh, tudjuk mi lesz a vége. Nem sokkal később már a teraszon állunk és a hangulat könnyedén reppen odébb, mintha csak a szellő fújná el a messzeségbe, hogy minden teljesen más irányt vegyen. Jól esett a csend, hiszen a messzeségbe révedni olykor jó és most egy pillanatra azt kívántam, hogy bárcsak tényleg madár lehetnék, hogy messze repüljek. Fogalmam sincs, hogy hova repülnék, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy igazából nem is tudom, hogy hova tartozom. Nem akartam hazamenni és ha bosszút is állok, akkor mi fog változni? Semmi se, mert gondolom attól nem lesz jobb se legbelül, de mégis egy részem arra vágyott, hogy szenvedni lássam azt a rohadékot, aki megölte Lyannát, azt a nőt, akit még egy sorozatgyilkostól is sikerült egyszer megmentenem… Rég volt már, talán túlzottan is rég, amikor először pillantottam abba a rémült szempárba, végül pedig a hím szavai rántanak vissza a valóságba. - De csak akkor, ha utána össze is kaparsz! – ugrattam őt, majd mielőtt utána indulhattam volna befelé sikerült kicsit ismét megszédülnöm. Mintha csak az ember fáradt lenne, kívülről többet nem lehetett látni ebből az egészből, vagy rosszul léptem volna csak. Közben pedig fura érzés kerített hatalmába. Nem mozdultam a korláttól és pár percig haboztam is, de nem adtam jelét, hogy bármi gond is lenne. Amikor viszont a kép se volt annyira zavaros és minden fura más mellékhatás elmúlt, akkor végül én is besétáltam ismét a lakásba, hogy elvegyem a poharat. - Meddig maradsz a városban? – kérdeztem meg könnyedén, miközben neki dőltem valami bútordarabnak, hiszen leülni most nem sok kedvem volt.
- Nos… szívesen vállalom ezt a fajta kockázatot. Válaszolok vissza ugyanazzal a játékossággal, ahogy ő kérdezte. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, de akkor is érdekes belegondolni ebbe a koncepcióba. Bár nem hülyeség. Olyasvalakit küldeni rám, hogy elintézzen, akivel van már közös múltunk, méghozzá elég pozitívnak is mondható, én pedig végképp nem fogok rá gyanakodni, mert hát miért is tenném. Annyi közösen eltöltött idő alatt egyszer sem tett olyasmit ellenem, amivel kiérdemelte volna a gyanakvásomat, így hát most meg tudna lepni, ha nagyon akarna. De ha a túlélő öszöntömre hallgatok, ami eddig eljuttatott, akkor nincs mitől félnem. Én és a félelem, ezt is érdekes lenne kifejteni. Közeledését kíváncsi tekintettel figyelem, akármennyire is tisztában vagyok vele, hogy megint csak húzni akarja az agyamat. Nem tagadom, egész jól csinálja. Mondjuk nekem is megvannak a sajátos praktikáim. A bárban mindkettőt megtapasztalhatta. A lassúcska, kellemes bevezetést, mikor a combját simogattam, valamint az in medias rest is, ami a megbilincselésemet előzte meg. - Hát… nem tagadom, te aztán érted a dolgodat, így még szép, hogy egyetértek - ezt követően pedig hirtelen elkapom a derekát, és magamhoz rántom, megint beférkőzve a személyes terébe. - De azért rám sem lehet túl sok panaszod szerintem. Mosolygok le rá kihívóan. Az akkor tapasztalt testbeszéde, és hangok, amiket kiadott csak erre engednek következtetni. Na meg hát kit is akarok én becsapni? Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ezen a téren sincs velem semmi gond, sőt. Másrészt panaszlevelet sem dobtak még be a postaládámon. - Hát igen… egyeseknek már rangsort kell vezetnie… Vágok vissza bájosan vigyorogva, tovább élcelődve vele. Próbálkozzon csak kényelmetlen helyzetbe hozni, vagy olyanba, amire nem tudok reagálni valamit, nem lesz valami könnyű dolga. Általában mindenre van valami frappáns válaszom. Azt is elismerem, hogy nem talál mindig célba. Látszólag az előbbi rúdtisztogatás hasonlatom is ilyen volt. Pedig szerintem frenetikus volt. Örülök, hogy idekint vetettem fel a barátnőjét, és utána pedig ekkora csendben tudtunk maradni. Sokaknak jót szokott tenni a friss levegő, mikor kicsit feldúltnak érzik magukat. Csak képzelni merem, hogy Perséphone most mennyire lehet az. És valamennyire látom is rajta, hogy kicsit sikerül lenyugodnia. - Jól van, áll az alku - mondom neki egy kisebb nevetés után. - Levegőzz még egy kicsit, ha akarsz, addig én töltök magunknak. Azzal pedig kinyitottam az erkélyajtót, és besétáltam a lakásomba. Kiszedtem a hűtőből a bourbont, és szedném ki a poharakat is, de nem tudom, hogy milyet akar. Hátra is szólok. - Feles pohárba, vagy whiskysbe? Csak mert ha gyors húzásokra vágyik, akkor előbbit adom neki, ha kortyolgatni akarja, mint egy úrinő, akkor utóbbit. Úrinő… jó vicc. A rangsoros megszólalása után elég abszurd belegondolni. Nekem meg végül is tök mindegy, én mindkettőből tudok inni bourbont. Egyik kedvenc piám, szóval nem igazán számít a kiszerelés, amiben fogyasztom. Amelyikből kért, azt viszem oda, és adom át neki. - Ameddig csak lehet. Ez a szülőföldem, és életem javát itt töltöttem. Nem igazán szándékozom elmenni. Aztán pedig már közelebb is emelem a poharamat az övéhez egy koccintásra. - Igyunk valamire, vagy nem kell indok? Kérdezem tőle mosolyogva, aztán ha mond valamit, ha nem, koccintok vele, és meghúzom a bourbont, akár a nagyobb, akár a kisebb pohárt kérte Perséphone. Áh, érett már ez a whisky, hogy megbontsam.
Könnyedén ráztam meg kicsit a fejemet és még mosoly se tűnt el az arcomról, hiszen nem számítottam másra. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani, ezért se mondok semmit se. Ha egyszer valami jó volt, akkor máskor is az lehet, hiszen mi is megtapasztaltuk már többször, hogy a földi örömöket egészen jól meg tudjuk találni egymás társaságában, de többről szó se volt sose soha és szerintem most még ennyiről se lesz szó. Nem kell mindig mindent feleleveníteni, hiszen néha jobb, ha valami szigorúan csak a múltban marad és nem több, mint egy emlék, akár kellemes volt, akár nem. - Vigyázz, még a végén túlzottan el fogom bízni magam, vagy ismét kivetem rád a hálómat. – szólaltam meg szórakozottan, de csöppet se komolyan. Amikor viszont a derekamnál fogva elkap és közelebb húz magához, akkor csak kíváncsian és kihívóan pillantok fel rá. Hmm, lássuk csak, hogy mire is készül Góliát, hiszen meg kell hagyni maga és az izmainak köszönhetően más értelemben is eléggé nagydarab. – Ohh, aranyom. Régebben talán nem volt. – feleltem pimasz mosoly kíséretében és játékosan még az arcán is végig simítottam, mintha csak azzal akarnám a szavaimért megvigasztalni őt. Gonosz voltam? Dög? Hah, talán mind a kettő, de most egyik se érdekelt, mert remek érzés volt húzni őt és „szívni a vérét”. - Ouch, ez most a szívemig hatolt. – és játékosan még oda is kapok, de a mosoly és az arckifejezésem könnyedén elárulhatja, hogy pont hidegen hagyott ez a megjegyzése és nem éppen esett szarul. Nem apácának készültem és azért én se minden egyes este más sráccal tűntem el, inkább az lenne a helyes kifejezés, ha olyan kedvem támadt, akkor legtöbb esetben mindig úgy kiszemeltem volt, hogy jól érezzem magam azon az estén. Hogy emiatt szégyellem-e magam? Nem, inkább élveztem az életet és tapasztalatot is szereztem. Mondhatni az életet kicsit másképpen is felfedeztem. - Rendben. – csak ennyit mondok arra, hogy én még maradhatok a teraszon, ő addig bemegy a piákat tölteni. Jó volt kint lenni, még akkor is, ha megint jelentkezett az a fura és megmagyarázhatatlan dolog, ami miatt olykor szarul éreztem magam. Nem tudtam, hogy mi a fene volt ez, ahogyan sokszor nem tudom. Talán tényleg nem ártana végre normálisan aludnom, pihennem egyet. Nem kaptam ütést se mostanában a fejemre, szóval fura, de a világért se szólnék erről senkinek se. El fog múlni, talán csak nem szoktam még meg ezt a helyet és szerencsére elég hamar el is múlik. - Whiskysbe jó lesz. – szólalok még meg kintről, majd hamarosan én is bemegyek a lakásba, hiszen az idő is egyre inkább kezd lehűlni, meg bent legalább le is tudok ülni, ha nagyon megártana az ital. - Értem, de gondolom nem itt laksz minden egyes percben, így gondolom túl sokszor nem fogsz erre felé szaladgálni. – pillantottam rá kérdőn, miközben elvettem tőle a poharat. - Az életre? – talán hülye dolog volt tőlem, de nem olyan régen majdnem meghaltam, majd Lyanna eltávozott az élők közül. Így talán nem volt meglepő, hogy erre akartam koccintani, ha benne volt, akkor koccintás után ittam pár kortyot, de ez aztán mart és nem igazán voltam hozzászokva, így azért egy kisebb köhintés is járt mellé. - Meg akarsz ölni? – kérdeztem játékosan, miközben továbbra se mozdultam meg.
- Tudod, nekem nincs ellenemre más egójának a simogatása. Remekül meg tudja könnyíteni a dolgokat, tudod. De te meg túl kishitű vagy magaddal. Honnan gondolod, hogy még nem vetetetted ki rám a hálódat, és egyszerűen csak nem veszed észre? Kétség kívül élvezem a mai estét, és örülök, hogy ilyesfajta meglepetés ért. Lehet, hogy a vöröske is jó parti lett volna a bárból, de Perséphone is visszamehetett volna ahhoz a pasihoz teljes nyugodtsággal. Mégis, most mindketten itt vagyunk, és folytatjuk azt, amit a bárban elkezdtünk. Szívjuk egymás vérét, annak rendje és módja szerint. Sodródunk az árral, és hagyjuk, hogy az történjen, aminek történnie kell. Ha akarna, még most is kisétálhatna azon az ajtón, amin néhány perce jött be, de nem tesz ilyet. Csak élvezi a társaságomat, jobban, mint az be merné ismerni. - Tényleg csak a múlt idő érvényes? Kérdezem vissza játékosan, aztán a kezem is kicsit lejjebb csúszik pimaszul a derekáról a gondosan kidolgozott fenekére. Már csak azért is szeretem ezt a játszadozást, mert ő sem túlzottan prűd ilyen téren, hasonló dolgokkal szívattuk egymást már korábban is. Aztán volt olyan, mikor már konkrétan csak egy kis löket választott volna el minket abból, hogy a korábban sokszori történések újra megismétlődjenek, de aztán egyikünk csak kihátrált. Volt, mikor ő, volt, mikor én. Oda-vissza szórakoztunk a másikkal, pont ezért voltunk el olyan jól, amennyire. - Hogy hova?! - Hajolok hozzá kicsit közelebb értetlenül, hegyezve a fülemet. - A szívedet? Neked van olyanod? Folytatom tovább a vérének a szívását. Ma ez különösen jól megy. Bár nem mennék semmire gyönyörű segédem, Perséphone nélkül, aki olyan magas labdákat dob fel, amiket bűn lenne nem lecsapni. Nem szoktam én mindenkivel ezt csinálni, főként, mivel minden ember más, és máshogy kell megközelíteni őket, máshogy kell megtalálni velük a közös hangot, és azt, amivel jól érezhetjük magunkat egymás társaságában. Szöszkénél ez válik be legjobban, így hát ezt is alkalmazom. Nem öntöm tele a whiskys poharat (meg is pusztulnék ha egybe azt húznám le), csak amennyire szokás, ezért is viszem magammal az üveget, hogy le tudjam rakni magunk mellé és önthessük magunknak, amennyiben kérünk még. - Van rendes lakhelyem is, ha erre akarsz rákérdezni. Ez itt azért is jó, mert közel van az őrshöz, szóval ha be kell mennem valamiért, akkor ne kelljen túl nagy távot megtennem. Na meg elég sok minden közel van, ilyen például a bár is, ahova most egy ideig nem hiszem, hogy nagyon mehetnék. Nem mintha túlzottan bánnám. Van még számos másik hely, ahol meg tudom lelni a kikapcsolódást. Mondjuk a High Way to Hell pub… ott sem mostanában voltam. Lehet meg kéne látogatnom azt a helyet is. Hm… nem is rossz ötlet. - Az életre! Bólintok egyet, aztán pedig már egymáshoz is érnek az üvegeink. Én meghúzom a magamét, és csak egy nagyon kicsit grimaszolok utána. Mindenesetre jól esik. Elmosolyodom, amikor köhint egyet az alkohol megkóstolása után, a kérdésére pedig még szélesebbre húzódnak az ajkaim. - Ó, drága. Ha azt akarnám, már rég megtettem volna. Válaszolok neki olyan kedvesen, bájosan és ártatlanul, amennyire az csak telik tőlem. Én közben öntök magamnak még egy körrel, amennyiben ő elfogyasztja időközben, úgy ellentmondást nem tűrően öntök neki is még. Nem leitatni akarom, csak hogy hozzuk vissza azt a jókedvet, amit néhány perce leromboltam. Az alkohol jó búfelejtő, és könnyen ki is tudja kapcsolni az embert. - De mivel te is megemlítetted, hogy nem lakok valami sokat itt, meg hogy te is szállodában laksz jelenleg… ha gondolod, itt berendezkedhetsz, amíg nem találsz magadnak valami jobb helyet. Csak gondolj bele. Ahogy mondtam, közel van minden, a kilátásra sincs gond, a lakás is szerintem egészen otthonos amellett, hogy sterilnek hathat egy kicsit. Békén hagynálak, a kulcsokat is megkapnád a helyhez, és nem várok el semmit sem cserébe. Szerintem elég fair ajánlat. Mosolygok le a szöszkére, ahogy felajánlok neki egy egészen kellemes ajánlatot, amin szerintem érdemes elgondolkodnia is. Tényleg nem várok el semmit cserébe, ahogy mondtam, van egy másik helyem, ahol meg tudok lenni. Ezt csak ritka alkalmakkor használtam, és ahelyett, hogy üresen porosodna, valaki megtölthetné élettel. Olyasvalaki, akinél tudom, rossz kezekben nem lenne.
- Emiatt lennék kishitű, hogy nem veszem észre, amit csinálok? – pislogtam ártatlanul, mert nagyon is jól tudtam, hogy mit csinálok. Nem azon nők közé tartoztam, akik nem tudják, hogy mit is tesznek, vagy éppen miként hülyítenek egy férfit. Pont ellenkezőleg, élvezettel babonáztam meg őket, vagy járattam bolondjukat, esetleg élveztem egy-egy estét. Most pedig erre a játékra kicsit szükségem volt, hogy valakinek az agyát húzhassam, másra nem vágytam. Nem hiányzott több, most nem vágytam arra, hogy egy bizonyos határt átlépjünk. - Miért mi más lenne érvényben? – pillantottam fel rá a szőke fürtjeim közül mosolyogva, hiszen múltunk volt valamilyen értelemben. Bár az se volt igazán szoros, inkább csak volt egy-két kellemesen eltöltött óránk, perceink vagy éppen mi a manó. Jelenben nem volt semmi se igaz ebből az egészből és most jó volt így. Talán majd legközelebb mára elég csak a társaságát élveznem és azt, hogy szívhatom valakinek igazán a vérét. Pimaszság eléggé jellemző volt rám, de hát nem lehet mindenki ártatlan szende kislány. - Jól titkolom, nem? – mosolyodtam el, majd a homlokát megböktem, hogy utána a mutatóujjammal toljam arrébb a fejét. Legalább ő kapcsol és simán visszaüti a labdákat, emiatt is élvezetesebb az ő vérét szívni és szórakozni vele. Nem olyan egyoldalú és még nevetni is lehet, vagy éppen arcokat vágni, ha néha mellé lő egy-egy poénnal, ami szerinte vicces, szerintem meg inkább gáz. De hát nem lehet mindenkinek ugyanolyan az ízlése. Nem sokkal később pedig ismét a lakásban vagyunk, de legalább most már van szíverősítő is vagy éppen pusztító, mert hogy ez a szer igazán tud és nem éppen gyengécske. Ez még engem is megviselt, pedig egészen jól bírom a piát. - Talán soha többé nem mehetsz, de gondolom annyira nem bánod. Azért bőven van bárotok, biztosan találsz olyat, ami kedvedre való lenne. – mosolyodtam el, mert bocsánatot nem fogok kérni azért, amit mondtam és ahogyan kihoztam onnan. Az is csak játék volt, aminek végül kicsit lett mellékhatása, de hát megesik. Nem lehet mindig minden egyszerű, elég nagyfiú, hogy megoldja és bebizonyítsa, hogy csak mellé fogott a rendőröcske. - Milyen biztató, hogy nem vagyok a halállistádon. Még a végén küldök neked egy köszönöm levelet. – mondtam még picit köhögve és a hangomat keresve, hiszen rendesen végig mart az ital. Nem hamarkodtam el azt, hogy megigyam, mert nem vágytam arra, hogy újra töltse. Az ajánlatára pedig feljebb szalad a szemöldököm és végül úgy döntök, hogy azt a pohárnyit válasz előtt legalább felhörpintem. Ha próbált volna tölteni megint, akkor könnyedén húztam el a poharat, vagy leraktam az asztalra, mint akit már nem érdekel a pohár. Így ha töltött is, akkor se vettem el. - Igazán kedves ajánlat, de nem fogadhatom el. Nem szeretem az ilyen dolgokat és olyan nincs, hogy bármi is ingyen lenne. Előbb vagy utóbb mindennek megvan az ára. Másrészt élvezem azt, hogy kiszolgálnak, meg hamarosan úgyis szerintem albérletbe költözök, így bármennyire kedves gesztus tőled, de nem élnék vele. – feleltem teljesen komolyan, majd ismét neki dőltem a bútordarabnak. Lassan talán ideje lenne mennem is, mert nem éreztem valami fényesen magam. – Talán jobb is lesz, ha lassan megyek. Nem akarlak téged se feltartani. – feleltem egy barátságos mosoly keretében, mivel eléggé fura volt ez a felajánlása. Talán ha jobban ismernénk egymást, akkor azt mondom, hogy rendben van, de így?
- Fogalmazhatunk így is. De mit is tudok én. Lehet az agyamra ment már a pia? - Kérdezem ezt elgondolkozva. Valóban nem fogalmaztam a legjobban, legalábbis nem ezt akartam kihozni belőle, amire végül gondolhatott. Ó, hát legyen ez a legnagyobb gondunk, hogy egyszer-kétszer besülnek a megszólalásaim. Vagy talán kezdek kiöregedni már ebből az egész játszadozásból? Ugyan már. - Nem is tudom… A jelen? Mégiscsak öt centire van egymástól az arcunk jelen pillanatban, te mégsem teszel semmit, amivel ezzel véget vetnél. A mosolyomat pedig még mindig nem tudom levakarni az arcomról. Továbbra is ott tartom magamhoz közel, ugyan a kezem már kicsit elkalandozott az eredeti helyéről. Ennek ügyében sem tesz semmi megelőző akciót. Nekem csak annál jobb. - Na szép, és még bökdösöl is. Rázom meg rosszallóan a fejemet, sóhajtva egyet körítésként. Nem kell szerintem ezek után magyaráznom, hogy csak viccből teszem az egészet, kicsit sem komolyak a reakcióim. Legalábbis nem mind. Elég jó színész lehetne belőlem, ha belegondolok… annyiszor játszottam már meg magamat régebben is a céljaim elérése érdekében, hogy megszámlálni sem tudom már. Már arra sem emlékszem, hogy milyen voltam korábban, mikor még nem voltam… nos, ilyen. Mielőtt meghalt volna az öcsém, vagy a menyasszonyom. Utóbbi halálát követő években változott csak meg gyökeresen a természetem. Nem másokra kezdtem el gondolni, hanem magamra. De szerencsére nem hagytam el teljesen magamat, és nem fordultam ki a régi énemből. Ha így lett volna, akkor ma jóval kellemetlenebb életet élnék. Nem mintha valaha is lettek volna olyan gondolataim, hogy az emberiséget hibáztassam az életemben történtekért. Már csak azért sem, mert Amy szintén ember volt. Vagyis látó. Ember, csak egy kis különlegességgel. - Ki tudja… lehet öreg koromra már visszajárhatok oda. Vagy ha egyszer valamelyik rendőrrel megyek be. Tudod, ezzel is jelezve, hogy elnyertem a bűnbocsánatot. De egyelőre inkább elkerülném ezt a helyet. Főként, mivel nem akarok különösebb gondot. Elég sok törzsvendége van a bárnak, akik valószínűleg meg is jegyezték az arcomat. Hm… őszintén szólva még mindig úgy vélekedek, hogy teljesen megérte. - Csak nyugodtan. Ide is küldheted, majd elrakom mementóként. Vagy könyvjelzőként. Vigyorgok továbbra is azon, ahogy még köhög egy kicsit. Annyira szerintem nem volt erős ez a bourbon, mint ahogy ő azt beállítja. Bár, ha csak kicsit félrenyelte… nos, tudom, hogy az milyen érzés. Az egyik legrosszabb, ha szabad megjegyeznem. Egy éltető megkönnyebbülés, mikor kiveszik az alkohol íze, meg ereje a torkodból. A felajánlásomat sejtettem, hogy el fogja utasítani, én viszont akkor is úgy éreztem jónak, ha felajánlom neki a lehetőséget. Na meg egy kis esély volt arra, hogy legalább megfontolja, ha nem is mond rá egyből igent. Na meg legalább beleültettem a fejébe a gondolatot, hogy ha szüksége lenne erre a helyre akár csak átmenetileg is, akkor csak szólnia kell. Van, mikor beüthet a krach, és meg kell valahol húznia magát. Ez a hely pedig olyan szinten be van biztosítva… nos, bármi ellen, hogy ide csak az tudna betörni, aki ismeri minden szegletét. Tehát mondjuk én. - Lehet, hogy másoknál így van, de nálam nem. Nem tart sokba fenntartani ezt a lakást, és bármikor jól is jöhet, ami azt illeti. Neked úgy gondoltam, most nagyobb szükséged lehetne rá, mint nekem. De megértem, és elfogadom a döntésedet. Miért is ne tenném? Nem vagyunk mi még olyan jóban, hogy erre csak úgy igent vágjon rá. Ha így lenne, akkor valószínűleg elfogadná. Bár ki tudja, lehet inkább makacskodna ahelyett, hogy hagyja, valaki segítsen neki. - Ugyan, nem tartasz fel a legkisebb mértékben sem. Én választottam azt, hogy veled töltöm a szabadidőmet. De ha nagyon menni akarsz, akkor csak nyugodtan, én nem fogok az utadba állni. Ha akarod, el is kísérhetlek a szállodáig, hogy ne egyedül, unalomban mászkálj odáig. Vagy ha rosszul érzed magad, és/vagy fáradt vagy, akkor ott a hálószoba, ledőlhetsz ott. Én meg elleszek a dolgozószobámban lévőben. Harmadik lehetőség, hogy tovább iszunk. Legalább a házi sörömet megkóstolhatnád, mert látszólag a bourbon túl erős neked most. Szerintem a maga nemében mind csábító. Három eshetőséget is felajánlottam neki, és igazából csak rajta áll, hogy melyik mellett teszi le a voksát.
- Ha így van, akkor sokat romlott az állapotod a legutóbbi találkozásunkhoz képest. – szólaltam meg minden szemrebbenés nélkül, hiszen régebben egészen jól bírta a piát és szerintem még annyit nem ihatott, hogy megártson neki. Bár ki tudja, hiszen nem figyeltem mindenegyes pillanatban őt. Mindegy is annyira nem érdekelt, hiszen nagyon ritka, vagy talán sose volt olyan, amikor úgy cselekedtem, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit teszek. Rendőr vagyok, így a leivás se igazán játszott nálam, hiszen mindig is szükség volt az éberségemre és arra, hogy tudjam mit miért is teszek, valamis ilyesmi. – De nem is teszek semmi olyat se, amivel jelenbe tudnánk hozni. – vonzom fel a szemöldökömet, amikor viszont a keze is odébb siklik, akkor csak megforgatom a szemeimet és hamarosan homlokon bököm, hogy utána annál fogva kezdjem el arrébb tolni, majd lefejteni a kezét rólam. Álmodozni még mindig tud, de attól még nem túlzottan változott meg a véleményem azzal kapcsolatban, hogy nem akarok semmit se ma este tőle. - Megtehetem, nem? – és még a pilláimat is kicsit megrebegtettem, mintha tényleg csak ezzel akarnám levenni a lábáról, vagy a szavaimat még inkább játékossá tenni. Igazából ez nem volt több, mint színészet, de hát elég régóta ment ez részemről a mai este folyamán, így nem jelentett túl nagy gondot, hogy tovább folytassam. Úgyis ideérkezésem óta megjátszom szinte minden egyes pillanatban magam, miközben a hazugságok hálója egyre inkább bonyolultabb és talán veszélyesebb is lesz. - Addig viszont kiélvezem szerintem, hogy egy tőled mentes helyet találtam a városban. – pimasz mosoly pedig könnyedén jelent meg az arcomon, hiszen tényleg volt egy kis előnye is. Legalább nem fogja semmi se elvonni a figyelmemet, vagy éppen ő nem. Na, meg addig lehet én a hely üdvöskéje, aki megszabadított a bárt egy rossz embertől. Biztos voltam abban, ha betévednék oda még egyszer, akkor legalább egyszer a házvendége lennék. Nem mintha ilyen dicséretekre vágynék, de hát azért annak is megvan a varázsa. Meg talán könnyebb is lenne elcsábítani egy-két férfit, akiken ma este is megakadt a pillantásom. Hmm, milyen csábító is. - Én is ettől tartok, hogy van egy titkos kis albumod, amibe a köszönömkártyákat gyűjtögeted. – erre még én is elkuncogtam magam, mert eléggé abszurd lett volna. Ez olyan, mintha ezzel a kinézettel éppen plüssöket gyüjtene és este azokhoz bújva szenderülne álomba. Eléggé vicces és … Inkább hagyjuk, mert a végén még túlzottan csípős lesz a nyelvem. Az meg azért lehet túl sok lenne. - Hmm, nem hiszem, hogy nagyobb szükségem lenne rá. Ez ugyanúgy nem az otthonom lenne, ahogyan a szálloda se, meg amúgy se kell nekem egy ekkora lakás. Nem sokat tartózkodnék itt. Még talán aludni se mindig járnék haza. – rántom meg a vállaimat, hiszen most mit kerteljek. Sejtheti, hogy még mindig szeretem élvezni az életet és olykor megesik, hogy az ember nem a saját ágyában ébred. De ha időben felkelsz, akkor is megszökhetsz minden kínos kérdés és beszélgetés elől. Volt már benne gyakorlatom. Talán élt is bennem már egy fura időzítő ami legtöbb esetben mindig időben ébresztett ilyenkor is. - Miért érezném magam rosszul? Tény, hogy erős volt a pia, de azért nem ütött ki annyira, mint gondolnád. – billentettem oldalra a fejemet, hiszen megéreztem, de azért még bírtam a két lábon állni, de ahogyan folytatta könnyedén nevettem el magam. – Ohh, képzelem, hogy mennyire lenne nyugodt az éjszaka és mennyire lenne csak és kizárólag enyém az ágyad, vagy éppen a fürdőt. – nem most jöttem le én se a falvédőről, de hát ennyire hülye vagyok, hogy tudjam, hogy szó se lenne békés pihenésről. Meg amúgy se voltam mostanában az alvásról híres. Hotelszobámban legalább tudtam dolgozni is, hiszen ott voltak egy-két számomra fontos nyom, papír. Legalább hasznosan töltöttem el az ébrenlétet. – Nem kérek több piát, majd talán máskor. – tettem még hozzá egy barátságos mosollyal, hiszen most se akartam azt, hogy fejbe kólintson még inkább az alkohol, mint helyes lenne.
- Szomorú, mi? Pont ez volt a jó bennem, hogy mindenre valami elmés, és mégis értelmes megszólalásom volt. Erre most! Rázom meg rosszallóan a fejemet. Egyébként köszöni szépen az egészségem, jól vagyok. Egyszerűen csak néha félrecsúsznak a megszólalásaim, és túlontúl nyomom a „mindenre kell választ adnom” hülyeségemet. Ilyenkor vagy sikerül, vagy nem. Általában tudom, hol kell abbahagynom, hol értem el a határvonalat, de bizony megesik, mikor a ló túloldalára átesek. Bár ki tudja. Lehet csak fogalomzavarom van. - Naa… olyan hangulatromboló vagy! És még játékosan le is biggyesztem ajkaimat. Nem ellenkezek viszont egy pillanatig sem az ügyben, hogy eltol magától. Nem teszek én semmi olyasmit, amit nem akar a másik. Ugyan közelről sem nevezhetjük még magunkat barátoknak, de ettől függetlenül még ugyanolyan ember, mint bárki más. Már csak zsigerből sem tudok az olyanoknak ártani, akik vagy nem vétettek ellenem semmit, vagy egyszerűen nem érdemlik meg. - Micsoda riposzt. Azta. Szándékosan túlerőltettem a szarkazmust, jobban, mint általában szoktam. Nincs ezzel semmi baj szerintem, a nagyobb jóért csinálom csupán. Ami pedig az, hogy ne gondolkozzon egyikünk sem azon, hogy milyen gondjai is vannak (bár legutóbbi tudomásom szerint jelenleg nem igazán vannak nekem), hanem csak élvezzük az estét. És kétségkívül az elmúlt időben ez az egyik legjobb estém. Pont nem tud érdekelni, hogy ennél több nem fog lenni az estéből, mert anélkül is jól el lehet lenni. Az csak egy plusz adalék lett volna. Nem mondom, hogy rossz, sőt, de akkor is csak egy adalék. - Na szép. Ennyire rossz társaság lennék? A tettetett sértettséget még természetesen hozzáadom a repertoáromhoz. Azért nem hiszem, hogy ennyire rossz társaság lennék, mint ahogy ő azt be próbálja állítani! Sőt, ha kedvelem az illetőt, akkor még különösképpen jól el tudok lenni vele. És attól függetlenül, hogy jelenleg még nem tartom a barátomnak, bizony kedvelem a csajszit. A személyisége, az életfelfogása. Plusz akikkel olyannyira egy hullámhosszon vagyunk, mint szöszivel, azokkal szerintem végképp jól tudunk szórakozni. - Sose tudhatod. Tárom szét ártatlanul a kezeimet, mintha nem is tudom, hogy miről beszélne. Egyébként nem, nincs ilyen albumom. Nem igazán szoktak nekem túl sokan köszönetet mondani. Azok végképp nem, akiket kipenderítem valami nagyon durva este után erről a helyről. Még magamat is meglepem néha, hogy egyes esetekben mekkora pöcs tudok lenni, ha erősen másnapos vagyok. - Ahogy gondolod. Az ajánlatom állni fog, ha meggondolnád magad. Válaszolok neki egy kedves mosollyal. Jelenleg nem tart valami sokba fenntartani ezt a lakást, mivel alig lakom. Ha valaki beköltözne, pláne olyasvalaki, mint Szöszke, akkor sem hiszem, hogy jóval többe fájna. Mégsem lenne itthon minden egyes pillanatban. Ismerem, hogy milyen személyiség ő, elég jól megtapasztaltam már. - Higgy, amit akarsz, Perséphone, de nem vagyok olyan személy, aki ráerőltetné másra az akaratát. Te meg korábban szépen elmondtad, hogy jelen pillanatban nem nagyon akarod áthelyezni a múltat a jelenbe. Szóval még egyszer felajánlom neked, mindenféle hátsó szándék nélkül, hogyha nem akarsz már visszamászni a hotelba, akkor arra a szoba. Aztán pedig ujjammal is az irányába mutatok. Nem hiszem, hogy élni fog vele, de ki tudja, a végén lehet élni fog vele. És egyébként teljesen komolyan mondtam azt, amit. Ha meggondolná magát valami csoda folytán, akkor meg végül is ő tenné azt, amit most annyira el akar kerülni. Csak bólintok arra, hogy nem akar jelenleg többet inni. Én nem fogom lenyomni a torkán, ha nem kéri. Végül én is nekidőlök valami bútordarabnak, ahogy iszik egy kisebb kortyot a saját whiskymből. - Majd egyszer be kellene iktatnunk egy közös edzést az egyik közeli edzőteremben. Megnézni, hogy már le tudsz-e nyomni. Mondom neki csipkelődve, mosollyal az arcomon. Na jó, volt egy-két eset, mikor földre tudott vinni, de akkor is csak azért, mert kihagytam egy-két alkalmat, hogy megakadályozzam ebben.
- Hmm, talán nézesd meg majd magad valakivel. – persze nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam, de nem is én lettem volna, ha csak úgy elengedem a fülem mellett az egészet. Meg amúgy is néha tudni hol a határ, és ha nem esünk át rajta, akkor az ilyen helyzetek is elkerülhetőek. Néha nehéz meglelni ezt a határt, de nem képtelenség. - Néha annak is kell lenni. – mosolyodtam el, mert nem túlzottan érdekelt a mű ajak lebiggyesztése, ahogyan az se, hogy mennyire lehetet hangulatromboló. Nem volt nekem se mindig kedvem mindenhez. Ha meg nincs valamihez kedvem, akkor képes vagyok azt akár kevésbé kedvesen is a másik orra alá dörgölni. Ez van. Csak egy mosoly kúszik az arcomra, de nem mondok rá semmit se. Felesleges lenne, a szarkazmusát már egészen jól ismerem. Nem is kicsit, de most még ez is hidegen hagy. Jó és kellemes az este és nem kizárt, hogy lehetne még ennél is kellemesebb, de semmi kedvem hozzá. Legalább hálás is lehet, hogy nyíltan kimondtam és nem fejfájásra hivatkoztam, mint oly sokan tennék vagy ki tudja, hogy milyen indokokkal szokás elutasítani. Valahogy sose folyamodtam semmi ilyenhez, ha nem akartam, akkor kimondtam, aztán próbáljon erősködni az illető. Nem éppen azok közé tartoztam, aki ne tudta volna megvédeni magát az ilyen szemétládáktól. Sőt, volt olyan is, akit még le is csuktam rövid időre. Talán akkor egy életre elmegy a kedve mások molesztálásától. - Lehet, attól függ, hogy éppen tudod mire fáj a fogam. – mellé még egy kacsintást is kapott. Persze, hogy csak szórakoztam vele, ahogyan én se vettem be tőle a durcázást. Ismertem már annyira, hogy tudjam ennyivel nem lehet a lelkébe gyalogolni. És ez pedig kész szerencse volt, mert imádtam húzni őt és szórakozni vele, eléggé unalmas lett volna, ha olyan lenne, mint az átlagemberek, mint akik ezt nem bírják elviselni. - Köszi, de azért, ha jönne egy jobb parti, akkor nehogy neki ne ajánld fel, mert nekem már megtetted. Megleszek egyedül. – feleltem egy kisebb mosollyal az arcomon, mert pontosan tudtam, hogy ahhoz nagy gebasznak kellene történnie, hogy ebbe a házba akarjam meghúzni magam. Idegen volt, még annál is jobban, mint egy albérlet lenne. Nem, nem akartam élni a lehetőséggel és szerintem sose fogok. Inkább lassan ideje lenne albérletet keresnem, de azért megvan az előnye a hotelnek is… Nem is kevés, meg a hátránya persze… Kicsit felvontam a szemöldökömet és csodálkozva hallgattam azt, amit mondott, de végül inkább csak egy sóhajjal feleltem. Nem így értettem a dolgot, de mindegy. Nem fogok magyarázkodni. Neki így jött le, akkor gondoljon, amit akar. Tudtam jól, hogy nem fogok maradni, legalábbis nem sokáig. - Majd lehet róla szó, szerintem úgyis fogjuk még egymást látni, vagy tudod, hogy hol találsz meg. – mondtam mosolyogva, hiszen egy kis edzésnek sose voltam ellene. Na, meg mindig tanulhat valami újat is az ember. Végül lassan ellöktem magam a bútortól. - Én azt hiszem, hogy most mennék! Van még egy kis dolgom, légy jó! – nyomtam egy csókot az arcára, hogy utána felkapjam a dzsekimet és sietve hagyjam magam mögött őt, és a lakását is. Még akartam kicsit nyomozgatni, vagy az se kizárt, hogy végül ismét az egyik bárban fogok kikötni. Hmm, fogalmam sincs, de jelenleg úgy éreztem, hogy jobb ha megyek, hiszen újra kezdett a homályos látás és a bizsergetés hatalmába keríteni. Így pedig csak pár percig kellett csak nem jelét adni annak, hogy valami nincs rendben.
|| Köszönöm a játékot, élveztem! És majd folyt. köv. vmikor!
Kezdőlap
