Úgy néz ki, ez a hét a hirdetések hete. Szabadnapom van, újra, és lévén hétvége, újra a nyakamba veszem a várost, metróra pattanok, vagy villamosra akár, felváltva, sőt néha buszra is, és követem az instrukciókat. Menet közben telefonálgatok, bújom a gúgli térképes alkalmazást, silabizálom a metrótérképet, és időnként szentségelek. Kaptam ugyan a cégtől egy… nem, lakásnak nem nevezném. Egy szolgálati szálláshely. Egy belvárosi bérház hatodik emeleti lakásáról van szó a Cadet metróállomás közelében. A hely egyetlen előnye, hogy a metró tényleg közel van, igaz, kétszer is átszállok, de nem olyan vészes az. Aránylag hamar beérek dolgozni. És nem fizetek érte túl sokat. Ennyit az előnyökről. A hátrányok: a szoba kicsi. Nagyon. Van három másik szoba is, egy állandó és két cserélődő lakóval, közös a konyha és a fürdő, a szobám az udvarra néz, a nap sosem süt be, csak tűzfalakat látok és még lift sincs. Illetve volt, van, elvben. Csak elromlott durván három hónapja, még jóval az én érkezésem előtt. Ugyanakkor én vidéki lány vagyok, mondhatom így, bár Arles város, de akkor is… Ugyanakkor ott megszoktam a teret, a levegőt, a kertet, és mindez nagyon hiányzik. Alig pár hete vagyok Párizsban és kezdek becsavarodni. Úgy érzem, mintha be lennék zárva. A vágyaimnak viszont határt szab a pénztárcám, meg a tény, hogy a DGSE központ a város 20. kerületében van. Szerencsére metróhoz közel. Valami kicsi garzon kellene, amivel elbírok anyagilag, de lehetőleg zöldebb területen, és nem valami toronyház sokadik emeletén. Az bónusz lenne, ha lenne a közelben metróállomás. Szektorokra osztottam a várost… a mai nap, a mai… hova is megyek, igen… Felbattyogok a metróból és körbenézek. Biztató a környék, látok pár boltot, a házak csak kétemeletesek. Betájolom magam és elindulok, gyalog, nyilván, keresztutca, másik, befordulok, megnézem az utcanév táblát, még egy keresztutca, de nem bánom, nem én, mert ezek kertes házak. El sem hiszem! Kertes házak! Szűk kis utcák, de a kerítések mögött apró virágoskerteket látok, kocsi-beállók, díszfák, gyerekbicikli csak úgy ledobva az egyik kapun belül. Ellenőrzöm a házszámot. Ez az, a gyerekbiciklis melletti. Láthatóan hátul is kert van, meg talán almafa? Így télen nehéz megítélni. A kapu mellett csengő. Kétszer is megnyomom, de nem fekszem rá. Ha megjelenik valaki, vagy kiszólnak a kaputelefonon, akkor igyekszem nagyon udvarias lenni. A tulaj, bizonyos Monsieur Maine. A hangja fiatalos, de ez alapvetően nem jelent semmit, az is lehet, hogy egy nyolcvan éves bácsika. Majd kiderül. – Bonjour! – köszönök. – Én Monsieur Maine-t keresem. Monsieur Raoul Maine-t, a kiadó lakás ügyében. Beszéltünk telefonon – mondom, és várom, hogy beengedjenek.
A ház egyik előnye, hogy az ember úgy üvölteti a zenét, ahogy kedve van. No, annyira nem, hogy kitörjenek az üvegek. Ha voltam is valaha lakásban lakó szörnyeteg, mert tuti azzá alakultam volna, amit tapasztaltam pár vendégség alatt a belvárosban, egészen biztosan idegesítő fazon lehettem a szokásaimmal. A fekete ördögnek most éppen nincs kedve takarítás közben (Utálok takarítani. Valamivel muszáj vagyok felengedni magam, hogy ne akarjam a porszívó minduntalan útban lévő csövét élből szétmarcangolni. ) A kapcsolatot az ágy alá bújással és a porszívó bekapcsolásával nem vagyok hajlandó elfogadni fekete lakótársamtól. A zenét már megszokta, hogy üvöltetem, a porszívóval nincs haverságban. Így éppen engedne fel a fújkálásból, mikor megszólal a csengő. Kibe kell ereszteni a karmokat, na, kibe? - A mindenedet, ha én ereszteném beléd a karmaim, mit szólnál? Pedig még nem is csengőhang ez. Bachot nem kéne utálnod ennyire – engedem el azonnal, s máris nevetek. A sértettség nagyasszonya a konyhába vonul, elégedett farokfelcsapással. Akkor is én vagyok a ház ura, ennyit a macskauralomról. Megnyomom a kaputelefont, előtte lekapcsolom a zenét, ami még porszívózás alatt is szólt. - Áh! Jó napot! – Hűha! Elfelejtettem! – Ömm... persze, kérem, fáradjon beljebb. Kisebb csatatér van a ház egyes részein, éppen takarítok – s máris nyomom meg a kapu beengedő gombját, ami más ilyen szerkentyűkhöz nem hasonlóan csak halkan kattan egyet. Utálom a zajt. Szürke, vékony anyagú, hosszú ujjú póló és sötétkék farmer, zoknis lábbal nyitok ajtót, széles mosollyal. - Ön Vologue kisasszony? – Angol vagyok, legalábbis félig, anyám belém verte az angolt, apám a franciát. Akcentus nuku, illem viszont angol. Állítólag. Sokszor megkapom, hogy néha furán viselkedem. Tehetek én róla, hogy egy fejlövésnek általában vannak következményei? - Fáradjon beljebb – Lépek arrébb, szélesre tárva az ajtót, s alaposan megnézem magamnak. Hű, hát fog irigykedni a környék, ha minden nap ő fog a házamba bejárni. Meg ki. De sosem tudni, kiben mi lapul, így inkább maradok a formámnál. Ami nem brit, hanem laza. Sokkal könnyebben pereg le minden, ha nem jó. Ugye, nem akar majd kezet fogni velem? Nem vágyom rá, hogy lássam, mi is zajlik most éppen benne, vagy esetleg valami más is beköszön. - Messziről indult? – Nyújtom a kezem a kabátja felé, hogy lesegítsem róla. - Mielőtt megmutatnám a szobát, egy forró ital biztosan jobban esne. Teát, kávét? Kapucsínót, esetleg? – Teszem a kabátot a fogasra, vállfára akasztva, majd előzékenyen előveszek egy házi papucsot, jelezve, bizony, itt a cipőt le kell venni.
Állok a kapu előtt, várom, hogy beengedjenek. A pillantásom ide-oda cikázik, újra a szomszéd előkertben felborult gyerekbiciklit nézem, majd próbálok kukucskálni, vajon mozdul-e függöny, netán hátulról a kert felől bukkan majd elő valaki... Topogok kicsit, nincs épp meleg. De mit is várok az évnek ebben a szakában. Sőt, itt még hidegebb van, mint lenn délen. Belém fagy a szusz, póriasan mondva. Aztán az ismerős hangot hallom a kaputelefonból, majd rögtön azt is, hogy elfelejtette, hogy jövök és éppen takarít. nem tudom, az jó-e vagy rossz, hogy megfeledkezett rólam. Remélem, azt nem felejtette el, hogy egy lakrészt egész jó áron hirdetett, hogy kiadná. Igencsak remélem, hogy mégsem egy nyolcvansok éves kicsit szenilis bácsika fogad majd. - Köszönöm -felelem azért, aztán mikor felhangzik a berregő hang belököm a kertkaput, majd gondosan becsukom magam után és befelé indulok a kis előkerten át. Tavasszal biztos szép lesz majd, de most elég kopár látvány. Nem tudom a házigazda hogy áll a kertészkedéssel. én szeretek kint molyolni, de azt sem tudom, engedné-e, hogy bármihez nyúljak a kertben, és persze egyelőre azt sem, hogy meg tudunk-e egyezni. Az első jó hír, hogy a fickó ne nyolcvansok éves, és láthatóan nem szenilis. Fiatal, egész jóképű, barna haj, barna szemek, szakáll, mosoly. Visszamosolygok és nem akadok ki azon, hogy zokniban van. - Én vagyok az - biccentek. - Christine Vologue. De, ha nem gond, szólíts Chrisnek, vagy Christine-nek - javaslom és persze vele együtt a tegeződést is. Remélem, nem lesz ellenére. Van köztünk ugyan pár év, de ahogy megszólított úgy veszem észre a régi udvarias iskola híve, és ha én nem ajánlom fel, akkor nem fog letegezni, akkor sem, ha szeretne. - Én hogy szólíthatlak? Szélesre tárja az ajtót, beljebb tessékel, de nem nyújt kezet, sőt, van a tartásában valami, ami miatt úgy érzem, inkább nem akarna megérinteni, annak ellenére sem, hogy alaposan végigmér. Rámosolygok. Azt mondják a mosoly a legrövidebb út két ember között, szóval egy próbálkozást megér. Lehet, hogy most is használ, mert Monsieur Maine, Raoul, a kabátomért nyúl, hogy lesegítse rólam. Lehúzom a cipzárt és háttal fordulok neki, de közben a vállam felett mégiscsak rá pillantok. Bőrdzsekiben vagyok, tényleg kellene már egy téliesebb darab, de még sehol sem tartok a vásárlással, aztán meg lassan jön a tavasz. A kabát lesiklik a vállaimról, a hajfonatom pedig meglódul, lehet, hogy a vége Raoul kezéhez ér, nem tudom. Én inkább a lakást nézem. Az egyik helyiségből egy porszívó gégecsöve lóg ki. A tulaj tényleg takarított. Jó jel. Mert nem csak kitalálta, és nem él koszban. Mindkettő szimpatikus. - A belvárosból. A Cadet környékén lakom most. Megőrülök tőle - közlöm -, már ha mondhatok ilyet - teszem hozzá sietve. A kínálásra elmosolyodom. A fickó gondolatolvasó, esküszöm. rendesen átfáztam. Még csak nem is a metróban volt hideg, de amíg gyalogoltam, a kabátom nem sokat védett, és a szél is kellemetlenné vált. - Egy tea nagyon jólesne. Köszönöm. A házi papucsra nagyot nézek, de aztán elvigyorodom. Nem akadok ki rajta, inkább valahogy olyan otthonos érzetet kelt. Minden további nélkül hajolok le és fűzöm ki a bakancsomat. Az sem érdekel, ha a reménybeli főbérlőm megdöbben, mert szürke alapon fekete-sárga méhecske mintás zokni van rajtam. Ez van. Ez a darab jó meleg. egyébként farmert viselek, és egy sötétzöld kötött pulóvert, Martine ajándékát. Karácsonyra kötötte nekem. Kiegyenesedem és Raoulra pillantok, várva, hogy mutassa az utat.
- Miss Christine – mosolygok továbbra is, de továbbra sem érnék hozzá. – Christine – helyesbítek, mert elvégre tegeződést is engedett. – Raoul. A kabátot fogom éppen, amikor a kézfejemre hull a haja. Egy lövés dördül el a fejemben, benntartom a levegőt, és bőszen örülök, hogy éppen háttal van nekem Christine. A fájdalom, ami belém nyilall, életszerű, valósnak tűnő, s pont ott, ahol a sérülésem van, még a szemem is belekáprázik. Holott ez egy emlék. De kié? Megköszörülöm a torkom, s csak az után teszem fel a kérdésemet. - Eléggé másmilyen, mint ez a környék – értek egyet vele, remélve, hogy a zúgás a fejemben csökkenni fog. Kell, mert különben eltalálom az ajtófélfát, még ha nem is látni rajtam, hogy mi történt belül. Inkább a kínálással és a háttal állással foglalkozom. Szerintem állati mázli, hogy most van borostám, vagyis már inkább szakállam. Kevesebb kifejezést látni rajta. Örömmel veszem, hogy nem akad ki a papucson. Finom utalás a jövőbeli dolgokra. Na jó, azért vagyok olyan, hogy szembe is mondom, angolságom ide meg, oda. A nappaliba vezetem, a dolgozó szobámban van a kupi jelenleg. A nappaliban viszont a macska, végignyúlva a kanapé tetején és úgy horkol, hogy ebből beszélgetés nem lesz, ha odaülünk. - A macska máris kedveli – ha nem kedvelné, akkor már felébredt volna és fújna nagyokat. A horkolás és tovább alvás jó jel. Befogadta, az első pillanattól kezdve Christinet. Kisvártatva visszatérek egy kanna forró teával, a tálcán a két csésze mellett ízesítők, tej és tejszín is van. Tejjel és cukor nélkül szoktam a sajátom inni, a vendégeknek, jelen esetben reménybeli albérlőmnek, hagyom, miként szereti ízesíteni. - Akkor térjünk is a tárgyra – töltök számára a teából. – Tejet kér hozzá? – Mert akkor annak is kell helyet hagyni az amúgy inkább bögre méretű csészében. - A lakás teljesen el van választva ettől a helytől, a húgom lakott benne. Van külön fürdőszoba, konyha-ebédlő és egy háló rész. Vannak bútorok is benne, de úgy rendezi át, ahogy kedve tartja. Ha idővel szeretné átfesteni, annak sincs akadálya. Azért hiányzik a testvérem. És egyben örülök is, hogy nincs itt, mert azt jelenti, hogy már jól vagyok. Utálok gyenge lenni, legalábbis a mostani dolgaim alapján így gondolkodom magamról. Megvakarom a tarkóm, még mindig tompán sajog, de a tea majd jót tesz.
Ahogy a nevemet mondja, elmosolyodom, főleg a miss-re. kisasszony. Milyen régen nem szólítottak így, sőt igazából ez nem volt jellemző. A gimnáziumban kisasszonyozott az angoltanár, ő volt eddig az első és az utolsó. De aztán Raoul kijavítja magát és be is mutatkozik, így már bizonyos, hogy tényleg ő a hirdető. Magamban megállapítom, hogy neki jobban örülök, mint egy nyolcvansok éves bácsikának. Bár a bácsira sem mondtam volna nemet, mint főbérlőre, de talán Raoullal mégiscsak jobban kijövök majd. Könnyedén bújok ki a kabátomból, és őszintén végiggondolva tetszik ez a kicsit régimódi udvariasság, valahogy kedves. Ugyanakkor észreveszem, hogy mögöttem Raoul szinte megdermed. Zsaruösztön, mert nem fordulok hátra, de nem hallom és nem is érzem, hogy mozdulna. Az egész csak pár másodpercig tart. Óvatosan pillantok rá a vállam felett, de most háttal van, nem látom az arcát, de mintha lassabban, óvatosabban mozdulna, mint amikor beengedett. Aztán mikor félig újra felém fordul csak annyi tűnik fel, hogy egy picit sápadtabb. Lehet, hogy beteg? Fogalmam sincs, de udvariatlannak érezném rákérdezni. Főleg, hogy beszélni kezd a környékről, illetve úgy érzem, inkább a jelenlegi helyemről kérdez. - Eléggé más. Az egyetlen előnye, hogy tényleg közel van a metróállomás, de az itt sincs olyan messze, nekem nem gond ez a pár sarok. egyébként ki nem állom, szolgáltai lakás, illetve csak egy szoba, mert vannak lakótársak is, de nem is ők a gond, illetve hát... egy szűk szoba, hatodik emelet, de udvari, a nap se süt be soha, közös konyha meg fürdő, a lift is sokszor rossz. Persze azt mondhatnád, ne nyavalyogjak, kell az edzés - pillantok Raoulra egy apró kis mosollyal. Azt hiszem, ő sokkal inkább úriember, mint hogy ilyen beszólásokkal jöjjön, de próbálok egy kicsit viccelni, miközben belebújok a papucsba. Az egésztől valahogy elfog az otthonosság érzése, nem tehetek róla, de talán a hely hat így. Megnyugtat. Raoul a nappaliba vezet. A kanapén, mint akinek ez istenadta joga, egy jókora fekete macska hever és láthatóan alszik, közben félig horkol, félig dorombol és cseppet sem zavartatja magát. önkéntelenül is elmosolyodom. ~Pasi macskával... Ez jó!~ - Az jó - felelem és a mosolyom még szélesebbé válik. - Én alapvetően szeretem a macskákat, és eddig általában ezt viszonozták is. Örülök, hogy úgy látod, hogy ő sem lesz kivétel. Leülök, helyet hagyva persze a ház bundás urának, vagy úrnőjének, egyelőre nem tudom milyen nemű őmacskasága, lévén a lábaival szemérmesen takarja magát, én meg nem kezdem macerálni, hiszen éppen alszik. Vagy legalábbis úgy tesz. Raoul hamarosan egy tálcával tér vissza, teát hoz, két csészét, és igen, az angolos udvariassággal nem lőttem mellé, mert tej és tejszín is van, citrom viszont nincs. Bár én általában délszaki módra iszom a teát, de semmi bajom nem lesz egy kis tejszíntől sem, meg egy kanálnyi cukortól. - Köszönöm. Inkább kipróbálom milyen tejszínnel. Formabontó leszek, mármint magamhoz képest. Raoul tejjel issza a teát, cukor nélkül, nem tudom, miért tűnik ez fel, de megjegyzem. Aztán aprót bólintok. - Ez nagyon jól hangzik eddig. Nagyon csendesen is tudok ám közlekedni - teszem hozzá, de aztán nem bírom ki. - A kert... A kertbe ki szabad majd ülnöm, ha jobb idő lesz? Esetleg, ha gondolod segíteni is tudok majd a kinti munkákban... Apró félénk kis mosollyal vetem fel az ötletet, nem tudom, mit szól hozzá, de örülnék, ha megengedné. Majd kiderül. - Vidéki lány vagyok - teszem még hozzá. Aztán nyílt tekintettel nézek a szemébe, biztos vannak, lesznek kérdései, hiszen az otthonába fogadna, nyilván szeretne még pár dolgot megtudni, mielőtt dönt, ahogy én is, bár igazából én csak egyetlen kérdést tartogatok. Egy nagyon fontos kérdést.
- A kertes ház a legjobb edzőterem. És még haszna is van – kivéve, ha a testvérei nem rágják a fülét azért, hogy miért lóg már megint a tetőn. Mert javítani kell, azért. - Cserébe be fog mászni az ágyadba – mosolyodom el hamiskásan. – Ezzel fejezi ki a szeretetét. Meg hogy megzabálja a hűtődet. Mindkettőből kivághatod. Erről a kettőről nem tudom leszoktatni. Fúj, citrommal inni a teát, minő borzalom! Apám legalábbis kitér a hitéből e miatt állandóan. Én meg rájövök, hogy a pocsék vendéglátó szerepében tetszelgek. - Isten ments – a konyhában lévő tartóból kiveszek egy egész zöld citromot, megmosom, s félbevágva teszem egy citromnyomóba, így teszem elé, egy kis tányérra téve. Szabad választást hagyok számára, miként issza ezek után. Problémát nem csinálok semmiből, ebből sem. Elégedetten kortyolom a teát. - Nem fog zavarni – nevetek fel. – Dupla hangszigetelés van mindkét oldalon. Akár partit is csaphat, akkor sem fogom hallani. Csaphatsz – korrigálok. Tegeződünk. - A kert is szabadon használható. A munka részét megtartom magamnak – mosolygok rá. Nagyi féltett angol rózsabokraitól ugyan kiráz a hideg, de amikor az elsőt egészen véééletlenül tönkretettem (mert iszonyúan ronda volt szerintem, meg... rózsa), a sértődés az megvolt. – Ha szeretnél valamit beletenni, szólj, s megbeszéljük. Valóban? Honnan jöttél? – Lepődök meg. Mert azért egészen városi lánynak nézném. Az akcentusokkal egyáltalán nem vagyok tisztában, nem is érdekelnek. A tea illatát élvezem, egészen karamellás így, tejszínnel. Most azt töltöttem bele magamnak. - Mit kéne tudnom rólad? – Telefonban nem vagyok egy nagy kérdezős. Mert hogy megnézni szeretem magamnak az illetőt, nem meghallgatni.
– Ez jó mondás! – vigyorodom el. Én is így gondolom, de ez még így konkrétan mégsem jutott az eszembe. Pedig igaz, egy kis munka odakint sokkal jobb, mint izzadni a gépeken. Elmosolyodva pillantó a kanapén elnyúló fekete jószágra. – Még oda is bemászhat, ha nem pisil bele. Hogy hívják ő lustaságát? – kérdezek rá ezen a trükkös módon próbálva kideríteni a négylábú nemi hovatartozását. Ami azért, lássuk be, nem mindegy. Mert nem ugyanaz, ha fröcskölni szándékozik, mintha nem, ám helyette az ágyamba fial. Ami azért szintén kényelmetlen tud lenni. Elnevetem magam. – A hűtőmet csak nem, az nemfinom. Esetleg ami benne van. De talán egyedül nem tudja kinyitni a hűtő ajtaját. Egyébként hajlandó vagyok enni adni neki, megfelelő mennyiségű ölbe kucorodásért, dorombolásért, felvidításért és lelki támaszért cserébe. Ilyen téren a macskák nagyon jók tudnak lenni. Néha jobbak, mint a férfiak. Azoknak is adsz enni, meg bebújnak az ágyadba, de aztán ha szomorú vagy nem kucorodnak melléd és nem duruzsolnak a füledbe, meg nem bohóckodnak neked, hogy felvidulj. Vagy csak elenyészően ritkán. Ehhez képest Raoul most totálisan jó fej, talán észrevette, hogy kicsit idegenkedem a tejszíntől. Mármint a teámban, mert amúgy szeretem, például süteményen. Hálásan mosolygok rá. – Köszönöm. Délvidéki vagyok és a megszokás… Meg arrafelé nyáron nagy a meleg, olyankor szinte döntöm magamba a jeges teát, az valahogy jobban esik savanykásan. Te meg angolosan szereted, ahogy látom. Elmosolyodom az ötletére. – Jó tudni. Bár nem vagyok akkora partiarc. Mosolyogva bólintok. – Nyilván szólok. Bár előbb úgyis látni kell milyen lesz majd tavasszal. A rózsák biztos szépek. Esetleg egy tő levendulát, ha még nincs. De megveszem én, meg minden, nem lenne vele semmi gondod. Mármint… nekem, engem az otthonomra emlékeztetne, neked meg, jól nézne ki a rózsák mellett meg a tetveket is távol tartja. Bólintok, majd kis mosollyal felelek. - Provence-ból. Azt hiszem eredetileg is oda való lehettem… de ez mindegy. Aztán mikor Martine-hoz kerültem, akkor Arles-ba vitt haza, csak a középiskola után kerültem Marseilleba. Nem rögtön, de végül az ottani rendőrkapitányságon dolgoztam. A kérdésre megvonom a vállam. – Hú… nem is tudom. Na, jó. Talán annyit, hogy a DGSE-nél dolgozom, de nem a kémkedős részlegen. Azt már mondtam, hogy előtte Marseille-ben voltam, ott a drogosztályon. Elvégeztem a fősulit. Most vagyok először hosszabban Párizsban, korábban csak iskolai kirándulásokra jöttem, meg volt pár éve egy egyhónapos gyakorlatom itt, de ennyi. Ó, igen. Áthelyeztek, a sebesülésem után ezzel vártak vissza, hogy csomagoljak, költözöm. Martine a nevelőanyám. Nincs testvérem, illetve nem tudok róla, hogy lenne… A Martine előtti évben intézetben voltam, nem… Újra megvonom a vállam, a szavam elakad, ahogy eszembe jut, hogy nem beszéltem. Meg a kikötő, a sárkányunk. A kelepelés. Fél éve, annyi se, már tudom, hogy egy gépfegyver hangja volt. Biztos az volt. Megborzongok, átölelem magam. Raoulra nézek, de azt hiszem… nem tudom, olyan elveszettnek érzem magam hirtelen. De nem ő tehet róla. – Sajnálom – nyögöm.
Elmosolyodom a vigyorára. Kezd a belső feszültségem, ami az előbbi érzetre reagált, eltűnni. - Leneveltem róla – köszörülöm meg a torkom. Bogáncsokat dobáltam az ágyba, egy időre annyira besértődött rá, hogy nem mászott fel. Remélem megjelölési kedve nem jön vissza. - Bármilyen névre hallgat. Most éppen Piroska. Az egyik Piroska kinézetű babával alszik bent minden nap, és nem lehet róla lefejteni. Eredetileg azt hiszem Charion a Negyedik a neve. A törzskönyv szerint ennél hosszabb nevet birtokol. - Ha fémhiánya van, előfordulhat... – jegyzem meg elgondolkodva, színpadiasan, szünetet tartva, aztán rátekintve Christinre. Kell egy kis viccelődés mindenkinek. - Dee, ki tudja. Van rajta egy zár, ami nem engedi – nevetem el magam végül. – Sajnos, fizetség nélkül nem ad lelki támaszt. Ha tele a pocak, akkor le se tojja a külvilágot – mutatok a heverésző említettre. – Az ételt én állom. - Kérem... kérlek – helyesbítek. – Délvidéki? Ó, igen, ez apai nevelés – egyáltalán, hogy lehet citromosan inni A Teát? Borzalom. Vagy nincs bajom vele? Ah, néha borzalmasan nem tudom, mit szeretek és hogyan. - Nem? – Lepődök meg, amolyan visszafogottan. – Ha mégis úgy fordulna, szabad. A szomszédoknak nem árt előre szólni, esetleg áthívni – észbe kapok, hogy esetleg rám értettem. – Nem kötelező. Csak ajánlott. Lelki szemeim előtt már meg is jelent, milyen kedvesen el fog majd trécselni nagyival. És hogy mennyire össze akar majd vele hozni. Ó, hajjaj... - Nagyival jól kijönnétek – vigyorodom el. Kis híján visszakérdezek, hogy mi az, hogy eredetileg, aztán félig megértem és inkább bent tartom a kérdést. Végül még jobban megértem. - Mmm, Marseilles? – Valamiért imádom a várost és a környéket, meg nem tudnám mondani, miért. Komolyan hallgatom végig. Hirtelen nyílik meg előttem, s mond el olyan dolgokat... talán megszokta, el szokta mondani. Aztán rájövök, mégsem. Várom a folytatást, ám az nincs. - Nincs mit sajnálni. Néha nem tudom eldönteni, valóban szerencsés vagyok-e, hogy egy szem emlékem sincs négy évvel ez előtti időkről. Furcsa vigasztalási szokásaim vannak. Megértőnek lenni úgy, ahogy elvárják az emberek? Apám sosem mondaná ki a szót, de a bullshit egészen jól kifejezi. Egyáltalán nem erre van szüksége az embereknek. Felállok, s átmegyek a dolgozó szobámba, kiveszek egy mappát, közben a macska, rövid nyújtózkodás után belekucorodik önkényesen Christine ölébe és dorombolva teszi az alvást. - Zsaru voltam én is. Nyomozó. A lövés előtt – előveszem a röntgent, amit úgy fordítok, hogy a fény átvilágítson rajta. - Persze, ezt a kollegák sem hagyták szó nélkül – veszek elő faarccal még egy röntgen felvételt a fejemről. A sérülés formájának egy részét tovább rajzolták, így egy Mickey egeret formáz. Elvonom a figyelmet. Ez a technikám.
Raoul mosolyog, és így valahogy sokkal megközelíthetőbbnek látszik. Barátságosabbnak. Szerencsére a szakálla sem akkora, hogy eltakarja az arca vonalait. Gyanítom, hogy inkább azért hordja, mert nélküle vagy nagyon kölykös, vagy veszettül jóképű lenne. - Az jó. Akkor szerintem jóban leszek vele. Az nem zavar, ha feltelepszik, ha nem pisil be. bár a macskák ösztönösen szobatiszták, és ha mégis ilyet csinálnak, annak komoly oka van. Betegség. Vagy bosszú. Felvonom a szemöldökömet. - Charion, a Negyedik, alias Piroska. Tehát egy hölgyről van szó. Halkan nevetek. - Az uralma alá hajtott téged, ugye? A fémhiányos viccen már hangosabban nevetek. Valahogy jól jön ki, de nem is annyira Raoul válasza, a szavak, inkább amilyen arccal mondja. Színésznek is elmehetne, komolyan. Aprót bólintok. - Hát, nem akarom az engedélyed nélkül össze-vissza etetni, de ha úgy adódik, és tudom mit kaphat, meg mit nem, akkor esetleg meglepem majd. ez nekem nem gond. Mármint úgy értem... na jó, odahaza is mindig voltak pákosztosok, kikunyiztak ezt-azt, kis tejfölt, kis csirkehusit... A kérdésére aprót bólintok. - Mondhatni. Egészen kicsi koromból emlékszem egy városra, szűk utcák, magas házak, egy tér egy templommal, fagyit ettem. És tengerpart, pálmafákkal... A pálmafák miatt a Riviérára gondolok. Az meg lent van délen, de Arles és Marseille is. Szóval... Megvonom a vállamat. A barátok jó része Marseille-ban maradt. A kutyát nem érdekelte, én mit akarok, és erre az áthelyezésre nem lehetett nemet mondani. nem csak előléptetés volt ez, mint végül a főnököm megmondta, hanem egyfajta védelem is. nem mintha a mostani munkám nem lenne veszélyes alkalomadtán, de mégsem látnak nap mint nap a marseille-i családok. ami vélhetőleg kissé megnyújtja majd az életemet, ha már ennyit melóztak rajtam az orvosok, ugye... Elvigyorodom. - Mindenképpen. A szomszédomnak minimum. Végtére is miért ne? Rendes tag, vidám is, talán csak elsőre leptem meg, de egész jó fej. - Az ugye attól is függ, milyen a nagyid. De elképzelhető - teszem hozzá a vigyorát látva. Egyébként meg érdekes, hogy a nagyiját említi és nem a húgát. - Mondd meg őszintén, ő a családban a titkos kedvenced? - kérdezek hát rá kicsit előrehajolva, mint valami összeesküvő. Aztán észbe kapok, hogy azért lehet, hogy nem örül annyira a kérdésnek, túl közvetlennek talál, vagy valami, és tétován beharapom a szám szélét, felkészülve arra, hogy akár el is utasíthat. Finoman, vagy durván. Hát, majd kiderül. Kockázat nélkül nincs haszon, ugye, plusz már vissza sem szívhatom, amit mondtam, kérdeztem. Bólogatok. Alapvetően Marseille jó hely, szép, szeretem a Régi kikötő környékét, meg Monte Cristo legendáját is... Halkan sóhajtok, majd meglepve pillantok fel rá. - Semmi? Egyetlen emlék sem, hogy mi volt korábban? Talán a hangomból is hallani a döbbenetet, nem számítottam erre. Arra sem, hogy kibukik belőlem, hogy mi volt, hogyan kerültem Martine-hoz, pár ez még nagyon csak a felszín volt, de nem szoktam beszélni róla, nem igazán. Mármint nem Martine-ról, hanem arról, ahogy magához vett. Raoul feláll, én meg kérdőn, kíváncsian nézem. Közben Piroska gondol egyet, ő is feltápászkodik. De nem a gazdája után megy, zöld szemeivel rám pillog, majd fogja magát és az ölembe mászik, dorombolva elfészkelődik, és úgy tesz, mint aki alszik. Szerintem csak megjátssza, és közben hallgatózik. Édes pofa! Ujjaim ösztönösen simulnak bele a fekete bundájába, de Raoul visszatértére újra felnézek. - Zsaru? - Hökkenten pislogok. - Lövés? A röntgent nézem, nem mintha túlzottan értenék hozzá, de azt látom, hogy egy koponya van rajta, és egy lövedék... a csont is mintha törve lenne... - Ilyet túl lehet élni? - kicsúszik a kérdés a számon, mielőtt észbe kapnék, miközben még mindig elkerekedő szemekkel bámulom a felvételt. Észre sem veszem, hogy egy könnycsepp kigördül, lövések zaját hallom, most nem a kelepelést, hanem három jól elkülönülő lövést. A kezem remegni kezd Piroska bundájában. - Miki egér... - Ennyit sikerül még kipréselnem, meg egy apró fájdalmas mosolyt.
- Bosszú – nézek Christinere. – Érdekesen tudja kifejezni magát, ha haragszik valakire – pillantok a macskára. Van elképzelésem, miért utálna. Királylány. - Igen. A piros masni kifejezetten jól áll rajta. Emm... mondanám, hogy nem, de ő meg abban a hiszemben van, hogy valóban így történt. Jó, míg ezt hiszi – nevetem el magam. - Helyes – bólintok. – Vagyis rendben – néha még keverem a kifejezéseket. Ciki, ez van. – Tésztán és halon kívül bármit kaphat. Hallgatom az emlékeit. Amikből nekem egy szem sincs. Négy év után sem. Nem hiszem, hogy egyszer visszatérnek, de nem is zavartatom magam már miatta. - Jó lehet. Mármint emlékezni ilyenekre – jegyzem meg. Majdnem bólintok, mire rájövök, miért szomszédOM és nem AIM. - Mmm, feltétlenül el fogja fogadni a meghívást – partiarc nem vagyok, hozzáérek valakihez, kész showműsor. De meg kell szoknom. - Konzervatív vagány – vágom rá, milyen is a nagyanyám. A kérdésen, ami utána jön, meghökkenek, és inkább egy kacsintással zárom le. Nem ismerem a saját családom és ez kifejezetten rossz érzés. Csak az a négy év, amit tudok belőlük és róluk, annak is a háromnegyede óvatos körbeugrálásról szólt. - Nincs – vonok vállat. A zsaru kérdésre csak hümmentek. A kérdésre elnevetem magam. - Hacsak nem képes a szellemekkel beszélgetni – elfelejtem a tegeződést. Megint. - Az. Szerencsére nem Minney egér lett belőle. Elveszem a felvételeket, egy kérdő tekintettel, aztán a dohányzó asztalra dobom a mappát. - Megmutatom a lakrészt. Mivel külön bejárattal rendelkezik, így félig körbe is vezetem közben a kerten. Látom a mosolyt a szája sarkában és nem igazán vágyom a sajnálkozásokra és együttérzésekre. Éppen, hogy kirángatni akartam a saját fájdalmából is. Szarul csinálom, mi Piroska? Hát ennyit arról, hogy ki mennyire érzékeny és egyben tud segíteni is. Nálam ez a zéróvonal alatt van. - Kulcsot nem tud másolni hozzá, mivel egyedi ajtó. Az egyik példány majd a ma... – észbe kapok. – tiedé lesz, ha megfelelő lesz minden. A bejárathoz lépek, s kinyitom az ajtót, hogy majd a ház egyik oldalán elsétálva, megmutassam a lakást.
Elvigyorodom. - Igen. Bosszú. Alapvető érzés, és nincs túl sok eszköze. De mondjuk, ha haragszik, mert elhanyagolva érzi magát, ha emiatt bánatos és dühös is, akkor fogja magát és belepisil az ágyadba. Hogy figyelj rá! Foglalkozz vele, és érezd magad kényelmetlenül. Ha egyébként figyelsz rá, akkor nem csinál ilyet, akkor szalad eléd és a lábadhoz dörgölőzik. Persze a bosszúnak több formája is van. És ne hidd, hogy a dolog tőlünk, emberektől, olyan idegen. A macsekra nézek és valóban jól állna neki a piros. - Inkább piros bolhanyakörv, nem? Egyébként kijárós? Kimehet az udvarba? Vagy csak pórázon? Ahogy Raoul nevet újra mosolygok. Nem tehetek róla, így hat, könnyűnek érzem magam, lazának. Mintha a hely tehetne róla, de nem görcsölök. Kérdőn pillantok rá. - A tésztát még csak értem. Nem szeretnéd, hogy guruljon. De mi a baj a hallal? Ez nekem nem világos, tudtommal a macskák szeretik a halat, sőt, nem egy macskakaja is van, ami halas, vagy legalább ízben az. - Jó - bólintok, halkan sóhajtok utána - , még akkor is, ha néha fáj. De azért jó. Óvatosan kérdezem, nem akarom megbántani, de az előbbi röntgen után bőven el tudnám képzelni, hogy kiestek nála dolgok. Emlékek... vagy akár más is. Majd kiderül. Ahogy talán az is, miért beszél magáról néha harmadik személyben. Szokatlan, még azzal együtt is, ha félig angol-brit származású. - Akkor lesz meghívás, még akkor is, ha csak zártkörű bulit tartok. Szeretek főzni, de nem mindig van időm, ugyanakkor nem tudok csak egy személyre készíteni, szóval... ha nem teher, néha majd kinevezlek kísérleti nyúlnak. Miért is ne? Talán neki is jól jön, nekem meg nem jelent gondot. Halkan nevetek a nagyija jellemzésén. Az biztos, hogy kedveli, igen, azt hiszem ez így van, és jó is, hogy így van. Sokat elmond mindkettőjükről. A nincsre egy pillanatra lehajtom a fejemet, aprót bólintok. - Ilyenkor szokták azt mondani, hogy csoda, hogy élsz, ugye? És elvárják, hogy felhőtlenül örülj. Gondolom ettől nem könnyebb, meg nem is vidámabb. Lassan elmosolyodom. - De azért, ha úgy vesszük, kaptál egy újabb esélyt, és gondolom az új emlékek már rendesen gyülekeznek. Mi a legklasszabb emléked ebből a négy évből? A kedvenc... Én, tudod, lehet, hogy butaság, de azt hiszem, okkal vagyunk itt. Nem vagyok pedig vallásos, semmi ilyen, csak úgy gondolom, nem véletlen vagy itt te sem és én sem. Igaz, én nem a fejembe kaptam. Megvonom a vállam. - Szóval ha lenne ilyen extrém sportág, te nyernéd a díjat, az tuti. Próbálok viccelni. Talán bénán, pedig, végül is, vele is az történt ami velem, csak még rosszabb. - Azért a Minnie túlzás lett volna - jegyzem meg mosolyogva, majd bólintok, állnék fel, de Piroska nem mozdul. Még egyszer próbálkozom, de Piroska rá se bagózik a gyenge kísérletemre, így végül karba veszem, a fejét a nyakam hajlatához nyomja és dorombol, elégedetten, hogy felfogtam, mit akar, és így állok fel, karomban Raoul fekete macskájával. - Mehetünk - mondom. - Úgy látom, Piroska is jönni akar, illetve nyilván vitetni magát, de a lényeg ugyanaz. Bólintok, hogy rendben. nem bánom, ha van kulcsa a lakrészemhez, hiszen lényegében az övé. Egyszerűen majd figyelek, hogy kényes dolgokat ne hagyjak elől, úgy mint aktákat és fehérneműt, főleg használtan. Bár azt egyébként sem szokásom. Raoulra pillantok, és mosolyogva követem.
- Hah! Adok én neki ágyba pisilést! – Bököm meg nevetve a mancsát a macskának. – Az a gazdi meg is érdemli, hogy megjelöljék az ágyát. Az utolsó mondat megüti a fülemet. Bizonyára megtapasztalhatta, ha ennyire határozottan jelenti ki. - Á, próbáltam. Kis híján felakasztotta magát vele. Azóta bolhacseppet kap, amire úgy néz rám, mintha meg akarnám ölni. Kimehet, még csavarog is. Aktuális párját is elhozza ide néha. Jókat néznek együtt. Kétfelé – vigyorodom el. - Utálja. Megkíméllek a megvételétől, hogy aztán a kukába landoljon és még meg is sértődjön rád a kiskirálylány. - Miért...? – Aztán észbe kapok. – Inkább nem kérdezem – még mielőtt véglegesen érzelmi trollnak nyilvánulnék. Pedig csak az érdekelne, milyen érzés olyan emléket tudni, ami egyszerre jó és fáj. Az újak között talán az ilyen, amikor először tettem meg az első lépést. De talán nem erre gondol. - Kísérleti nyúl. Ha nem lesz belőlem menü, akkor szíves örömest. Na meg, nem akarok ráakaszkodni. Komolyan tekintek rá, némileg kutakodón. - Ha ezt kaptad válaszul, megértem, ha egyáltalán nem ezt mondtad nekem. Nekem nincs összehasonlítási alapom, s tapasztalatom a baleset előttről, mint másoknak, így ilyen gondolatokkal nem rendelkezem ebben. Elengedtem, hogy haladjak tovább. Ahogy elmosolyodik, nehéz ellenállni, újfent halvány mosollyal viszonzom az övét. - Igen, már van négy évre való! – Nevetek fel. – Ú, nem tudom. Sok van! – Ez a felismerés jó érzés, látni is rajtam. Valójában pedig ténylegesen az elengedés miatt van ez. Minek rágódjak olyan dolgokon, amire nem is emlékszem? - Miért kicsinyíted le a szavaidat? Ha úgy gondolod, hogy ezek nem véletlenül történnek, akkor az úgy is van. Én meg nem tudom – vonok vállat most én. – Nem hiszem, hogy olyan rosszakat tettem, hogy e miatt meg kellett nyomnia az öregnek a delete gombot. Most már felnevetek. - Elképzeltem, ahogy be akarsz mutatni másoknak, azok meg néznek, de nem látnak, pedig még a kezem is nyújtom felé! Magam felé fordítom a lapot, művies elgondolkodással. - Ja, igaz. Masnifoltot nem szeretnék. Még a végén nem fértem volna be az ajtón.. Visszafordulok, mert nem hallom a felállás hangját. - Áruló – nézek Piroskára, de közben mosolygok. – Cöh. Nem olyan nehéz a hátsója a kisasszonynak, hogy vinni kelljen – nézek továbbra a macskára, s jó látni, hogy egészen megkedvelte a lányt. Legalább nem arra kell mindig kijönnöm, hogy felborzolt szőrrel a hátán fúj rá, amikor megérkezik.
A házrész tágas, s mindennel felszerelt. A húgom rendezte be, aztán mikor kiköltözött, mindent hagyott így, rábeszélve arra, hogy albérletbe adjam ki. Tudom, hogy azért mondta, mert szerinte jó ötlet, ha valaki azért van velem. Mert én meg elvárhatom, hogy rám nézzen, hogyne. De a pénz kell, biztosítás és kártérítés, meg jutalom és évjáradék ide meg oda. Lépni is szeretnék előre. S eddig egészen jó választás a lány. - Van konyha, amibe az étkező rész is elfért, van külön fürdő és mellékhelyiség is, van egy félszoba, amit arra használsz, amire akarsz, meg egy háló és egy társalgó. Nem ikerház, a közfal elég vastag. A szeparált padlástérre itt tudsz feljutni – lenyitom a feljárót. - Még nem tudom, legyen-e kiépítve a padlástér. Ha megóhajtod belakni, jelezd, valójában nem sokat kell variálni egy lépcső miatt. Hagyom, hogy körbenézzen és feltérképezze a dolgokat.
Felnevetek azon, ahogy Raoul megböki a macskát, Piroska persze főúrnői módon nem igazán vesz tudomást róla, csak kicsit odébb húzza a pracliját. – Értem, szóval bolhacsepp. Gondolom, nemfinom az illata. Mi nem érezzük, de ő igen. Halkan kuncogok, ahogy a macsek csavargásait meséli. – És mi a helyzet kiscica ügyben? Ivartalanítva van? Vagy számoljak rá, hogy a konyhaszekrénybe fog fialni? Jobb az ilyesmivel képben lenni, azt hiszem. Nem mintha nekem kifogásom lenne a kölykök ellen, de a tapasztalat az, hogy évente nyolc kiscicát igen nehéz elhelyezni, főleg egy nagyvárosban. Komolyan bólintok. Nincs mit tenni, ha utálja, akkor ez van. – Ízlések és pofonok, ugye… Aprót sóhajtok. – Semmi baj. Már régen történt. Ilyen az, mikor Martine sírva könyörög, hogy szólaljak már meg, aztán kirohan a házból, otthagy, aztán két perc múlva visszajön, annyi lehetett, én ugyanott ültem, ahol hagyott, ő meg elém térdelt, és nagyon óvatosan megfogta a kezem és azt mondta, hogy semmi baj, ha soha nem szólalok meg, akkor is szeretni fog és nem ad vissza. Emlék, ami egyszerre keserű és édes. Lágyan elmosolyodom, és Raoul szemébe nézek. – Nem, nem te kerülsz a kondérba. Nem én vagyok a vasorrú bába! Aprót bólintok. – Megkaptam ezt is. És igazuk is volt valamilyen szinten. Majdnem meghaltam. Újraélesztettek. – Semmiféle emléked nincs, semmi bevillanás? Felé nyújtom a kezem, aztán rájövök, hogy nem fogott kezet, hogy… Végül nem érintem meg, pedig most azt érezném helyesnek. De lehet, hogy ő meg pont nem. Végtére is mit tudok én róla? Alig ismerem. Megvonom a vállamat. – Mert a legtöbben kinevetnének miatta. Nem tudod? Fürkészőn pillantok rá. – Mikor magadhoz tértél és nem voltak emlékeid… Gondolom, ez egy idő után leesett a családodnak is, a húgodnak, a nagyidnak… – Őket említette. – Nem kezdtek el mesélni neked rólad? Ilyenkor előkerülnek a fényképek, meg a régi családi videók, nem? Szerintem ez lenne a normális. Ha saját emlékei nincsenek is magáról, de a többiek emlékeit ismerheti. Ahogy elneveti magát, én is elvigyorodom, tetszik, hogy nem csinál tragédiát ebből a helyzetből. Pedig éppen meg is tehetné. – Tudom. Csak egyszerűen nem hagyta, hogy letegyem. De azért te vagy a kedvence. Ebben én egészen biztos vagyok. Csak hát a macskák általában kedvelnek valami miatt. Ez van.
Pár lépés csak a kiadó házrész, amit nekem mutat. Ahogy belépek, utána rögtön leteszem Piroskát, aki rögtön megiramodik, és elfoglalja az étkezőrész egyik székét. – Nézd már! Asztalhoz ült. – Mutatom nevetve Raoulnak. Aztán körbejárunk, én ott toporgok a nyomában, és nézem, hogy nyitja le a padláslépcsőt. Maga az ötlet nem rossz, mármint a tetőtéré, bár a hely nekem, egymagamnak, bőven elég tágas így is. De a későbbiekben talán tényleg lehet vele valamit kezdeni. Aztán fordulok, kicsit talán sedrén és fordulás közben mondom: – Tetszik, és kivenném, ha… - kezdem, aztán nem tudom hogy megbotlok, megbillenek, vagy csak simán túl közel álltunk egymáshoz, de Raoulnak ütközöm és újra megbillenek… most erősebben…
Leutánzom Piroska sértődött nézését, elmosolyodom, s hagyom békén. - Felthetően. Valamint mindent utál, ami végigfolyik a bundáján. A kérdésre megsimítom a macska bundáját. - Csak úgy lehetett megmenteni, ha ivartalaníttatom. A szomszédban lakik egy szem megmarad kölyke. -Inkább, mint csak a lazacot egye - fojtom vissza a nevetést. Pár másodpernél hosszabban tekintek a szemeibe. - Nem csodálkozom, hogy ez megragadt ön... benned - felelem komolyan, ezzel megköszönve azt is, hogy megosztotta ezt az emlékét. - Az egyáltalán nem vagy - felelem félig komolyan, félig mosolyogva. - Nos, akkor most két szellem beszélget egymással - emelem a teás csészét fel, ha már koccintani nem tudunk. S azzal sem dicsekszem, hány percig voltam halott. Ez pont nem verseny, a dokiknak legfeljebb. - Semmi. Tiszta lap. Á ez igaz. Azt meg nem szeretném. Eszembe jutnak a szánó tekintetek, s ahogy én meg bárgyún értetlen mosollyap tekintek rájuk, mert fogalmam aem volt, kik ők. Szégyent nem éreztem, csak idegenséget. S ez a mai napig megvan. Mintha nem ide tartoznék. De megszerettem közöttük. - Hú, nagyi képes volt elcipelni a nagy családi albumot, és órákon keresztül mesélt. Kétszer bealudtam rajta, s kétszer totálisan összekavarodott bennem a családfa - vigyorgom el magam. Nagyi fáradhatatlanul mesélt, míg bent feküdtem. - Ó, köszöni a mentést Piroska - fordulok vissza mosollyal félig. Piroska fura jószág. De Christ megkedvelte, ami jó pont.
Megvakarom mosolyogva a tarkóm, ami most a zavar jele. - Mindig odaült, ha a tesóm evett. Nálam nem engedem. Ha nem szeretnéd, hogy evés közben bámuljon, akkor addig ne engedd be. De ha le szeretnéd erről szoktatni, szólj. Asztalra, pultra nem mászik. A mozdulat ösztönös, hogy elkapjam, ahogy nekem botlik, átkarolva kapom el, magam felé fordulásában, s magamhoz vonom. Lövések, ordítások, csend, fájdalom, félelem. Megmerevedek a mozdulatban, ahogy belerobban az elmémbe, s beborít, ahogy felkészületlenül ér. Csakhogy nem szeretem kimutatni, min megyek át. Gyenge a hangom, a fókuszpont eltolásában segít, amit Chris felé teszek, az átélt érzések helyett. - Ezt a szőnyeget amúgy is ki akartam dobni. Minden rendben? - Nehéz lazítani a karomon, a hangomat viszont megtalálom a végére. A szívem lejjebb csúszik a torkomból, s végre enged a karom is. - Ugye nem szorítottam meg nagyon? Hátrébb lépek, s elengedem, amitől máris nyugodtabb vagyok, megszüntetve az érzet forrását. Egy jókora adag brandy. Az kéne.
Halkan nevetek, mikor Raoul olyan arcot vág, mint egy sértett macska. - Értem! Sőt megértem. Nyilván nem akarja, hogy bármi is elrontsa a megjelenését. Ide értve az esőtől agyonázott bundát is. Nőként teljesen átlátom a helyzetet. Az ember másfél órát vacakol a hajával, hogy végre álljon is valahogy, erre jön egy zuhé, és az erőfeszítéseknek annyi. Persze ezt nem mondom ki hangosan, még végül Raoul azt gondolná annyira sekélyes vagyok, hogy csak a hajam számít. De ő még nem látott agyonázva. Az ivartalanításra bólintok. - Világos. - Lassan el is mosolyodom. - Értsem ezt úgy, hogy menhelyi cica volt? Van ilyen, nem egyszer olvastam én is, hogy az új gazdi kötelezettséget vállal a műtétre. És van is ebben ráció. Egy nagy tanyán, ott elfér sok kölyök, és felnőtt macska, de végtelen számú ott sem. Évi nyolc kölyök, akik már a következő évben ivarérettek és szaporodnak, az egyszerűen nem megengedhető. És a műtét sokkal jobb megoldás, mint a vizesvödör. A halas megjegyzésére elmosolyodom. - Annál bármi jobb. Kész anyagi csőd lenne! Hogy miért bukik ki belőlem a régi emlék? talán mert a sérüléseinkről beszélgettünk, talán mert Raoul is elmondta, hogy neki nincsenek emlékei. Nem tudom, milyen lehet így, hogy az életének egy jelentős része kiesett. De igazság szerint pár év nálam is kiesett. Egyszerűen túl fiatal voltam még. Az emlékeim elmosódtak, homályos foltok csak, tovatűnő képek, hangfoszlányok, illatok és érzelmek. Igaz, más sem emlékszik a kisgyermekkorára. Bizonyos életkor alatt nem maradnak meg a dolgok, vagy csak a jelentős események részletei. Normálisan persze ott a család, a szülők, nagyszülők, a testvérek és rokonok hada, akik újra és újra elmesélik a történeteket, megszilárdítják az emlékeket. Nekem senki sem tud mesélni. Persze Martine-ra emlékszem, arra is mikor először vittek oda hozzá az intézetben. De az más. Raoul válaszára cseppet elpirulok, aztán elmosolyodom. - Nagy szellemek, ha találkoznak, ugye? Aprót bólintok. - A nagyid kivételes hölgy lehet. Komolyan mondom, úgy is gondolom. Nem mindenki vállalta volna fel, hogy megpróbálja újramesélni az életét. És főleg nem mindenki lett volna rá képes. Már a számon van a kérdés, a mi lenne ha... de aztán visszaszívom. Mi lenne ha hirtelen emlékezne? Jó lenne? Vagy éppen rossz? Akarná-e? Ezek nagyon nehéz kérdések. Megvonom a vállam. - Nem tehetek róla, a macskák általában kedvelnek. A gazdáik...? Az már inkább változó. Halkan kuncogok a válaszára. - Piroska épp azt dorombolja, te vagy a gazdija, engem csak megsajnált.
Jó a kedvem, mosolyogva nézek körül, majd újra a konyhaszéken ücsörgő fekete macskára pillantok. - Nem az a gond, hogy ott ül, hanem ha kinézi a falatot a számból. Szóval... lehet előtte adok majd neki valamit, hogy ne legyen bűntudatom, hogy én eszem és ő meg nem. És kerülni fogom a halat! Az már fél siker, ha az asztalra nem mászik fel a macsek. A szék nem zavar. Az ágy sem. Nem vagyok én olyan finnyás. Hogy épp ezt akarnám megmondani? Nem tudom. Talán inkább azt, hogy tetszik a lakrész és ha olyan árat mond érte, amit meg tudok fizetni, akkor szívesen kivenném, csak épp megbotlok a saját lábamban. Talán hirtelen fordultam. Vagy csak a sedreség, vagy a szőnyeg is. Hogy elesnék-e? Fogalmam sincs. Talán nem. Talán csak nevetségessé válnék. Nem tudom, nem derül ki. Raoul elkap, erősen tart, átölel, magához von. Biztonság, védelem.Olyan simán és ösztönösen kapott el, mintha begyakoroltuk volna. Pedig nem. Halkan sóhajtva fújom ki a levegőt. Nem esett bajom. Megvédett. Nem igazán szoktak megvédeni. Úgy általában ez nem jellemző... Óvatos mosollyal nézek rá, és hökkenten veszem észre, hogy egészen sápadt. Még tart, szorosan, mereven, de a tekintete olyan furcsa, mintha nem engem látna. Vagy nem csak engem. - Én nem figyeltem - felelem halkan. Az ölelése szoros, mintha egyszerre tartana és kapaszkodna, de én sem kapálózom ellene. Ami történik, mert valami történik, tudom, érzem, valami történik vele, mert a hangja gyenge és a pillantása... Nem tudom, mi ez, de nem kelt bennem félelmet. Inkább átölelném. Óvatosan. De Raoul karjai lazulnak, és a hangja visszatér. Tudom, hogy volt valami, valami történt, de nem tudom, mi volt ez. - Velem igen. Elkaptál, nem estem el. Tegezve válaszolok, hiszen megállapodtunk. - Semmi baj a szőnyeggel, csak nem figyeltem. És köszönöm. A fejem oldalra billentem kicsit úgy keresem a tekintetét. - Nem, dehogy. Megtartottál. Megpróbálkozom egy apró mosollyal. - Ugye nem tapostam le nagyon a lábad? Aztán a pillantásom komolyabbá válik. - Jól vagy, Raoul? Nem tudom, fog-e felelni, mond-e valamit. Reménykedem, hogy igen. Mert az a pillantás... Mintha látott volna valamit, amit én nem. Jó lenne tudni.
Az órákig tartó nyalakodások nagy részét mostanában nem látom, de még így is csak a tarkómat vakarom meg zavart mosollyal. Már csak azért is, mert Chrisrine halk nevetése bekúszik a fülembe. - Jaj, nem azért - mentegetőzöm, csak tudnám, miért. - Sokat balhézott és nem volt olyan nap, hogy ne lett volna harci sérült. Egy pillanatra elmosolyodom, mert talán még annál is nagyobb anyagi csőd lenne, amibe a kezeléseim kerülnek. A nagy szellemekre cinkosan kacsintok rá. Szívből jövő mosollyal bólintok. Nagyi már nem tudna mesélni minderről. - Piroska esetében bizton állíthatom, ahogy a macska, úgy a gazdi - aztán hunyorítok egyet. - Ami a nyakban levésre nem feltétlenül vonatkozik. - Ó, hogyne - sandítok a macskára, a képemre viszont az öröm íródott.
Megértem a probléma mikéntjét. - Már értem - bólintok. - Neem-neem. A királylány le lesz szoktatva ez esetben - ezt olyan meggyőződéssel mondom, mintha macskaguru lennék. Macskák és a nevelés... bár Piroskára eddig meggyőzően tudtam hatni. - A hal szükséges - velem sokat etettek. Fogalmam sincs, utálom-e. Tartom Christine-t, meredt karokkal, földbe gyökerezett lábakkal. A szabadkozásra hümmögök egyet, nem tehet róla. Nekem kellett volna jobban figyelni. Hogy bármikor hozzám érhetnek, s hogy résen kell lennem. Figyelek a hangjára, a szavaira és igyekszem lerázni magamról azt, amit érzékeltem. Nem az enyém. Végre képes vagyok elengedni. - Örülök - nem tűnik fel, hogy magázom, talán a nagyi hatása, hogy mindenkihez maháuva fordulok. Vagy éppen apám angolsága. - Szívesen - halványan, mégis elmosolyodom. Most annak is örülök, hogy nem adtam ki magamból hangot és talán nem voltam annyira feltűnő. - Nem olyan könnyű levenni a lábamról - próbálkozom viccelődni, de a kutató tekintetéből látom, s már biztos vagyok benne, mit fog kérdezni. Egy ideig a szemeibe tekintek, majd bólintok. - Már igen, köszönöm. Azzal lerázom magamról végleg a bénultságot. - Szóval, ha szeretné....d - helyesbítek. - A padlástér is átalakítható. Elszakadok Christine tekintetétől és a padlásfeljáróra tekintek. - Talán még a kalózok kincse is fenn rejtőzik. Nem, isten ments, hogy bármit is mondjak az előbbiről. Szépen megtanultam elhallgatni ezt még az agyturkász elől is.
Meglepve nézek a karomba simuló macskára. – Pedig balhézni általában a fiúk szoktak. Úgy értem, a kandúrok. Vagy arra céloztál, hogy Piroska kegyeiért állandóan párbajoztak a környék hímjei? Kérdőn pillantok fel Raoulra és még mindig mosolygok. Valahogy az egész helyzet így hat rám. Van valami a házban és a tulajdonosban is, amitől úgy érzem, itt jó helyem lesz. A lényegi kérdés már csak az, hogy meg bírom-e fizetni. Meg, igen, az is, hogy Raoul kiadja-e nekem a lakrészt. Mert még mindig dönthet úgy, hogy mégsem, inkább nem egy rendőrfélét akar, hanem valaki egyszerűbbet, mondjuk egy bolti eladót. – A gazdi is? – Meglepve fordulok felé, és picit elpirulok. Főleg, mikor a nyakban levést mondja. Aztán meglátom, hogyan sandít a doromboló macskára, és azt hiszem, értem. – Igen, pontosan. És most azt dorombolja, hogy nem bánja, hogy tudod, és hogy ő alkalmazna engem tolmácsnak. Halkan elnevetem magam a kicsit abszurd ötleten.
Elvigyorodom Raoul mondatán. – Tudod, szeretném látni, ahogy próbálkozol. Mert ha egy macska kunyizni akar, akkor az kunyizni is fog, ez ellen nem sokat lehet tenni, azon kívül, hogy elsőnek ő kap enni. Illetve, lehet, hogy lehet, majd élvezettel lesem Raoul próbálkozásait. – Jó, jó, de eskü, én egészségesen táplálkozom. – Felmosolygok rá. – Semmi diéta, semmi ilyesmi, eszem mindent! Erre még büszke is vagyok a divatos paleo-vegán-mindenmentes őrületek között. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenféle műkajákkal tömném magamat, egyszerűen csak normális vagyok, azt hiszem. Raoul elkap és átölel, ösztönösen, ahogy bárkit elkapna, mert nem akarja, hogy elessek, ugyanakkor ledermed, mintha kísértetet látott volna. Bár próbál viccelni, próbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és a dolog biztosan működne is egy átlagos emberrel, csakhogy én zsaru vagyok. Igen, valahol legbelül az vagyok, akkor is, ha már más munkakörben dolgozom. Végül elismeri, hogy történt valami, de nagyon gyorsan próbálja elterelni a szót. – A kalózok kincse is? Megnézzük? – kérdezek rá. – Azt hiszem, régi padlásokon kincset keresni totál rendben van… – Halkan elnevetem magam. – Biztosan hétköznapibb dolog, mint ülni egy parkban, és egy kamasszal arról beszélgetni, hogy ő tudja, hogyan öltek meg valakit nyolc éve, akit nem is ismerhetne, akiről biztosan hazudott… Megrázom a fejemet, fogalmam sincs, miért ugrott ez be most. – Bocs, nem tudom, hogy jutott eszembe, de tényleg megtörtént, egészen fura volt a dolog, szürreális, de te is rendőr voltál, szóval tudod… Illetve, bocs… Ne haragudj! Enyhe bűntudattal nézek rá, aprót sóhajtok. Leteszem a karomból Piroskát, aztán Raoul felé fordulok, a szemébe nézek. – Csak azt akartam mondani… – megvonom a vállam –, nem is tudom, szóval, sok furcsa dolgot láttam már. És észrevettem, hogy mintha tartanál az érintéstől, pedig nem vagy tisztaságmániás, azok sosem tartanának macskát. Beharapom a szám szélét. – Ha beszélgetnél… okés, engem nem fejbe lőttek, az tuti rátehet egy lapáttal az élményre, de na, szóval, tudod, ahogy nálad mondtuk, alapíthatunk klubot is akár. Elmosolyodom, majd felfelé pillantok. – Akkor… megmutatod nekem a padlást? Nem, nem félek vele felmenni oda. Raoul rendben van, akármit is hisz magáról.
- Lehet, annak hiszi magát – nevetem el magam. – Ó, szoktak azelőtt. Kész koncert volt. Jelentőségteljesen bólintok a gazdi visszakérdésre. - Ó, hát így állunk – jegyzem játékos cukkolással, Piroskára nézve. Chrisért rajong, általában nem foglalkozik a hozzám érkezőkkel.
- Csak úgy lesel, ha meglátod – hogy mit, fogalmam sincs, Piroska hogyan fog rám reagálni. Az is lehet, hogy a macskakirálynő Chris lesz, én meg mehetek a sarokba. Ez ellen tenni nem tudok. - Kell is. Csak ne mai gyorskajákat. Azt valahogy nem élvezem. Mint ahogy rendelni sem szoktam. Nem bízom, mit is tesznek az ételbe. Hogy főzni tudok-e, azt meg nem én állítom, hanem aki majd megkóstolja a főztömet. - Nézzük – lenyitom a tetőtérbe vezető lépcsőt. A mozdulatba majdnem beleállok az utolsó mondatnál kicsit megáll a kezem. - Hogy értve, hogy tudja? – Mert nagyon felállt a tarkómon a szőr, ismerős bizsergés fogott el. Elnevetem magam. - Igen, tudtam, most már nem tudom, elfelejtettem. Semmi baj. Amíg a feljáró leérkezik, komolyan figyelem Christ, ahogy kibontja a szavakat. - Az okát nem tudom, ne kérdezd – és nem is hazudok. Nem hiszem, hogy a fejlövés okozta, azt már kinyomoztam. De akkor mi? És miért pont olvasok mások emlékeikben, aktuális érzéseik mélyén, ha hozzájuk érek? S egyúttal kicsit hárítottam is, udvariasan. Nem akarom megbántani Christ. - Meg ám! Előreengedem, Piroska azonban fürgébb, már fenn is van a padlástéren. - Kíváncsi, hamar megöregszik. Se por, se pókháló, de még rendetlenség sincs a padláson. Meleg kevéssé, szigetelve van a tető. A testvérem rendben tartotta. Dobozok, ládák, szekrények, és egyéb kacatok állnak glédába állítva. - Nahát. Ha ezt tudom, előbb jövök fel karácsonyt tartani – magam elé engedtem Christ, megszokás. - Hol kezdjük? A húgom mondta, hogy van rengeteg játék, meg régi, nagyon régi holmik – na, ez az, amiért sosem tettem fel a lábam ide. Elég nekem a boltban hozzáérni kesztyű nélkül bármihez is...
Nem tehetek róla, Raoul nevetése ragadós. Ahogy azt is értem, hogy arra bólint, hogy szimpatikusnak talál. És ez jó érzés. Kölcsönös. Most már tényleg csak a bérleti díj az, ami kérdéses, de remélem, nem fog annyit kérni, amennyit nem tudnék megfizetni. A cukkolásra elmosolyodom, majd kedvesen vállat vonok. – Én így értelmeztem a szavait.
Vidáman mosolygok. – Alig várom. Mókás lesz majd, annyi szent, de ha mégsem, legalább most jól érezzük magunkat, jobb uratni egymást, mint a kínos, merev csend. Megrázom a fejem. – Nem gyorskaja. Komolyan nem, bár fánkot eszem, meg péksütit és csokit is, mint minden rendes zsaruféle, de egyébként magam kotyvasztok. Nem mondom, hogy Michelin csillagot kaphatnék, messze nem, de azért pár dologgal egész jól elboldogulok. Raoul a lépcsőt nyitja, de megakad a mozdulata. Én aprót sóhajtok a kérdésére. – Fura volt a srác. A lényeg… olyan volt, mintha elszólt volna valamit. Említett egy fickót egy volt rendőrt, aki nyolc éve meghalt. Megölték a tagot. Fiatal volt. Mi a fősulin tanultuk az esetet, volt egy szeminárium Megoldatlan ügyek címmel, én onnan ismertem. De egy kölyök, aki tizenhat vagy tizenhét, egyszerűen nem tudhatott volna olyan dolgokat, amiket ő mondott. Például azt, hogy hogyan halt meg a fickó. Még arra is célzott, hogy tudja ki ölte meg és miért. Ez nem … Érted? De nem beszélt össze-vissza, totál képben volt egyébként. Szerencsére az elszólásomon Raoul csak nevet. Ami jó. Nem akartam megbántani. Majd bólintok. Nem tudja az okát. Még akár el is hiszem. De akkor is van itt valami. Érzem. Ösztön. Női megérzés. Hatodik érzék. Nem tudom melyik, csak érzem. De sejtem, ha Raoul be is avat, az még nem most lesz. Aztán elindulunk fel a padlásra, hármasban, mert a macska is jönni akar. Felérve elámulok. – Húha! Ebből te legalább régiségboltot nyithatnál – jegyzem meg. – Szerintem…nem is tudom, komolyan az fergeteges. Az egészet rendszerezni kellene. Talán először a régi iratokat. Már ha téged érdekelnek, mert lehet, hogy a családodról vagy a házról szólnak… El tudnék itt lenni, az biztos. Nagy levegőt veszek. – Szívesen kivenném a lakást, ha.. szóval, ha megfelelek. Mennyi lenne a bérleti díj? Ha ebben meg tudunk állapodni, akkor a többi már tényleg nem gond. Az se, ha éppen a padláson akarna válogatni, akár még segítek is neki.