- Igenis, dokinéni – vigyorgok. Kuncogok egyet, hogy nem tartana attól, felfalom-e esetleg nagyi porcelánkészletét. Szerintem előbb fültövön csapna, aztán egy jót nevetne az egészen. Szerinte ezek tárgyak. Igaza van. - Vétek kihagyni őhercegnőségének sértődését nézni. Általában ráteszek egy lapáttal neki. Csendben figyelem, ahogy tépelődik, aztán komolyan bólintok, határozottan. - Pontosan – őszinte vagyok a sérüléssel, ám nem szokásom lovagolni rajta. Van és kész. Sokkal rosszabbul is járhattam volna. Láttam párat az elfekvőben és elborzaszt. Így ezerszer hálás vagyok nagyinak, hogy nem adta fel, helyettem sem. - Ó, rendben! – Mosolyodom el. Már tudom, hova viszem először. Az évnek egy időszakában kifejezetten csodálatos. A nyelvnyújtásra felvonom az egyik szemöldököm, sokat sejtető cinkossággal. Nem sürgetem a válasszal, még úgy sem, hogy szuggerálnám, inkább várakozom. Megértően mosolyodom el, bólintok ismét. - Amikor úgy érzed, szeretnél róla beszélni, megtalálsz. Már nem a munka az első. Nem a kötelezettségek, amiket a társadalom dob ránk. Arra nagy ívben teszek. Az fontos, amit akkor annak tartok és úgy is cselekszem. - Deee, azt hogy? – Felveszek egy szelet kenyeret s mutatom. – Így? – A két ujjam között elfelezem a kenyeret és a másikkal mutatok a felső részre, majd után az alsóra. – Vagy így? – Megfordítom az egyik felét felé, majd a másikat. - De hülye vagyok... hiszen most csinálsz... – vagyis úgyis meglátom pár percen belül. Erre muszáj vagyok ismét mosolyogni. - Nyersen szereti – tekintek a kisasszonyra, aki már szinte horkol. – Hányra is, lássuk csak... – számolok. – Ha a vállamat és a nagy lábamat is beleszámoljuk, akkor öt kiló. Talán. Mímelt csodálkozást, majd cinkosságot mutatok a kérdésre. - Emlékszel? Felírtam egy címet...
Visszamosolygok. Egyszerűen csípem a fickót, élvezem, hogy fesztelenül tudunk beszélgetni. Azt is értékelem, hogy elmondja, hogy a fejlövése miatt nem csinálhat bizonyos dolgokat, például nem futhat. Vigyázni kell a vérnyomására, ilyesmi. Gondolom. Eszembe jut még valami, mondjuk nem úgy, konkrétan, kettőnkre vonatkoztatva, inkább általánosságban. Hiszen Raoul fiatal, jó pár évvel idősebb nálam, de messze nem aggastyán, sőt, még középkorúnak sem igazán mondanám. És egész jóképű. Biztos tapadnak rá a nők. Vagy tapadnának. De ha nem futhat... Mi van a szex-szel? Azt szabad neki? Vagy abban is korlátozzák? De ez például egy olyan kérdés, ami szerintem túl személyes és túl intim. Ilyesmire nem kérdezhetek csak úgy rá, azzal indokolva, hogy bocsi, csak kíváncsi voltam. Sőt, esélyes, hogy később sem kérdezhetem meg. Azért az igazat megvallva sajnálnám, ha szerzetesként kellene élnie. Bár biztos van valami megoldás. Nem is tudom, jóga, meg légzőgyakorlatok... Visszamosolygok, és rájövök, hogy arra felelt, hogy mehetünk együtt kirándulni. - Jógázol is? - csúszik ki a számon a kérdés. - Mármint a túrázás mellett, ugye... - igyekszem kicsit korrigálni. Arra, hogy megtalálom, ha kedvem lenne mesélni, ha úgy érzem, készen állok rá, csak bólintok: - Köszönöm. Nem tudom, más hogy lenne ezzel, de nekem igenis számít, hogy hajlandó velem leülni és meghallgatni. Nem mindenkit érdekelt... még azokat sem, akiket legalább hivatalból kellett volna, hogy izgasson a dolog. A mókázásán nevetni kezdek. - Mindkét megoldás jó. Úgy, vagy fordítva. Az eredmény közel ugyanaz. Bólintok. Ha a macsek nyersen szereti, akkor megkapja a maradékot a tányérból, vagy ütök fel neki még egy tojást. - Öt kiló, vettem! Négy tojással indítok, majd mikor mártogatni kezdem a kenyérszeleteket újra és újra Raoulra sandítok, hogy vajon mikor látom azt az arcán, hogy ennyi kell nagyjából. - Emlékszem - felelem közben -, és nem bánod, ha csak úgy beállítok? Bár, ahogy ezt mondta, azt hiszen, nem bánná. Én meg kíváncsi vagyok.
Kezdőlap
//
