Mosolyogva tekintek rá. Előre elképzelem a jeleneteket, noha Piroskával egész jól elvagyok, nem tudhatom, miként reagál más társaságában rám. - A konyha elég felszerelt, ha valamit még szükséges beletenni, jelezze... jelezd, s meg lesz oldva. Ahogy mondja a történetet, teljes figyelemmel felé fordulok. Túl ismerős a felépítés, túl.. én. - Egyes elméletek szerint vannak, akik emlékeznek előző életekre. Itt az a furcsa, hogy az évszámok nem stimmelnek. Isten ments, hogy komoly hangsúllyal mondjam. Aki nem hisz, az inkább őrültek házába csukna, csak ne kelljen szembenéznie a valósággal. Így inkább csak megjegyzés szintjén ütöm meg a hangnemet. Nem faggat tovább, megkönnyebbülök. Nem vágyok arra, hogy furán nézzenek rám, úgy meg pláne nem, hogy albérlőm az. Mert részemről már biztos, hogy kiadom neki a házrészt. - De ugye, nem most akarsz fejest ugrani a dobozokba? - Nevetek fel. Még a végén a kezembe kell fogni valamit és akkor oda a renomém. Nem véletlenül dugom zsebre a kezeim sem. Nagyot sóhajtok megkönnyebbülten, mikor végül kimondja a döntését. - Nagyszerű! - Mosolyogva felelek, majd az összeget is megmondom. Hogy megdelelő leaz-e számára, az makd mindjárt kiderül. Piroska máris megtalálja az egyik ablakot, s kényelmesen elnyúlik rajta. - Ha van valahol holmid, a költözésben is segítek. Illetve, hogy mikor költözöl. Segíteni szeretek. Az élet sokkal egyszerűbb úgy mindenki szamára, hogy aki tud adni, az meg is teszi. Mindenki jól jár.
Komolyan bólintok. - Szerintem így elsőre megvan minden, ami kellhet. Ahogy mondtam nem vagyok mesterszakács, nincs szükségem kacsafacsaróra, de fagyigépre sem. Nem tervezek semmi olyasmit, ami felforgatná a házat... De majd meglátod. Aztán beleegyezően bólintok. - Ígérem szólni fogok, ha valamivel nem boldogulok, vagy bármi meghibásodna. Bár igazság szerint én ennek alig látom esélyét. Nagyon szép minden. Teljesen komolyan mondom. Látszik, hogy az egész ház rendben van tartva, mindenre odafigyeltek, elhanyagoltságnak nyoma sincs. Könnyedén mosolyodom el. Aztán persze mesélek is, illetve inkább beszélgetünk és a történet szinte magától kerül elő. Raoul figyelmesen hallgat, egy pillanatra úgy érzem, mondani akar valamit, de végül nem szól közbe. - Lélekvándorlás? Igen. Nagyon sokan hisznek benne. Ha már itt tartunk a hinduk mindenképp, és ők nem kevesen vannak, de másoktól is hallottam már, hogy előző és következő életeket emlegetnek. Bár én magam nem vagyok otthon az ezotériában, de sokan hisznek ebben. Elgondolkodva nézek rá. - Meg nem tudnám mondani, hogy valójában létezik-e ilyesmi. Gondolom, először kételkednék. Azt hiszem elég földhözragadt vagyok. De ki sem zárom. Az biztos, hogy jó zsaruként kíváncsi lennék a bizonyítékokra. Újra csak bólintok. - Igen, igazad van. Ez is fura volt. Ha a lélekvándorlást tekintenénk magyarázatnak és azt, hogy emlékezhetünk az előző életeinkre bizonyos körülmények között, akkor a srácnak jóval fiatalabbnak kellett volna lennie, nyolc vagy kilenc évesnek... Hiszen elméletileg egy kiszabaduló lélek, ha azonnal testet is foglal magának... és nem vár ki tudja mennyi ideig a visszatérésre, akkor mondjuk az első test leállása után...hmmmm... - töprengve nézek Raoulra - mondjuk másnap... vagy kilenc hónap múlva érkezik. nem? Itt van rögtön az a kérdés is, hogy a kisbabák mikor kapják a lelket? Mikortól számít külön individuumnak a magzat? És persze innen ered a vita az abortuszról is. Vajon mikor számít érző lénynek az ember? A fogantatás pillanatától, vagy csak a születéstől? Vagy valahol a kettő között van egy pont? Te mit gondolsz? Kíváncsian pillantok rá. - És persze ott a másik fele is a dolognak. Vajon mikor számít valaki halottnak? Ezen is lehet vitatkozni, mindenféle érveket felhozva. megvonom a vállam, elmosolyodom. - És persze a hallhatatlanság kérdése a következő. A dobozokra mutatok. - Vajon találunk leveleket is majd? És ha igen, általuk újra életre kelnek majd azok, akik írták őket, és azok akikről szólnak? Ez is egyfajta halhatatlanság nem? És persze ott a sokkal ősibb módszer is... - Halkan elnevetem magam. - Szólj ám rám, ha elkalandozom! - kérem, majd újra a dobozokra pillantok. - Ezek nem mennek innen sehova sem. Szóval van időnk. Végül Raoul megmondja az összeget is. Meglepve pislantok rá, mert tényleg baráti ár, és szerencsére vállalni is tudom. Egyszerű rendőrként is beleférne, az ügynökségnél meg szerencsére kicsit jobb a fizetés. - Ez teljesen jó így nekem. Kezet rá? - kérdezem. Felénk még mindig szokás így megpecsételni a megállapodásokat, bár gondolom lesz majd egy hivatalos bérleti szerződés is. Nekem nincs ezzel semmi gondom. Az ajánlata viszont már más tészta. Az nem lett volna kötelező. Elmosolyodom. - Van pár dolgom, igen. Nem vészesen sok, de nagyon örülnék, ha tudnál segíteni. Metrón nehéz lenne áthurcolkodni. De kocsival meg lehetne oldani. Kérdőn pillantok rá, nem is figyeltem, van-e garázs, vagy milyen autók állnak az utcán a ház előtt. - Neked mikor lenne alkalmas? Mikor költözhetek? Magamban drukkolok, hogy a hétvégén megoldható legyen.
- Kacsafacsaró? Az mi? – Nevetem el magam. – Fagyigép van, de ha gondolod, kidobhatom. Felelem könnyedén, miközben figyelem a reakcióját. - Na, ezt soha ne jelentsd ki ilyen határozottan. A szomszéd is azt mondta, nem lesz baja a kerítésnek – erre beleparkolt a fia az új terepjáróval, kis híján a nappalimban kötött ki, de felfogta az esőárok. - Ennek örülök – pillantok körbe, mosollyal. – Mármint, hogy tetszik. Széles mosoly jelenik meg a képemen. - Brilliáns megkerülése annak, hogy kimondd, nem hiszel benne, vagy netán mégis. Nem kérdezek rá, nem kérek igazat. Nem az én asztalom és életem, a hittel együtt. Nekem bőven elég a tárgyak fogdosása (oké, egy kézfogás is kiüti a biztosítékot), és hogy imádnak pakolni nálam. Mégis elmondja. Én viszont nem kötöm még az orrára, helyette előveszek egy cetlit és felírom a bolt pontos címét, a neve nélkül. Átnyújtom neki. - Azt nem mondom, hogy bizonyítékokat találsz. Inkább még több kérdést. Komoly érdeklődéssel hallgatom végig, karba font kézzel. Sokan elhatárolódásnak könyvelik el, éljen némely szakember sekélyessége hivatalos formává vált. Valójában teljességgel koncentrálok Chris szavaira. - Nem tudom. Ennyire nem gondoltam bele mindebbe. Az viszont bizonyos, hogy ezek alapján mégis hogyan működik ez a lélekvándorlás? Vagy ez nem az volt? - Hallani hallak – vigyorgok. - Milyen ősi módszer? – A fenébe. Inkább váltok. – Lehet akár egy jó regényt is írni belőle – felsóhajtok. – A költői vénám elveszett valahol a... nem tudom, hol veszítettem el – sandítok Chrisre. - Rendben – bólintok. Majdnem! Majdnem beugrok a kézfogásnak! - Nekem az adott szó is tökéletesen megfelel. Holnap hozom a szerződést, de akár már ma is beköltözhetsz. Ismét elnevetem magam. A mai nap jóval többet nevettem, mint eddig az elmúlt hónapban. Talán még többet kéne a boltban is dolgoznom. A savanyú céklát csak enni szeretem, nem eljátszani. - Van kocsi, van kisbusz és utánfutót is tudunk rendelni, a szomszédnak is van, elkérem tőle. Elgondolkodom. - Pénteken nem igazán megfelelő, sze... szombaton délelőtt is elfoglalt leszek – lévén szeánsz lesz pénteken és általában az ki is üt másnap délig. - Szombat délutánra összekapom magam és ahová mondod, oda megyek kocsival. Addig össze tudod pakolni az első adagot. A szekrényeket ne, azt bízd rám – nevetem el magam.
Raoul nevetésére huncutul vigyorodom el. – Elvben egy konyhatechnikai eszköz, mellyel elkészíthető a narancsos facsart kacsa. Egy filmben szerepelt, de talán könyvben is megjelent a történet, a címe: Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? Valaha régen láttam a filmet, és a kacsfacsaró megmaradt. Elnevetem magam a folytatásra. – Ha van, ki ne dobd! Akkor természetesen használatba vesszük, csak mondtam, hogy nem akadtam volna ki, ha nincsen. Fagyit a nélkül is lehet csinálni, bár igaz, hogy nem ipari mennyiségben, de meg tudtam volna oldani, elég hozzá egy lezárható műanyag ételes doboz, egy mélyhűtő és egy villa. Halkan hümmögök. – A fia bizonyára igen jól vezet… – a fejem ingatom. – De mivel úgy láttam, a kerítésed már újra egészben van, azt hiszem, a problémát már elrendeztétek. Felvonom a szemöldökömet. – Hééé, én nem kerültem meg a problémát. Mondjuk inkább úgy, hogy csak most szembesültem vele, és nem igazán döntöttem még el, hogy mit gondoljak. Raoult figyelem, van benne valami, valami megfoghatatlan. Kedvelem a fickót, de van benne valami, amit nem tudok hova tenni. Átveszem a cetlit tőle. Megnézem. Egy cím van rajta. Olyan mintha egy meghívás lenne, egy helyre, ahol valamit megtudhatok, mintha egy nyomot mutatott volna. Nem tudja, hogy zsarunak nyomot mutatni kockázatos? Vagy talán pont azt szeretné, ha egy rejtély nyomában elindulnék? – Ha odamegyek… Várnak majd rám? Mikor mehetek? – kérdezem könnyedén. Pedig valahogy komolynak, nagyon is fontosnak érzem ezt a kis cetlit, de meg nem tudnám mondani, hogy miért. Aztán gondosan kettéhajtom, és úgy teszem el. – Fogalmam sincs. És gondolom már az ötlet maga is elég meredek. Olyasmi, amivel nem lehetne odaállni egy bíróság elé sem, még akkor sem, ha egy gyilkost tudnánk elkapni ilyen módon. Kiröhögnének, az a legkevesebb. Elnevetem magam, mikor Raoul azt mondja, hogy hall. Azt hiszem ez illik a teázási szokásaihoz, angol humor, ha nem tévedek. De utána az én kis francia fricskám is bejön, pedig igazából nem is akartam tőrbe csalni, de mégis, amikor leesik neki, halkan kuncogni kezdek. Ugyanúgy a szemem sarkából pillantok Raoulra, mint ő rám. – A regényírás ötlete nem is olyan rossz. A végén még kiderülne, hogy jók vagyunk benne. Miért is ne? Bár persze ez egy újabb meredek ötlet. – Rendben! – vágom rá én is, és látom, ahogy megrándul a karja, mintha már nyújtaná is a kezét, de aztán visszakozik. Van egy olyan érzésem, hogy nem azért, mert kórosan tisztaságmániás és fél, hogy beszennyezném valamilyen láthatatlan miazmával. Ha így lenne, akkor ugyanis nem tartana macskát. Piroskát nem gond neki megfogni. Érdekes! Bólintok. – A szombat délután teljesen jó. Délelőtt összepakolok, bedobozolok, és délutánra minden kész. Ha tudsz egy kombit szerezni, vagy a szomszéd terepjáróját, akkor egy körben megoldható. Nem hozok szekrényeket. Ezért is tökéletes nekem, hogy bútorozottan adod ki a lakást. Eddig egy szolgálati lyukban húztam meg magam. Várj, leírom a címet! Most én jövök a kis papírommal, toll elő, milyen jó, hogy egy nő táskájában minden van, ugye, és aztán átadom Raoulnak a kis névjegyet. Van rajta egy telefonszám is, meg egy email-cím. – Az elérhetőségeim. Privát, nem céges – mondom és elmosolyodom.
Az állam leesik, majd ismét nevetek. Még hogy egy ilyen név! - Igen? Kíváncsian várom – meglepődök a fagyi megoldáson. - El, persze – intek. – A kerítés azóta erősebb – mosolygok. Elkomolyodva tekintek rá, majd újfent elmosolyodom. - Ez egy egészen egészséges hozzáállás – bólintok. Figyelem, miközben a címet olvassa. Ezek szerint nem ismeri a helyet. Nem meglepni kívánom. Sokszor futottam bele rossz visszhangba, miután megmondtam, hol dolgozom. A flúgos a legenyhébb, amit eddig kaptam. - Mész, mikor odaérsz, s mindig vannak, ha odamész – azt nem fűzöm hozzá, hogy nem mindig úgy, ahogy elképzeljük. - A bíróság szakértői véleményekre, tanúvallomásokra és tárgyi bizonyítékokra épít. Ezek valahogy nem képezik részét a döntésnek. Elnevetem magam újfent. - Részemről a málna-díj, vagy citrom, nem is tudom, melyik, egészen biztosan érik. Már sokadjára szólom majdnem el magam vele és ez furcsa. - Szuper! – Mosolygok. – A felől ne aggódj, azt megoldom – nekem az is elég, hogy elmondta, miket hoz át. A kocsi már az én reszortom és a pakolás is, be meg ki. A névjegyet úgy veszem el, hogy hozzá nem érek, bár így is végigfut pár érzet rajtam, ahogy a kártyát kézbe fogom. Tárgy, tele emléklenyomatokkal. Fenébe. De ebben már gyakorlott vagyok, így a farzsebembe csúsztatom. - Rendben. Így már csak az időpont kell, mikorra érjek oda. Remélem, később délután. Pár kávé kell, hogy magamhoz térjek és némi cukor, vagy csoki.
/Szombat délután/
Megegyeztünk az időpontban, s szeretek pontos lenni. A telefont csörgetem meg, nem szeretnék zajongani, vagy szomszédot felébreszteni. Farmer, szürke póló és egy edzőcipő van rajtam, a pakoláshoz tökéletes. Akár erkély, ablak vagy ajtó integetek neki egyet. - Szia! A dobozok egy jó tulajdonsága, hogy csak részben érintem meg így a tárgyakat, így sokkal jobb. A kesztyű meg kifejezetten áldás, az lóg ki a farzsebemből, a másikból a mobil teteje kandikál ki. - A nehezebb és nagyobbakkal kezdjük, és azokat bízd rám. Nem szeretném, ha ellentmondana. Pakolt eleget ma. És remélem, nem nézett még utána a helynek, bár ki tudja. Van, aki elég jól kezeli az úgynevezett flúgosokat. Az pedig, hogy eléggé leharcolt a tegnap esti szeánsz, a szemeim alá vannak írva. Mégis, mosoly honol az arcomon.
Halkan elnevetem magam azon is, ahogy rácsodálkozik a kacsafacsaró nevére, meg azon is, amilyen arcot vág, egyszerre hitetlenkedő és tényleg vágyakozó. Igen, fogok neki fagyit készíteni, már csak azt kell kitalálnom, milyet szeretne. – Rendben. És kifejezetten szeretnél valamilyet, vagy rám bízod magad és alkossam azt, amiről úgy érzem, hogy szeretni fogod? A kerítés témáján mosolygok, igazából nem láttam a nyomát, hol támasztotta meg a terepjáró, így azt gondolom, Raoulék teljesen újjá építették. Szerintem az lenne a logikus, meg úgy esztétikusabb is, mint csak toldozva-foldozva. – Köszönöm. Elmosolyodom. Aztán a mosolyom újra szélesebb lesz. – Na jóóó, de mi van, ha éjszaka csellengek arra? Csak van valami nyitva tartás, nem? Felnézek, majd újra a kártyára. – Kíváncsi vagyok erre a helyre, bár a neve nem ismerős. Mivel foglalkoztok? Gondolom, nem nyomozással, akkor maradtál volna a rendőrségnél, nem igaz? Van egy olyan sejtésem, hogy a sérülése után mást akart csinálni. Egy percig sem hiszem, hogy alkalmatlan lenne zsarunak, nincs vele semmi baj, se a fejével, se fizikálisan. Semmi olyan, ami kirívó lenne. Szerintem felépült. Ami egyébként kész csoda… hiszen láttam a röntgenfelvételét! Komolyan bólintok. – Pontosan. Gondolj bele, odaállítok egy kamasz sráccal és azt mondom, látja maga előtt a történteket és rá tud mutatni egy gyilkosra, aki már nyolc éve éli világát abban a hitben, hogy nem tudják elkapni… Körberöhögnének minket. Őt meg talán be is zárnák… valami olyan helyre, ahol csak kívül van kilincs az ajtón… Pedig a srác egyébként nem bolond. Nem volt az. Nagyon nem. Elgondolkozva pillantok Raoulra, várva, hogy mit szól, várva azt a bizonyos pillantást. Vajon hülyének néz? Aztán megkockáztatom: – Tudod… ha nem tűnt volna el… mondott dolgokat, ha azokat valahogy alá lehetett volna támasztani, tárgyi bizonyítékokkal… Nem tudom érted-e, vagy mit gondolsz, valaki mond valamit, amit elvben nem tudhatna, vagy senki sem tudhatna, lát valamit, vagy nem is tudom… de a szavai alapján valós bizonyítékokat lehet találni, fegyvert például, töltényeket, iratokat, indítékokat, akármit, melyek aztán már, miután megvannak, saját magukban is megállnak a bíróság előtt. Nekem nem számítana, hogy eredetileg egy látnok szavának hitelt adva kezdtem feltúrni a szemétdombot, ha valóban előkerül a véres kés rajta az elkövető és az áldozat DNS-ével. Mert a DNS már valós. Az már megáll minden bíróság előtt. A málna-díjra felvonom a szemöldökömet. – Ne már, annál biztosan jobbak lennénk! Újra elvigyorodom. Nézem, hogy veszi el a kártyát, óvatosan, vigyázva, hogy ne érjen a kezemhez. Nem tuti nem tisztaságmániás. Itt valami más van. Valami REJTÉLY! Vörös posztó egy nyomozó szemében!
/Szombat délután/
Párizs belvárosa, és amint megcsörren a telefon már vágtatok is le az ovális alakú csigalépcsőn. Nem, nem képtelenség, így néz ki. A ház régi, lift nincs, szereltek ugyan be, de nem működik, különben is, ha ketten beszállnánk csomagokkal, akkor az egyikünknek lépcsőznie kellene… Így inkább lerohanok, nyitom az ajtót, régi, benne opálüveg, amit kovácsoltvas rác véd a külső oldalról. – Szia! Bocsi, de ma csak a lépcső a mienk – üdvözlöm, és rámosolygok. – Ötödik emelet. A jó hír, hogy a lakótársak nincsenek itthon. Yves szolgálatban van, Mimi a pasijánál, ha minden igaz, Chat meg még bulizik valahol. Remélem, végzünk, mielőtt hazajönne. Komolyan nem értem, hogy a főnökség még nem szúrta ki, hogy minden szabadnapján szétcsapja magát. Már próbáltam a lelkére beszélni, de vagy hümmögött, vagy elengedte a füle mellett, vagy nekem támadt. Abbahagytam. Végtére is nem a pasim, nem is a fivérem. Csak elviselni igen nehéz. Ugyanakkor mától nem kell elviselnem sem. Szerencsére melóban nem találkozunk. Bólintok Raoul javaslatára. – A könyvek – bököm ki pirulva. – Nem tudok ellenállni. Fogalmam sincs, mit szól ehhez, hiszen manapság már annyi e-könyv kapható… mégis szeretem a hagyományos könyveket. – Ruhák lesznek még, pipere, pár konyhai cikk, a laptopom az nem nehéz… Pár kör után a résre nyitott lakásajtó felé intek. – Balra az utolsó ajtó, az udvari patkánylyuk az… Régi lakás, magas mennyezet, magas, keskeny ajtók, a közlekedő falán húsz éves tapéta. Elég nyilvánvaló, miért akarok innen meglépni. Raoulra pillantok, mond-e valamit.
- Mmmm... inkább olyat alkoss, amit igazán szeretsz! – Javaslom. Másoknak megfelelni, felébredésem óta marhaságnak tartom. Hogy előtte is ilyen voltam-e, nem tudom. Közhely, de magam is átélem, hogy ha azt dolgozol, amit szeretsz, nem munka és még fizetnek is érte. Szuper dolog és önmagam adom. - Miért akarnál éjszaka menni? Csak nem kukkolni akarsz? – Ugratom. Márpedig ő fog ugrani, ha éppen benyit egy szeánsz közepébe, vagy egy szertartásba és ... hát istenem. Bolondnak fog tartani és kész. Addig is jobb, ha nem adom jelét ennek. - Majd, ha odamész, megtudod – maradok ismét a sejtelmesnél. – Várunk szeretettel – büszke vagyok a boltomra és ezt látni is rajtam. Sosem szégyelltem, de nem kötöm az orrára senkinek. Annak a dafke kornak vége. Az ugyancsak puskaporos levegőjű volt. Jobban elkomorodok a magyarázat során, mint akarnék. Rám is ez várna, ha nagyon nyíltan felvállalnám, mit is tudok. Vannak szélhámosok. És vagyok én, akik azok közé tartoznak, akik valóban képesek rá. Az ilyenektől félnek. És azt el kell zárni. Akkor inkább adom a bolondot és aki igazán látja, mi is van, az engem is fog látni. - Egyetértek – nyögöm ki végül, hogy aztán enyhén vállat vonok a folytatása után. - Végül is, meg lehet oldani. Aki ki tud nyomozni valamit, oda tud csempészni logikusan dolgokat, amikről mások nem gondolnák azt, hogy valós. - Rendben, tiéd a málna, enyém a citrom – nevetem el magam.
/Szombat délután /
A cím alapján sejtettem, hogy egészen jó kis kardioedzés lesz ez, így aztán úgy is készültem, lélekben is. Abban is tettem volna, ha a volna nem lenne ott, egy pénteki szeánsz képében. - Kihagynak egy fantasztikus edzési lehetőséget? Ingyenes és még jól meg is mozgat – csóválom mosolyogva a fejem. - Konyhai cikk – tartom fel a mutatóujjam. – Milyenek vannak? – Húgom mikor berendezte a két konyhát, kezdtem érteni, miért is van jó kondiban. Ennyi gépet pakolgatni... - Mivel a könyvek nem tudnak hozzád jönni, kivéve, ha futár hozza – mosolyodom el. A következő roham a lakásba lépve ér, de már készültem. Külön örülök, hogy felkészített Chris arra, hányan is lesznek. Vagyis hogy hányan laknak fenn, ami annyi x emlékhalmot jelent. Plusz-mínusz múltbeli évek emlékhalmazai. - Most már nem patkánylyukban fogsz aludni – a figyelmem terelem. Jobb, minél hamarabb eltűnni innen. A boltomba vágyom. A kis szobámra. Fókuszálok. - Merre vannak a dobozok? – A kesztyűt felveszem. Meg is könnyebbülök, fellélegezve. - Közepesen nehéz dobozt hozhatnál, aztán úgy kezdjük pakolni. Maradhatnál lent, a kocsinál. Nehogy elvigyenek valamit. Falduma. Nem fogja látni, ahogy lassan marhára nem kezdem jól érezni magam itt. Igazán hozzászokhatnék már. Talán többet kéne járnom tömegbe is. - Elfértetek a lakásban? Bár nagyon jó a beosztása, amit láttam eddig belőle. Felkapom a dobozt, edzek, meg se kottyan.
Merőn nézem Raoult, majd felvonom a szemöldökömet és előveszem az ördögi vigyoromat. - Jól meggondoltad te ezt? - kérdezem kísértetiesen suttogva, mintha éppen egy horrorfilmet szinkronizálnék. Ugyanakkor már tudom, mit fogok neki alkotni. Levendula és őszibarack. Mert megérdemli. Esetleg még csokoládé. A csokoládé jó, azt sokan szeretik, a férfiak nagy kedvence szokott lenni. Igen.. ez jó ötlet, egy fagyikehely csokoládé és levendula fagyival és őszibarackkal. Reszkess Raoul! Jövööök! A következő kérdésére megvonom a vállam. - Sose tudni. Még az is lehet. Zsaru voltam, kém vagyok.. durván fogalmazva. a kukkolás munkaköri kötelesség. De egyébként azért kérdeztem rá, mert sokszor sokáig dolgozom, és nem okvetlen érek oda normál időben. ugyanakkor érdekelne a hely. És te vagy a tulaj. Hátha van némi protekcióm. Elmosolyodom. Aztán kiszélesedik a mosolyom a válaszára, hogy szeretettel várnak. Aztán Raoul elkomorodik, én meg nem értem, mi történt. - Nem úgy értettem. Hanem... hogy is mondjam, én hajlamos voltam hinni a srácnak. Ha nem tűnt volna el... remélem nincs baja *teszem hozzá*, szóval akkor esetleg tudott volna olyan részleteket is mondani, amik alátámasztják a szavait... Csak egy példa: mondjuk a gyilkos a kést elásta a kertben és másnap ületett fölé egy rózsabokrot... az ügy tíz éve megoldatlan.. jön a médium és azt mondja, látja ő a gyilkos... ez még kevés, de ha azt mondja, látja a piros rózsabokor alatt van a gyilkos eszköz... akkor mit tudom én... kiáshatjuk, és hivatkozhatunk arra, hogy fura volt az, hogy a gyilkosság előtti fotókon nem szerepelt az a rózsa, utána meg ott van... Érted? Kitalálhatunk egy logikus magyarázatot is, hogy miért kerestünk ott bármit is és kihagyhatjuk a médiumot, hogy védjük őt. Sóhajtok. - Csak egy ötlet. A srác eltűnt. Mármint előlem. Amúgy lehet, hogy megvan. Nem kezdem kajtatni. Az utolsó javaslatán elnevetem magam. - Málnás süti citromos teával?
/Szombat délután/
– Ki. Lusták mind. Rendben, Yves nem lusta, csak épp ki nem áll engem. Szerinte egy nő legyen kozmetikus, vagy fodrász maximum, vagy ha néz ki valahogy, akkor esetleg modell, de leginkább maradjon csendben és istenítse őt… Nem mintha nem lenne rajta mit dicsérni, komolyan, csak sokat ront a fickó értékéből, ahogy ezt ki akarja követelni. Nárcisztikus, azt hiszem, és ez bőven elég hozzá, hogy ne legyen az esetem. Bólintok. – Konyhai cikk, nézzük csak, van két lábos, egy serpenyő, Peugeot márkájúak, de komolyan, gondoltam, amíg a kocsira nem futja, addig legalább a szupermarketes pontjaimért veszek tőlük fazekat. Elnevetem magam. – Van még botmixer, ételtartó dobozok, ilyesmik, semmi túl nagy… de azért együtt van súlyuk. Metrón igencsak gázos lenne mindent áthordani. A könyvekre bólintok, picit elpirulok. Nem szoktam futárral rendelni, általában egy benzinkútra kérem őket és már ki is néztem Raoul házához közel egy jó pontot. Ez még mindig biztonságosabb, mint engem beengedni egy könyvesboltba. Oda valóban csak pénz nélkül léphetnék be. És bankkártya nélkül. – Nem. Már nem. Egyáltalán nem. Az új szobámból kilátok majd a kertre. Annyira jó. És rendes a főbérlőm is! Képzeld, még hurcolkodni is segít! Raoulra kacsintok. Nem vitás, ezért egy klassz vacsorát kap majd valamelyik nap. Majd megbeszéljük mikor. – A szobám közepén van minden – felelem és mutatom az utat, aztán az egymásra tornyozott dobozokat is. Igyekeztem úgy pakolni, hogy valamennyit le lehessen zárni. Az oldalukon felírat, hogy melyikbe mit gyömöszöltem. Raoulra nézek, ahogy azt mondja, hogy lent maradhatnék, nehogy elvigyenek valamit… Persze logikus, de azért szombat délután, teljes nappali fénynél csak nem kezdenek kirámolni egy bezárt kocsit. Nyilván kényelmesebb lenne lent várnom, ugyanakkor dupla annyi időbe telne lecuccolni. – Úgy kétszer annyit kellene fordulnod, tovább tartana – felelem, és csak utána pillantok rá. Kicsit sápadt. Nem is kicsit. – Minden okés? – kérdezem halkan. De aztán az ő kérdésére is felelek. – Az én szobám… látod mekkora, meg sötét is. Mindegy, ez még elment volna. A fürdőszoba… néha volt sorállás, plusz Chat miatt nem szerettem. Takarítani utána, hogy egyáltalán be lehessen lépni… Megborzongok. – A konyha… a fiúk nem használták, csak lopkodtak a hűtőből. Mimivel ki lehetett jönni. De jobb lesz innen távol. Sóhajtok. – Ha ketten hordanánk le a holmit, gyorsabban meglennénk. Felkapok én is egy dobozt, abban piperecikkek vannak, hajszárító, ilyesmi… Kifelé zsebre teszem a kulcsot is, hogy ki ne zárjuk magunkat a lakásból. Aztán óvatos léptekkel nekivágok a lépcsőnek. A doboz nem nehéz ugyan, csak nem látok magam elé. – Csak le ne guruljunk...
Merőn bólogatok, majd határozottan válaszolok: - Nem - halvány mosoly költözik szemeimbe. Valójában érdekel, milyen, ha önmaga. Mint mindenki másban, benne is csak ő maga érdekel, a maszkok és arcok ... kukába velük! Nem rándul meg semmim arra, hogy kém. Sok dolgot nem értek a világban, az előítéleteim meg elvesztek a lövés után. - Forró tea és egy macska megfelel protekciónak? - mutatok Piroskára. Figyelek a válaszára. Hiszen egy fedél alatt leszünk, s ha nem nyitott ezekre, akkor kiguberálom a kukából valamelyik maszkom. Bár nem szeretném. És mintha működne benne az a jó fajta zsaruösztön. Kis híján kinyögöm, hogy annak kell lennie a kölyöknek, mert érzem, ám akkor magyarázhatnám a bizonyítványom, így csak egy levegővétel, és semmi. - Egyetértek - bólintok. - Megvan az érzéked hozzá, s a logikád is a helyén van. Közben nagyon kerülöm azt a kérdést, hogy reagáljak a médium dologra. Megmaradni megmarad bennem ez az informació. Talán mégsem kell az a maszk. Megvédeni. Villan rá a tekintetem, mosollyal fűszerezve. - Jól van - hogyaza! - úgy értem, ha baja lenne, már megtaláltátok volna, nem? Fú, ez közel volt, éljen a logika! És egy érzet, ami nem az enyém. Kár, hogy nem garbóban vagy nyakkendőben vagyok, most úgy meg tudnám a nyakam körül igazítani. - Citromos teaa??!! - kiált ki belőlem angol akcentusságával minden angolságom. brrr...
/Szombat délután/
- Ők bánják - vonok vállat. - Te nem a húgomról beszélsz? Férfi változatban? - Nézek rá félig nevetve. - Szerinte a férfi legyen rendőr, tűzoltó, autószerelő. És imádja a feleségét - mégis, ő volt az, aki minden arcvágás nélkül indítványozta a boltot. - Ezek szerint nincs gép. Oké. Ezek menni fognak. Nem értem, miért pirul. Önkéntelenül lenézek a sliccemre. Felhúzva. Miért pirul? A csajok könyvimádók, nem? Mert ez lehet a másik megoldás, ha témát nézem? Játékosan elhűlök. - Ezt nem mondod? Ezért málnás sütit érdemel - nem felejtettem el. Az adott irányba fordulok, felmérem tekintettel a dobozokat, felveszem a legnagyobb, legnehezebbnek tűnő csomagot. - Hm... - igaza van, igy viszont hamar kibukik, vagyis kibukok. Vennék egy nagy levegőt, hogy válaszoljak, mire jön a kérdés. Szerencsére jön az enyémre a válasz tőle, addigra fel is kapom a dobozt. Uhh, csak halványan dumálnak, szuper. Vállamra helyezem a dobozt, s megtartom a kezemmel. - Most majd Piros fog neked takarítani. Fixen jelzi, hol koszos - terelek, s ügyben meg nem mondom, miként takarít Piros. - Akkor fogj te is egyet. Hamarabb megleszünk - megértem, hogy menne már. Én is, nagyon. Fulladok ebben a házban, lakásban. Hogy tudott Christine megmaradni itt? - Megyek elől. Ugyan nagyon nem fog látni engem, azonban meg tudom majd tartani, ha félrelépne. De csak nem fog, zsaruként biztosak lehetnek a léptei. Ha meg én gurulnék le... onnantól lenne nekem kuka. A fejemre fokozottan kell ügyelnem, nincs második esély. Nálam harmadik...
Elnevetem magam Raoul válaszán. Tetszik, hogy így áll az egészhez. Egyébként meg miért is ne, nem akarom megmérgezni, de akkor is jó pontként értékelem, hogy van benne némi vagány kalandvágy. Legalább fagyik terén. A többit még nem tudom. A kérdésére bólintok. – Teljesen. Szeretem a teát és Piroska… nos, ő külön kategória! Valóban az, ahogy a gazdája is, akiben külön tetszik, hogy nem rejtegeti, hogy picit csodabogár. Ettől csak még emberibb. A mély sóhajára kissé felvonom a szemöldökömet, de nem kérdezek rá. Úgy gondolom, mikor időszerű lesz, Raoul majd elmondja, mire is gondolt most. Érzem, hogy van itt valami, de nem tudom behatárolni… így inkább várok. Érzem magamon Raoul pillantását, elmosolyodom. A bókjára kicsit el is pirulok. – Köszi. Arra, hogy megtaláltuk volna a srácot, nem tudok mit mondani, apró vállvonás csak a válaszom. Nem tudom. Tényleg nem. Talán igen, talán nem. De igaza van, én is abban reménykedem, hogy jól van. De aztán elnevetem magam. – Én szeretem úgy… és jeges teának nyáron úgy jó. Legyen csak jó idő, majd meglátod, hogy egy félig angol is élvezheti Párizsban a délvidéki stílusú kényeztetést!
/Szombat délután/
Kuncogni kezdek. – Ha a húgod netán szingli, összehozhatnánk Yves-vel. Még az is lehet, hogy ha egy ilyen felfogású nővel találkozna, akkor képes lenne imádni, de legalább a tenyerén hordozni. Hát igen, azért mert engem nem bírt, még lehet, hogy Raoul gondoskodó hugijával pont passzolnának egymáshoz. A felfogásuk legalábbis hasonló, ami már jó alap is lehet. Akár. Megrázom a fejem. – Nincs. A mikró a lakás tartozéka volt, egyébként meg, mikor beköltöztem már láttam, hogy nem akarok sokáig maradni. Vidéki lány vagyok. Ez itt nekem túl szűk, túl zárt, becsavarodnék hosszú távon. Így is… hol ide, hol oda mászkáltam el, parkokba, futni. Amúgy is azt tanácsolta a doki, hogy mozogjak újra, hogy fussak akár… Futás és úszás. Mondjuk az uszoda ott van a központ mellett. Elnevetem magam. – Egy egész nagy tányér málnás sütit kap majd. Raoul sápadt, de nagyon úgy nézem, nem szeretné, ha észrevenném, vagy ha már kiszúrtam, akkor azt, ha szóba hoznám. – Piroska szerintem ezerszer rendesen és tisztább nála. Lefogadom, hogy ő például tudja használni az almot. Nem hiszem, hogy részleteznem kellene, mit művel egy matt részeg hím egyedül a fürdőszobában, ha éppen már nincs totálisan jól. – Rendben – vágom rá, és felkapok két nagyobb pakkot. Párna és ágynemű az egyikben, ruhák a másikban. Terjedelmesek, súlyuk is van, de a könyvek nehezebbek. – Jövök utánad. Lépegetünk lefelé a lépcsőn, én egész jól látok, vállamon egy nagyobb IKEA-s zsák, a többi egy bazi sporttáskában, főleg otthoni, meg edzőcuccok… fönn még akad pár dolog, de haladunk, határozottan. – Ugye érted, miért akartam innen megpattanni? Hiába, hogy csak rezsit kellett fizetni, de… Vágok egy grimaszt, miközben lent pakolunk. Aztán Raoulra mosolygok. – Mázlista vagyok. Mit is kérsz a málnás sütid mellé?
- Szerintem is – simítom meg Piroska fejét, mire hangosabban dorombolni kezd. Túl sokat pirul, vagy túl sokat vagyok mostanában a testvéremmel. A véleményem a citromos teáról, nemes angolsággal ül ki a képemre, hiába mosolygok. Nyitott vagyok, de hogy tea, citrommal?
/Szombat délután/
- Eee, azt nem mondanám. A sodrófát azért nem képes kiengedni a kezéből, ha felébred a zöldszemű szörny benne – vigyorgok, szavaim tele szeretettel. Ha ő és nagyi nincs, akkor egészen más környéket bámulnék. Már ha tudnék magamról. - Megértem, hogy húzni akartál innen, az első alkalommal is – azért körbenézek, de tudom, hogy felesleges. Látom a nélkül is az itt lakók ... nyelek egyet és inkább éppen hátat fordítok Christinnek. - A kert remélem elég nagy számodra. A közelben meg van egy park, vagy inkább erdő. Nem véletlenül nem mondom, hogy az éjszakai futást kihagynám. Elég biztonságos az a környék. Elégedett elismeréssel hümmentek. - Úgy hallottam, kíváncsian várja az eredményt. A sütinek legalábbis. Kéne. Csoki, mogyorókrém, bármi, ami édes. Méz! - Almot? – Elnevetem magam. – A kisasszony a kertben trónol. Nem hajlandó ott, ahol az emberek élnek. Szóval aggódnod sem kell majd, hogy bepiszkolna. Levegő-levegő-mozgás-mozgás! Nem hiszem el, hogy ennyire elszámoltam magam. Vagy inkább csak pánikolok, simán. Figyelnem kellett volna erre és mint mindig, igaza van a húgomnak. Ki kéne lépnem elefántcsont tornyomból. A szeánszok, a bolt, az kevés. - Oké. Vágtázok lefelé a lépcsőn, úgy felelek. - Ó, de még mennyire. Az éjszakák még hagyján. De szerintem ha éjszakás vagy, nem igazán vágysz azt hallgatni, amit ők délután előadnak, felébredés címén. Ö. Húha. Azt hiszem, most elszóltam magam. Vagy annyira mégsem. Hiszen mindenki idióta másnaposan. Még szerencse, hogy a hátulról nem látni, mekkora levegőt vettem. Az a lakás kibírhatatlan. - A kertem – vágom rá gondolkodás nélkül, majd elvigyorodom. - Ki is ér fel hamarabb? – Minél előbb túl vagyunk az egészen és vagyok a kertemben, a házamban, annál jobb. És hogy ketten vagyunk, úgy annál jobb. - Melyik a következő? – Ah, könnyebb. Jó, hogy lemegyünk, tudok levegőzni. - Most azért elgondolkodtam – dörzsölöm meg az állam, terelve mindent, mert ha feszült vagyok, azt látni. A humor sok mindent megold. - Mennyivel könnyebb lenne, ha kidobálnánk az ablakon a cuccod és lent összeszednénk... A hamiskás vigyorom mutatja a viccelődést.
Már nem nevetek, de a szemeim vidáman csillognak Raoul arckifejezését látva. És mi tagadás, csak pár nap telik el, de újra eszembe jut, hogyan nézett rám, mikor a citromos teát javasoltam. Azért megnyugtat, hogy a közös lakásba érve még jobban elkámpicsorodik az arca. Ez a legegyértelműbb helyeslés arra, hogy innen valóban jobb megszabadulni. Elnevetem magam arra, amit a húgáról mond. – Ilyen szempontból is Yves a megfelelőbb választás. Chat az aki buliról bulira jár és minden este más nővel kezd. Vagy éppen többel is egyszerre. Vágok egy grimaszt. – Bár szerencsére mire én a lakás negyedik szobájába kerültem, már legalább annyira sikerült megfegyelmezni a lakótársunkat, hogy ne hordja fel az alkalmi partnereit. De ez volt a maximum, ami el lehetett nála érni. Azt hiszem, ehhez is volt némi köze Yves öklének, mert addigra már neki is elege lett belőle. Tehát mondhatni, hogy a legkeményebb időkről még le is maradtam. Megvonom a vállam. – De őszintén, Raoul, szerinted hol emel ez igazán a lakás értékén? Egyébként borzasztó jól esik a megértése. – Hm.. mit látsz, az itt lakók mijét? Mintha lemaradtam volna a mondata végéről. Lehet, hogy nem kellene ennyit fecsegnem? A kérdésére elmosolyodom. – Teljesen megfelelő a kert. És örülök, én is úgy láttam, hogy jó környék, olyan nyugis. És úgy általában nem kell azért kilométereket menni az első boltig, még a metró sincs túl messze. Nekem ez így tökéletes. Már nyíltan dicsérhetem Raoul házát, már az ő lakója vagyok, és nem hiszem, hogy csak ezért, vagy úgy általában, hirtelenjében lakbéremelést tervezne. Halkan nevetek. – Nem felejtem el. Málnás süti és fagyi, amivel kapcsolatban rám bíztad magad. Nagyon bátor döntés volt! A szemem sarkából kacsintok rá. Nyilván nem fogok vele kitolni, hiszen segít nekem. Egyébként pedig én is eszem majd a sütiből és a fagyiból is. Piroskát említjük, de Raoul válaszára elismerően bólintok. – Remekül van szoktatva a kisasszony – felelem elismerően. Aztán az első kör, Raoul szinte menekül ki a lakásból. Valahogy meg tudom érteni. Ugyanakkor csodálom, hogy a jókora és nem is könnyű dobozt cipelve milyen biztonsággal és tempóval megy le a lépcsőn. Én jóval óvatosabban követem. Aztán odalent lihegve bólintok neki. Igen. A kertje. – Hatalmas csáberő, hidd el nekem. Ott teljesen fel lehet töltődni. Nem túlzok, így éreztem a múltkor, mikor eljöttem tőle, szinte tele voltam energiával és sokkal pozitívabban szemléltem a dolgokat. A kert. A lakrészem. Piroska… – Lehet, hogy te! Ez a három szó a gondolataimhoz is illik, meg az ő kérdéséhez is. Lehet, hogy fejbe lőtték, na jó, tudottan ez a helyzet, de azt biztos, hogy fizikálisan teljesen oké. Odafent elnevetem magam. – Így legfeljebb a ruhás zsákokkal tudnánk eljárni, de lehet, hogy nagyon furán néznének rád, amint szombat délután női fehérneműt szedegeszt az utca közepén… Nem tudom eldönteni, rendőrt vagy mentőt hívnának-e… Egyre vidámabban nevetek, közben megragadok két dobozta, a nagyobbat a kezeibe nyomom, a kisebbet rátornyozom, és én is felveszek a hátizsák mellé még két degeszre tömött sporttáskát. Körbenézek. – Ha ezt le tudjuk vinni egyszerre, akkor meg is leszünk és irány a házad. Mit szólsz hozzá?
- Igazi kerítő vagy – tekintek rá elismerően. Csak felvonom a szemöldökeim, hogy a könnyebbik része jutott neki. Erre a részemről nem mernék esküdni, de hál’ az égnek még tartom magam. - Hatásos horga lehet. Szívesen megörökítettem volna fotón a jelenetet – jegyzem meg. Nem vagyok az erőszak híve. A meglepettség érdekes képet tud faragni arcokra. - Ezt költői kérdésnek vettem – továbbra sem nézek rá, a mosolyom árulja csak el, hogy valóban egyetértek a kérdésére utalással. Merthogy ugyanaz a válaszunk rá. Kiesnek a szemeim, azért szerencse, hogy éppen hátat fordítok neki. A gondolataimban olvas, vagy neki is van radarja? Olyan, legalábbis, mint nekem? Mert nyomozói van, abban kétségem sincs. - Kupiját – felelem ösztönösen angolul, kizökkenve a koncentrálásból. Újfent mosolygok arra, hogy ugyanazt érzi a házról és a környékről, mint én. Legszívesebben ki sem mozdulnék. Akkor azonban a maradék emberi kommunikációm menne a kukába. - Miért? Ennyire rosszat csak nem készíthetsz. Vagy a kombó rossz? – Nevetem el magam röviden. Megvakarom a tarkóm a szoktatásra, némileg el is vonja a figyelmem mindattól, ami körbevesz. És ezért hálás vagyok. - Ha láttad volna az arcát, amikor odavittem az alomhoz. Úgy kivonult, egyenes farokkal, hogy még. Elmosolyodom a kertre és könnyebb is, hogy nem vagyunk bent. - Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni. Félig felvont szemöldökkel, kétlő arccal sandítok Christinere. - Biztos? Szerintem sokkal jobb kondiban van, mint én, de azért annyira nem hagyom nyerni. Férfiúi büszkeségem nem adja. Holott kéne vigyázni a vérnyomásomra is. Azért arra nagyon érdekesen néztek rám az orvosok, amikor megkérdeztem, hogy akkor mégis hogy eddzek, ha nem mehet fel a vérnyomásom? Legyintek gondolatban. - Mert aztán nem láttak tőlem bizarrabb viselkedést – vigyorodom el. A pofára esések hagyján. De amikor újra összekapcsolódtak belül a fejemben a dolgok, szép káromkodásokat és rángásokat produkáltam. – Mind a kettőt? – Veszem át a dobozokat, s indulok is meg. Készen vagyunk, és nem is akarok itt tovább maradni. - A válaszom már úton van – kiabálom kintről, a folyosóról. Elégedetten csapom be a kocsiajtót, végre elmegyünk innen. - Azt hittem, jóval több holmid lesz. De albérletben én sem cipelgetnék ennél többet. A csomagokra és a forgalomra figyelek útközben, és hátul állok meg az autóval, majdnem Christine bejáratánál. Minél kevesebbet cipelgetni, annál hamarabb tud berendezkedni. Szinte fellélegzem, ahogy kiszállok a kocsiból. Mintha kicseréltek volna. Piroska persze máris ott terem és nyávogva dörgölőzik. Nem az én lábamhoz és nem a kocsiéhoz. - Kész, mese nincs. Most már nem költözhetsz el – nevetem el magam. - Hova pakoljam a dobozokat? – Nyitom ki a csomagtartót és máris magamhoz kapok legalább kettőt. Itt már nem kell arra figyelni, mikor esek hasra a lépcsőfeljárón. - Szereted a barna sört? Van pár doboz Scottish Alem. Itt hagyta az egyik haver a múlt hétről – csak én meg nem ihatom meg.
Elnevetem magam. – Azt azért nem hiszem… De tényleg, úgy hangzott az egész, mintha alapvetően hasonlóan gondolkodnának ők ketten. Aztán nem tudom, lehet, hogy a valóságban megennék egymást. Vagy mégsem. Nem tudom, hiszen a húgodat nem ismerem. És még ha ismerném is, lehet, hogy teljesen más a zsánere… Esetleg egyszerűen nem működik a kémia. Van ilyen. Megvonom a vállam és Raoulra mosolygok. – De végül az is lehet, hogy inkább társkereső irodát kellett volna nyitnom, és nem zsarunak állni. Martine lehet, hogy értékelte volna. Martine a nevelőanyám, és szerintem már meséltem Raoulnak róla. De ha mégsem, akkor nyugodtan rákérdezhet. Elnevetem magam. – Én is. Azt például nagyon sajnálom, hogy erről lemaradtam. Raoul háttal áll és egy pillanatra ledermed, látom, ahogy megfeszül a háta. – Hát kupit, azt tudnak csinálni – értek vele egyet. – nem is kicsit. Meg kieszik a hűtőből a kajámat, ilyesmi. Elhasználják a tusfürdőmet… na jó, a fiúk nem. Kivéve mikor Chat egyszer nagyon durva buli után beállt a zuhany alá… szerintem ki sem látott a fejéből, és az én cuccomat használta. Az kegyetlen volt. Illatozott rendesen. Igazából mókás volt. Főleg, mikor rájött. Ingatom a fejem. – Szerintem finom. És a kombó is jó. De nem akarom előre elárulni, majd meglátod. Igen, valóban kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá, hogy egy klasszikust házasítok össze egy nagyon is jellegzetes déli ízzel. Kíváncsi leszek, hogy fogadja majd Raoul. Vigyorgok, elég vizuális vagyok, így magam elé tudom képzelni a jelenetet.* – Megsértődött? Ahogy rám pillant, hitetlenkedve, aprót bólintok. – Nem úgy nézel ki, mint aki el van puhulva. De ha gondolod, edzhetünk együtt is – ajánlom fel. – Nekem előírták – teszem hozzá, és némi kíváncsisággal nézem, hogy mesél-e valamit, vele mi a helyzet. Persze nem kényszer, ha nem szól, akkor legfeljebb más témát keresek. – Bizarrabb viselkedést? – kérdezek rá kíváncsian. – Miket műveltél? Mosolyog, így meg merem kérdezni, aztán már megyünk is lefelé, az utolsó környi holmival. És valóban nincs több. Elégedetten szusszanok. – Gyorsak voltunk és ügyesek, nem gondolod? Elrendezzük a holmit, aztán beugrok Raoul mellé és nem, egyáltalán nem érzem rosszul magam attól, hogy ő vezet, fejlövés ide vagy oda. Vagy csak szeretek veszélyesen élni. – Be se fért volna – felelem egyszerűen. – Sok könyvem otthon van. A szoba meg bútorozott volt. Szerencsére nálad is úgy van, bútorozottan… így lényegében annyi minden nem kell. Mikor megérkezünk, Raoul beáll a kertbe, a behajtón egész hátra, figyelmes tőle, így kevesebbet kell cipekedni. Alapvetően rendes fickó, kedvelem, tényleg. Plusz álomáron adja ki ezt a kis garzont, ahol ráadásnak még kert is van és az extra tartozék Piroska. Kiszállunk és a macsek már jön is, és az én lábamhoz simul. Bocsánatkérő mosollyal nézek Raoulra, majd lehajolok, és megvakargatom a hízelkedő nyakát. – Szia, Piroska kisasszony! Újra a főbérlőmre pillantok. – Nem áll szándékomban! Egyébként is csak most érkeztem. Látom, hogy már kezdi is a pakolást. Én is odalépek a csomagtartóhoz, megragadom az egyik sporttáskát. – Szerintem csak úgy középre. Lehet, beletelik egy-két napba, míg mindent a helyére teszek. A kérdésére egy pillanatra megtorpanok, elmosolyodom. – Megpróbálhatjuk. Aztán kiderül, mennyire szeretem… mert ilyen fajtát még nem ittam. Sajtos pirítós mellé? – kérdezem, hátha nem csak inna… Nekem meg tényleg jobb lenne, ha ennék is valamit végre ma. Igazság szerint annyira izgultam a költözés miatt, hogy ez elmaradt.
Összeesküvően tekintek rá. - Ha összeeresztjük őket, akkor megtudjuk... – a következőkre felé mutatok a mutatóujjammal. – Ezt mondom, ezt mondom – mosolygok közben. – Elképzelhető – csak tudnám, ki az a Martine. Biztosan beszélt róla. Most már a memóriám is rövid lett? - Azt gondolom – szeretek elkapni pillanatokat. Chris szavaira figyelek, és ahogy beszél, megjelennek előttem képek, szagok és hangok. Még azt is követi a fejem, amerre ment az említett, miután kijött a zuhany alól. - Az nem kupi, ezek mind a kihasználás jelei. Tényleg jobb, hogy nem maradsz. Fogalmam sincs, milyen volt a koliban, tutira megtörténtek ilyen dolgok. Csak nem emlékszem rájuk. - Puding próbája az evés. A pudingot pedig szeretem. A levegőben eltoló mozdulatot teszek Piroskával kapcsolatban. - Az egy enyhe kifejezés! Csak másnap reggel jött elő. Ordított az ablakom előtt. Direkt – mosolyodom el. A hasamra ütögetek az edzéssel kapcsolatban. - Nem vagyok csiga! Megnézhetjük – tudom, meddig mehetek. – Ó, nekem is. Az már más kérdés, hogy a határok feszegetése nélkül most is tolószékben lennék, és fogalmam sem lenne, merre vagyok éppen. - Húúú – vakarom meg a tarkóm, voltaképpen azonban hálás vagyok a terelésért. - Számtalan csésze, tányér tört el, mert éppen nem tudtam kezelni a kezem és elindult. Vagy éppen elengedett. Életemben nem káromkodhattam szerintem annyit, mint akkor, pedig nem állítólag előtte sem nagyon tettem. Még a nagylábujjam is eltörtem újra, mert úgy megrándult az ágyban a lábam – vigyorgok. Valójában a pokol volt, tele fizikai fájdalommal is, ám akkor úgy döntöttem, hogy úgy veszem, mint amikor a gyerekek megnyomkodják az összes létező gombot a készüléken, ami előttük van. Úgy már könnyebben viseltem el. - Nem gondolom, tudom – mutatok a csomagtartóra, mint eredményre. - Mások teheratót kérnek még ilyenkor is – jegyzem meg.
Csak legyintek a bocsánatkérő mosolyra. Piroska mindig öntörvényű volt, a fejemre nőtt. Nem bánom. - Ajánlom is! – mosolyodom el. - Rendben. Csakis utánad – nem tudom, melyik középre, így előre engedem és majd követem, hová is akarja tenni a csomagokat. - Piroska, ha vinni akarod, nagyon szívesen rád teszem – állok meg, ahogy érzem, a lábam között csusszan be a házba. - Rendben. Az mindig jöhet – igazi angolként, ami csak félig vagyok, a piritóst nagyon kedvelem. A bagettet, mint pirítóst, pedig kifejezetten. Kevesebb körrel megoldjuk most, s átmegyek a sörért. Első utam azonban a gyógyszerekhez vezet és egy nagy adag pohár vízhez. Muszáj vagyok lenyugtatni magam, de meggondolom magam, s kettő helyett, csak egyet veszek be. Szeretnék még értelmesen beszélgetni Christine-el. Mélyet lélegzek, megkönnyebbülten, az arcom és a kezem is megmosom, jót tesz, így ballagok vissza, már jóval fellazultabban, egy négyes csomag sörrel és két pohárral a kezemben, s a konyhapultra teszem. Piroska azonnal felugrik az egyik székre és szagolgatni kezdi. - Nem a tiéd. Tudok segíteni? Bár valószínűleg elég feketére sikerülnének a pirítósok is... Kibontom a csomagolást és kiveszek egy sört, kibontom, mind a kettő pohárba töltök, de az enyémbe nagyon keveset. Úgysem iszom meg.
Elnevetem magam. Komolyan tetszik Raoul humora, szimpatikus a tag. Azzal együtt, hogy néha, egy-egy pillanatra fura, de ez totál belefér. Akkor is beleférne, ha nem lőtték volna fejen. Ennyi egy átlagos embernek is jár, és ő messze nem átlagos. Ilyesmit túlélni! – Martine a nevelőanyám. Azt hiszem említettem neki először, de lehet, hogy csak akartam. Mindegy. Most mondom. Nem kérdezte ugyan, de a szemén úgy láttam, nem emlékszik, nem volt meg az a felcsillanás, az aha-jel. Ugyanakkor mikor mesélek, a tekintete úgy mozog, mintha … nem is tudom, a fürdő felé pillant, a konyha felé, mintha maga elé képzelné az egészet. Azt hiszen, Raoul is elég vizuális. Én is az vagyok egyébként, például ha egy jó könyvet olvasok, akkor látom magam előtt az egészet, mintha filmet néznék, ha belemerülök, még a szereplők hangját is hallom. Nem tudom, más hogy van ezzel, de velem ez a helyzet. Sóhajtok. – Kihasználás is. Nem szép tőlük. Főleg, mert én nem csináltam velük ilyet. Megvonom a vállam. – Családon belül más. Vagy nagyon jó barátok között. De mi még csak nem is magunk választottuk egymást lakótársaknak. Bólogatok. – Ez mintha finom célzás lenne, hogy a málnás süti, és a házi fagyi után szeretnél majd pudingot is. Vagy tévedek? Én egyébként nem bánom. Ilyen alacsony havi díj mellé belefér, hogy édességeket készítsek. Piroskán csak vigyorogni tudok, bírom azt a macskát. Azt is, ahogy Raoul mesél róla. Szerintem nagyon szereti. – Hogy nem láttam! Pedig igazán megnéztem volna. Vidáman kacsintok egyet. De aztán kicsit elkomolyodom. – Arra gondolsz, mikor a lövés után lábadoztál? A test tud érdekes dolgokat produkálni… de komoly, ha van kedved, akkor kimehetünk majd együtt kocogni… nem tudok gyorsan úgysem, inkább a kitartásra kell figyelnem. Tudod, én mellkasba kaptam. Arra csak vidoran bólintok, hogy jók voltunk. Ez egyértelmű. – De mi ügyesebbek vagyunk, mint mások! Kedves, ahogy elmosolyodik. Én megyek előre, a macsek meg lemarad, vélhetően azon ügyködik, hogy felbuktassa Raoult, aki szerencsére már rutinos versenyző a pályán, így megússza, és nekem nem kell bibitapaszt keresnem. – Rendben… Mire Raoul visszaér, már épp szelem a pirítósnak valót. A kérdésre bólintok. – Ott előtted van egy doboz, konyha felirattal, van benne pár dolog, ahogy látom itt jó a hűtő… be kéne tenni, joghurt, sajt, nem a sajt az marad, kell a pirítósra. Van egy doboz tojás is, remélem túlélte az utat… Félig Raoul felé pillantok, elmosolyodom. Odapillantok, látom magának kevesebb sört töltött. – Nem gondoltam, hogy ennyire barna… No, megkóstoljuk?
- Aaaa – mutogatok ismét az ujjammal, lengetve. – Valóban. Remélem, holnap nem úgy fogok felkelni, hogy a sajátomat sem tudom. Addig semmi gond nincs, míg a házban maradok, vagy van nálam irat. Akkor lesz gond, ha egyik sem lesz. Vagy nem is mondta? Már mindegy, most tudom. - Most már nem fognak. Határozottan állítom. Magam részéről nem áll fenn az a tényező, hogy majd kihasználom. Legfeljebb annyiban, hogy nem leszek annyira egyedül. Piroska meg boldog lesz, hogy valaki még kényeztetni fogja. - Aaaz... utóbbi? – Tekintek rá kérdőn. – A mondás azt jelenti, hogy majd ha megkóstoltam, tudom megmondani, hogy milyen is. Franciában nincs ilyen kifejezés? – Kérdezek vissza. - Wóhóó, azon segíthetünk. Csak vegyél neki egy almot és vezesd oda a házban. Biztos vagyok benne, hogy előadja – tekintek rá hamiskásan. Bólintok a kérdésre a lábadozásnál. Majd a mellkasára tekintek. Igen, sokat nyomott ez is a latba. Tudni, min mehetett át a másik, sokkal jobban megérti, ha néha úgy viselkedem, mint aki zizzent. - Bohócnak egészen jól elmentem volna akkor – mosolygok. – Ha kivárod, míg utolérlek, részemről akadálya nincs. Bár a kocogásért nem élek-halok. A túrázás a kedvencem. Igen, emlékszem – felelek komolyan a végére. - Ez, igaz! – Értek vele egyet elégedetten. Négy éve nem gondoltam volna, hogy ilyen jól leszek. Leteszem a sört is és a dobozok felé tekintek. - Persze, hogy jó. Ki is átkozott volna a testvérem, ha nem lehetne fagyit enni minden este. Miért nem mondtad, hogy ennyire törékenyek? A feliratokat nézem és kinyitom egy késsel a megnevezett dobozt. Remélem, nincs benne más, csak ételek, mert azt is elég érdekes lesz megfogni, de ha tárgy, amit Christine használt, na, hát az nagyon érdekes lesz. Kiveszem a megnevezetteket és ha van más is, azt is kiveszem. A sajtot Christine elé teszem, a többit pedig a hűtőbe pakolom. Bekapcsoltam még tegnap, így már a fagyasztó rész is megfelelő. - Megvan még szerintem a testvérem pirítója is. De már nem nyúlkálok a szekrényekbe, az már Christiné. - Ennyire. Azt sajnos, csak te fogod megtenni – nem ihatok, és kockáztatni sem merek, hogy esetleg elszólom magam Christine előtt. - A szuper, új albérlőmre – tartom koccintásra a poharat. - Fokhagymát kérhetek rá? Otthon nem gondoltam volna, hogy fokhagyma párti leszek, valaha is, de már nem tudnám elképzelni a fokhagyma nélkül az életem. Persze... csak ha tudom, legalább egy napig nem megyek közösségbe. Piroska közben megunta, hogy nem foglalkozunk vele és kényelmesen elhelyezkedik megszokott helyére, az egyik széken, összegömbölyödve.
Halkan nevetek. - Nem feltétel, hogy első hallásra megjegyezd a teljes családfám - mondom neki kedvesen. Aztán lassan bólintok. - Nem, nem tartok tőle, hogy megismétlődne a dolog. Raoul valóban nem olyannak tűnik. Kicsit fura fickó, de rendes, és kedves. És a furasága... hát úgy őszintén? Túlélt egy fejlövést! Ennyi belefér. Ehhez képest még igenis nagyon egyben van. Újra vigyorgok. - De, van ilyen mondás, de jó volt ugratni egy kicsit. Főleg, mert úgy tűnik az eddigiekből, hogy édesszájú vagy. Vagy tévednék? A fejem csóválom. - Elhiszem neked. Ezt hívják bölcsességnek. És így megspórolom az alom árát ás Piroska egy heti megvető pillantásait. Szerintem jobban járok így. Elgondolkodva nézem. - Bohócnak? Nem gondolnám. Ahogy azt sem, hogy olyan lassú lennél. Nem, nem néz ki annak. ránézésre és szemre teljesen átlagos alkatú fiatal fickónak tűnik és nem fogom fel, vajon miért hiszi, hogy lassabb nálam. Persze eltekintve attól a ténytől, hogy tudja, hol dolgozom és mivel maga is rendőr volt, képben van azzal is miféle kiképzésen megyünk át, és mennyire kell formában lenni, ha az ember nem aktatologatói beosztásban van. - Rendőr voltál nem? Legutóbb ezt mondtad, Raoul. Szóval alig hiszem, hogy annyira lassú lennél. Egyébként a túrázással sincs baj. Sőt! Én szeretem. Csak itt a környékbeli helyeket nem ismerem. Újra rá pillantok. - Jól jönne a segítség. Ahogy azt mondja, ez igaz, aprót bólintok. - Érdekelne a történeted - mondom halkan. Csak ennyit. Ha szeretné megosztani, akkor örülni fogok, tényleg nem mindennapi az, amin ő átment. De ha nem akarja, vagy csak korainak gondolja, nem fogok se erőszakoskodni, se hisztizni, se semmit máshogy csinálni. Vigyorgok, mikor a hűtő minőségét a testvére fagylalt iránti vágyával magyarázza, ami egyébként tökéletes érv. Megvonom a vállam. – Mert elfelejtettem. De egyébként jól becsomagoltam őket, te meg nem dobáltad a dobozokat. No lássuk! – kotrok bele a konyha feliratú dobozba. – És voila! Lőn tojás! Akkor mi legyen? Fokhagymás sajtos pirítós vagy felemás kenyér, vagy mindkettő? Megemelem a poharamat. – És az én új főbérlőmre! Kortyolok egyet, majd Raoulra vigyorgok. – Mivel én ugyanazt eszem, így engem nem fog zavarni. Piroskát sem, egyébként meg hétvége jön, tehát a munkahelyeden se… Tényleg, neked kell dolgoznod hétvégén?
- Ez a második – felelem műkomolyan, majd elmosolyodom. Az ismétlésre, vagyis inkább arra, hogy nem fog megtörténni, komolyan bólintok. Ha nem érzékeltem volna azt, amit, talán most mosolyognék. Így viszont ez nem megy. Az ugratásra pedig egy jelentőségteljes nézéssel válaszolok, játékosan felemelve az ujjam. - Ezt megjegyeztem – kis szünet után folytatom. - Mit is? - Majd hunyorgok egyet, válaszolok a másikra is. – Mindenevő. Evőeszköz és tányér nem tartozik közéjük. Felnevetek a spórolásra. Pedig azt a nézést! Bánom, hogy akkor nem kaptam le. A hörcsög hozzá képest semmi volt akkor. Melegebb s köszönő a mosolyom, hogy nem hinné, bohócnak is elmentem volna akkor. Azt hiszem, nagyi és a hugi után ő az első, akinek valóban nem kell a hülyét adnom. S ez azért nagyon felszabadító tud lenni. Pedig, ha megtudja, mire is vagyok képes. Vigyáznom kell. - A voltam, az egy nagyon pontos kifejezés. Muszáj annak lennem – nem fejezem be. Ha élni akarok. A vérnyomás és a pulzus a legfőbb ellenség. Ja meg persze az alkohol, a kávé és a tea. Állítólag az utóbbiért éltem-haltam. - Ha szeretnéd, szívesen elviszlek pár útvonalon. Vannak nagyon szép helyek. Csak az emberek vakok rá. A készülő lakomára pillantok. - Erre érted? Mert ha chippendale fiúkban, nos.. – játékos komolysággal megdörzsölöm állam, felfelé tekintek. – Minta Jean azt mondta volna, ma este ráér – aztán elvigyorodom. – Máris. – kéréséből tudom, nem leszek annyira láb alatt az étel készítésénél. A bénázástól úgysem fog megmenteni, sebaj. A kérés, akármilyen halk is, elér hozzám. Felé fordulok. Hangom szintén halk, érdeklődő. - Te szeretnél beszélni a sajátodról? – Mert akár az is lehet, hogy felhozok benne valamit, amit nem véletlenül rejtett szőnyeg alá. Nagyot sóhajtok, megkönnyebbülten, hogy nem kell belenyúlnom a dobozba. -Nem kosaraztunk velük, csak gyorsulási versenyt adtunk elő – újfent mosolygok, vész elhárult. -Milyen az a felemás kenyér? – Van még mit tanulnom ebből a nyelvből. – Mindkettő. – Szeretem a fokhagymát, igaz, ha szeretem is, az legfeljebb az új életemben lehet. Nem tudom. Meg kéne kérdezni anyut. Vagy a nagyit. - Ott a pont. Piroska sütve szereti. Ööööö, igen – lep meg a kérdés és azonnal megy is rá a válaszom, azután féken tartva azt. – Hétvégén különösen. – Mégis kimondom. Ennyi még belefér. Nem véletlenül nem árultam el, mi is a munkahelyem.
Halkan nevetek, de bólintok. – Látod, nincs itt semmi gond, ha pontosan tudod, hogy ez a második alkalom. Végtére is nem azt felejtette el, hogy már volt róla szó, csak nem jegyezte meg a részleteket, a neveket... és ezzel nincs semmi gond. Van, aki számokat tud megjegyezni, más neveket, képeket vagy éppen történeteket. Én ezen nem akadok ki. Szerintem ettől Raoul még teljesen okés. Kivétel csak akkor lenne, ha a fejlövése előtt kimagasló lett volna a névmemóriája. Vidoran nézek rá, ahogy felemeli az ujját, mintha csak figyelmeztetni akarna, és viccel, de valahogy jól áll neki. Ez lenne az angol humor? Nem tudom, de mindegy is, mert jól jön ki. – Megjegyzem. Bár igazság szerint nem féltem, hogy fel akarnád falni a fajanszot… vagy a porcelánt. Bár nekem itt nincs porcelánom, egyszerűen nem hiszem, hogy illene az albérletekhez. Valahogy a porcelánt sokkal előkelőbbnek érzem ennél. Raoul felnevet, kíváncsian nézem: – Mi jutott eszedbe? Komolyan hallgatom, elgondolkodva. – Úgy érted, hogy bár tudnál gyors lenni, mondjuk futni… de nem teheted, le van tiltva? – kérdezem halkan. Nem értek túl sokat az orvostudományhoz, de azért valamennyit hallottam a munkám során szakértőktől… és persze tudva Raoul sebesüléséről… – A sérülésed miatt? – kérdezek rá. Az ajánlatára azonnal rábólintok. – Igen, szeretném. Komolyan mondom, érdekel a környék, szeretek kirándulni és jobb társaságban. Raoul pedig jó társaság. Nyelvet nyújtok, mikor a chippendale fiúkat említi. Gonoszkodik. De ezt is mókásan teszi, és egyáltalán nem sértő. Visszakérdez, halkan. Elgondolkodom, hogy szeretném-e elmondani. De igen… valakinek, aki érti, hogy mi történt, aki képben van, és azt is megérti, hogy nem mondhatok el mindent. – Szeretnék… Elmosolyodok, bólintok. – Jól bántunk a dobozokkal – jelentem ki mély meggyőződéssel. Felütök két tojást, elkezdem felverni őket. – A felemás kenyér olyan, hogy az egyik felét mártjuk tojásba, a másikat csak átpirítjuk. Azt elvben be is dörzsölhetjük fokhagymával, tehetünk rá sajtot is, végtére is a tojásos feléről nem fog leesni a tojás akkor sem, ha az lesz lefelé.. A macska felé nézek. – Ha marad a tojásból, azt megsütöm neki. Hány kenyérre vagy jó? Meglepetten pillantok rá a válaszát hallva. Egyébként abban biztos voltam, hogy valamit dolgozik, nem csak a rendőri nyugdíjából él… de most feltámad a kíváncsiságom. – És mivel foglalkozol?
Kezdőlap
