hálószoba

fürdőszoba

Láttam, hogy azt szeretné, ha a kezeim bebarangolnák a combját, ugyanezt szerettem volna én is. Hazudnék ha azt mondanám, hogy ez az erőm hatása, mert mint mondtam, az ő esetében nem használtam csábításra a kiskapu szabályom miatt, mi lenne, ha épp ő lenne a feleségem? A jegyesem? Számítana? Nem hiszem, egy fikarcnyit sem számítana, hiszen nem is ismerem. Azt se tudom ,hogy ő az-e egyáltalán. A helyében nem jönnék vissza ebbe az országba, jellemző ,hogy a mi fajtánknál meg a felsőbb körökben dívik még a kényszerházasság hagyománya, a lett volna lehetőségem, akkor magam is elmenekültem volna, de én nem az a fajta gyáva alak volnék, aki  ilyesféle feladatok alól elmenekülne, jóllehet, inkább azért sem üldöztem gőzerővel a családot, mert titkon magam sem akartam egy féllényt az asszonyomnak. Igazából senkit sem akartam magamnak, jól elvagyok így egyedül, anélkül, hogy bárki is beleszólna az életembe.
Tetszett, hogy ez a lány úgy játszik velem, hogy nem manipulálom, tudtam, hogy kivételes esetekben a tisztán hagyott érzések jobban fel tudnak tölteni, éppen ezért követtem a hívogató ujjait és a csalafinta kis mosolyát. Kíváncsi voltam, egyre kíváncsibb.
Ám aztán eltűnt a szemeim elől és a látvány….ami fogadott, magam sem tudom, hogy miért viselkedtem ennyire birtoklón, talán azért, mert ragazkodtam ahhoz, hogy őt ismerem, egy kicsit régebb óta, mint itt bárkit, és különben is! Eldurrant az agyam, hogy mi a fasznak más taperolja amikor az imént még velem szórakozott! Számtalan szitokszót és jelzőt nyeltem vissza akkor amikor megszólalt, mert nem lett volna jó semmiféleképpen sem ha megszólalok, ezt pedig nem a több éves pszichiátriai tapasztalatom, mint inkább a gyakorlatom sugallta a nők terén.  
- Jó, szóval szerinted teljesen rendben van, hogy odalent velem flörtölsz, aztán feljössz, - megráztam a fejem- Feljöttök, az egyébként baromira zárt irodámba, és az én, ÉN íróasztalomon szétteszed neki a lábad?! Javíts ki ha tévedek, de az akkori terveidben nem szerepelt édes hármas! - amibe egyébként beleszoktam menni, ha ilyesfajták az illető vágyálmai. Egy lépést azért hátráltam, és karba fontam a kezeimet, élesen és metszőn pillantottam rá, éreztem, hogy a másik incubbus hatása alatt áll még teljesen.
- Játszani akartál velem. - jelentettem ki határozottan és magabiztosan. - Macskaegér játékot. - kaptam el a derekát, amikor megingott, és nekem dőlt, ám aztán már indult is tovább ilyen ingatagon. Azt már nem! Megkerültem, és kihasználtam, hogy ilyen ingatag lábakon áll, így felkaptam a vállamra.
- Szívi, ha a tulajdonom lennél azt megéreznéd, de így nem hagyhatlak távozni innen. - úgy vittem felfelé az emelet felé, a szobám felé, mint egy könnyű kis zsákot, lábbal nyomtam le a kilincset és vettem az irányt a fürdőm felé. Az ajtót becsuktam magam mögött a lábbammal, csak az ajtók csapkodása hallatszott idefent. Egész jó hangszigetelése van a háznak egyébként. Olyan helyre hoztam Perséphonet ahol eddig még nem igen járt.
- Főnök… itt vannak a ruhái, a nadrág, a kabát, mindene. Semmi sem hiányzik. - még csak azt kéne, fűztem hozzá gondolatban.
- Hagyj magunkra, és zárd be az ajtót magad után, és vessetek véget a lenti bulinak.
- Jól van kis Galambom, ez tuti nem fog tetszeni,- a nagy fürdőszobában, egyből a zuhanyzó részre mentem, egy nagy ablak választotta ketté a fürdőt, középen egy kisebb medence volt, ezen a részen, ahová mi bementünk, ott pedig a zuhanyom volt, jött az égiáldás a plafonblól és a falból is, ahová a valószínűleg rúgkapálózós súlyommal jöttem be, de nem érdekelt, az sem ,hogy foltos leszek mire végzünk. Az pedig egyértelmű volt, hogy mindketten vizesek leszünk az akció végére.
- Lenyugodtál már, jobban vagy? Biztos zsibbadsz még, de tuti éhes lehetsz, cseppet se félj, a vendégem vagy, egy kiadós vacsorára. - magyaráztam, miközben igyekeztem talpra állítani a fürdőben Perséphonét.
- Aztán pedig elmondhatnád, hogy mi járatban vagy erre, biztos,hogy nem ok nélkül tévedtél ide. - megforgattam. - Sebek nincsenek rajtad. - mértem végig, illetlenül. - Tehát… ? - a scubbus csók előnye, hogy az illető elvileg hamarosan nem emlékszik rá, de a látók esetében szerintem más a helyzet. Nem kezdtem mindegyikkel kísérletezésbe. Van amelyik élből elutasította a próbálkozás lehetőségét, mert fél hogy belehal, mások meg inkább jó messzire kerültek, ösztönösen. Ez a lány? Nincs tisztában az erejével, és mégis nálam köt ki! Az eszem megáll. Nem kétség, hogy az őrületbe akart kergetni, de nem mehettem neki annyira, mint amennyire szerettem volna, nem lett volna fair, számtalanszor megtehette volna, hogy rám mászik, de sosem tette.
- Mondd, egy kicsit sem érzed helytelennek azt ami itt folyt? - álltam meg felette és a csempének támaszkodtam fél kézzel, miközben úgy pillantottam le rá. Fokozatosan kezdtem langyosról melegebb hőfokra tekerni a vizet, hiszen nem szerettem volna, ha megfázik. Haragudtam rá, de ilyet nem tennék vele. Mert nem érdemli meg. Igyekeztem felkészülni a tombolására, szinte már vártam.A hideg víz sokk terápia mindenre jó, ha épp nincs kéznél senki, vagy inkább azt akarom, hogy más könnyítsen rajtam, a nap folyamán; ébredés után, baromi hatásos szokott lenni.

Meg se fordult volna a legmerészebb álmaimban az, hogy alig, hogy megszülettem a szüleim máris odaígértek valakinek. Egy könyvben vagy filmben simán elmenne egy ekkora abszurd dolog, de a valóságban eléggé fura lenne. Valószínűleg az se javított az elkötelezettségi nézeteimen, hogy úgy éreztem, hogy nem akarok senki mellett se hosszabb ideig maradni. Mintha tényleg egy madár lennék, aki keresi azt a helyet, ahol végre átvészelheti dallamos nyarat, azt, amikor színesbe borulnak végül a falevelek, vagy amikor beköszönt a fehér természeti csoda és a fogak egymásnak koccannak, mert úgy reszketnek az emberek, vagy éppen amikor a természet újra megújul és a dallamok újra előkerülnek. Nem mintha annyira ezt kutatattam volna, talán egy részem, amely még inkább zabolátlanabb lett annak köszönhetően, hogy elveszítettem a medált. Talán nem mindenkinek való az ilyen élet, hogy sokáig egy helyen maradjon… Talán mi sem bizonyította ezt annál jobban, mint az, hogy egyik pillanatban még Darraghal szórakoztam, a következő pillanatban pedig hagytam, hogy teljesen más vegyen le a lábaimról és ha nem jelenik meg… Akkor valószínűleg sokkal több mindent is kaphatott volna az idegen…
Csak felszaladt kicsit a szemöldököm, amikor megszólalt és a szemeim összeszűkültek, hiszen semmi joga nem volt ítélkezni. Szerintem nem engem vett körbe egy kisebb hárem. Így mégis mi jogon akar kiosztani? Lassan szívtam be a levegőt és még lassabban fújtam ki, mintha csak így akarnám lenyugtatni magam, mielőtt még neki esnék. – Annyira nem lehetett zárt, ha bejutottunk. Másrészt meg kibeszélt itt édes hármasról? Szerintem az ajtó csukva volt előtted és nem nyitva. – sziszegtem még mindig a fogaim között, miközben próbáltam visszanyerni a normális látásomat és végre elűzni azt az idegesítő bizsergést, ami óva intett minden egyes percben. Nem érdekelt, hogy mennyire nyeri el a válaszom a tetszését. Nem akartam a kedvére tenni, most meg pláne nem. – Másrészt meg fogalmad sincs, hogy mi szerepelt a terveim között, hiszen nem vagy gondolatolvasó és néha a tervek és ábrándok is változhatnak. – böktem még oda kisebb szúrásnak. Ohh, lehet nem így kellett volna viszonoznom azt, hogy megmentett ettől az idegentől, mert azt tette. Hiába próbáltam visszagondolni arra, hogy mégis miként keveredhettünk ennyire könnyedén ide nem jutott eszembe és ez eléggé bosszantott, talán túlzottan is.
- Tudtommal játszadozni nem akkora bűn. – hessegettem el közben magamról a kezét, hogy inkább tovább haladjak. Még akkor is, ha innen kúszva fogok kimenni, de nem akartam, hogy hozzám érjen, mert perzselt az érintése és még inkább összezavart. Amikor viszont egyszer csak felkapott a vállára, akkor még szép, hogy elkezdtem kapálózni.
- Azonnal tegyél le! Tegyél le!! – mondtam szinte dühvel átitatott hanggal, mert szerintem nem akkora csoda, hogy csak még dühösebb lettem rá. És ezt tettekben se voltam rest bizonyítani neki. Nem érdekelt, hogy mennyire fájhat neki egy-egy ütésem. Tegyen le!
- Szívi? Dögölj meg Darragh! – csupa báj és kedvesség volt minden egyes szavam, tudom. Más nők talán elájultak volna azért, mert ekkora figyelmet kapnak tőle, de én nem tettem. Még akkor se, ha mélyen legbelül ezernyi vágy taszított volna a karjai közé, miközben legalább ugyanannyi érzés súgta azt is, hogy szabaduljak és meneküljek. – Miért? Félsz, hogy a végén még valaki kárt tenne bennem? – gúnyosan még el is nevettem magam, hiszen annyira azért nem éreztem magam gyengének, hogy ne tudnám megvédeni magam. Bár az se kizárt, hogy elvakított per pillanat a düh túlzottan és gyengébb voltam, mint azt hittem.
- Tudod, miattam aztán nem kell. Gyerünk, menj vissza! Úgyis hamar elfelejtenéd azt, amit láttál, hiszen úgy ragadnak rád, mint legyek a légypapírra és biztosan megtalálod a tökéleteset ma estére… - pillantottam volna rá igazán bájosan, ha végre lerakott volna. Szerintem nem volt kérdés, hogy szikrákat fog szórni a szemem, ha végre egyszer a pillantásunk találkozik.
- Fulladj meg! Nem vagyok a tiéd, se a galambod! – hamarosan viszont úgy kaptam a nyakamba a vizet, mintha csak egy hisztis és toporzékoló kisgyerek lennék. Ami talán részben igaz is volt, csak azért kicsit nagyobb erő lakozott bennem, mint egy gyerekben, így biztos, hogy nem lehetett kellemes neki, amikor az öklöm őt érte, vagy éppen a lábammal próbáltam volna szabadulni; idővel viszont kezdett kicsit a látásom és az érzékeim is tisztulni. Talán a víz miatt volt, vagy talán csak amiatt, mert rájöttem, hogy részben csapdába estem. Innen úgyse juthatok ki oly könnyedén, mint szeretném, vagy éppen nem szeretném. Futnék és maradnék is…
- Szerinted? Tényleg szükséges volt ez? Miért nem tudsz csak úgy szabadjára engedni, mint a többi vendégeddel teszed? – kérdeztem meg kíváncsian, miközben őt figyeltem. Nem nyugodtam le teljesen, de azért elviselhetőbb voltam pár fokkal. Nem minden egyes másodpercben arra gondoltam, hogy miként tekerednének az ujjaim a nyaka köré azért, amit tett.
- Hééé, engedj már el! – persze, hogy megint megpróbáltam ellökni magamtól, mert nem tetszett, hogy forgatott és a szemeivel vizslatott, vagyis részben igen, hiszen az érzékeim megint kezdtek erősödni a fürkésző pillantásnak köszönhetően, még ha nem is amiatt mért végig. Hiszen tényleg nem sérülés miatt voltam itt, a vállamon is egészen kezdett begyógyulni a seb, amit nem olyan régen egy golyónak köszönhetően szereztem. Persze, ő erről mit se tudhatott, hiszen a kórházban kötöttem ki helyette. Nem feleltem egyből. Csak figyeltem őt, a légzésem pedig néha szabálytalanul vert, míg máskor egészen békés lett, közben pedig talán a helyes választ kerestem. – Fogalmam sincs, talán csak idevonzott valami vagy csak bulizni vágytam és véletlen erre jártam.  Viszont lehet inkább otthon kellene lennem és mozizni, hátha végre meglelem azt a felvételen, aki ellopta tőlem a medálomat... – miért mondtam el neki az igazat? Őszintén fogalmam sincs. Talán csak nem akartam többé hazudni, vagy csak belefáradtam abba, hogy minden egyes percben kitaláljak valami hazugságot és nem voltam olyan állapotba se, hogy talán megint hihetően előadjak valami mesét.  Arról meg fogalmam sem volt, hogy pont ő lenne az a tolvaj, akit keresek és nála van az, ami miatt egy részem szétszakít mélyen legbelül.
Amikor viszont ismét megszólalt, akkor könnyedén horkantam fel. Ez most csak ugye vicc? – Helytelennek, ami itt folyik? – kérdeztem vissza. – Mégis mire gondolsz? De most tényleg? Te akarod megmondani nekem, hogy mi a helyes és mi nem? Szerintem nem én voltam másik nem által alkotott koszorúban. Szóval mielőtt ítéletet akarnál hozni, azelőtt inkább nézz magadba… Ja vagy igaz is, hiszen az elfogadott, hogy a férfiak kedvűkre szórakozzanak, de ha egy nő tenné, akkor máris egyből elmondjátok mindennek! - fejemet is felszegtem és álltam a pillantását. Lassan szívtam be a levegőt, miközben elkövettem a legnagyobb hibát, vagyis ismét a szemeibe néztem és úgy éreztem, hogy újra elveszem. Vágy könnyedén lobbant mélyen legbelül és úgy kellett szinte kényszerítenem magam, hogy ne lépjek közelebb hozzá, vagy éppen ne érintsem meg őt… - Másrészt meg úgy tartják, ha akarsz valamit, akkor ne engedd el, de te megtetted, így ne engem ítélj el amiatt, mert végül más karjaiban kerestem… - de már nem fejeztem be. Az óvóérzés szinte egyből lángra robbant belül, mintha ő arra ösztökélt volna, hogy ismét fussak, meneküljek innen. Sose volt ennyire erős még ez az érzés, még egyetlen bevetéskor se, mint most, ahogyan a vágy se, ami felé lökött… A víz pedig továbbra is könnyedén folydogált ránk, mintha csak az akarna valamiféle választófalat építeni közénk.

Tudtam, hogy paprikás, én is az lennék, azelőtt még velem is eljátszották nálamnál gyakorlottabb sucubbusok és incubusok, hogy kihasználnak a kis játékaikra, de rájöttem, hogy ha minél több emberből táplálkozom akkor egy idősebbnél is lehetek erősebb, ha az már nem használja úgy az erejét.  Piszok szar volt utána, a kihasználtság érzése, és az összezavarodottságé. Így tisztában voltam, hogy milyen fázisban lehet nagyjából Perséphone. De nem, ekkora pofátlanságra még tőle sem számítottam, hogy az orrom alá dörgölje, hogy jobb lett volna ha másnak teszi szét a lábait, és tessék, már csak az lesz hátra, hogy azért vagyok zabos, mert ha ő száll pasiról pasira, akkor az már kurvaságnak, léhaságnak számít, várom már ezt a pillanatot, ismerem ennyire az embereket és a női agy működését, nem hiába ülök az iroda asztal túlsó oldalán. Ó istenem! Ki kell cseréltetnem az asztalt, mert egyfolytában azon fog járni az eszem, hogy itt majdnem meghúzták a… az ismerősöm? A barátom? Ezen is kibukott! Mégis mi ő nekem? Mik vagyunk egymásnak? A fércelője, az összefércelője aki időnként segítő kezet nyújt a kétes ügyeinek, sosem kérdeztem, de most már kezd érdekelni, hogy időről időre miért tűnik fel nálam sérülésekkel, és miért nem megy orvoshoz, biztos alvilági ügyekben mozog. Mérges lettem a következő mondatától és harag is villant a tekintetemben.
- Ó, szóval ha netán hat sikátorral arrébb, vérbe fagyva, vagy jobb esetben élve, de teljesen szétb'ssszva találtak volna meg, mert az a fazon szerinted megbízható, akkor is itt baszakodnál velem? - morogtam a türelmemet veszítve.
[i]- Nem bűn, de ez akkor sincs rendben! - [/i]vetettem oda foghegyről a rúgkapálózó lánynak. Nem érdekelt a hisztije, innentől már egyáltalán nem, az ütések sem amelyek a hátamat és a seggemet borították, ott ahol értek. Egyszer dobtam egy kicsit a vállamon, hogy másképp tartsam, de még rá is csaptam a fenekére, jelezve, hogy nagyot tud esni a lépcsőről lefelé, ha így folytatja.
A lényegre tapintott, igen is féltem, hogy valaki kárt tenne benne, mondjuk  szárazra szívná, vagy… vagy megjelölné, az igazán bajos dolog, ritkán tesszük, de ha valakit nagyon felakarunk idegesíteni, akkor ezt a párt akit megjelölt magának az illető azon keresztül kezdjük piszkálni (csak akkor ha nem hagyjuk tiszteletben a hagyományokat), lehet ez ember, vagy másik természetfeletti, de ha megérezzük a gyengeségét azon keresztül vagy bántjuk, vagy békén hagyjuk a megjelölt illetőt, abból nem táplálkozunk , hiszen tudjuk, hogy az a másik egy másik erősebb vagy netán gyengébb táplálék forrása, vagy párja. De én most magamról beszéltem, én ha egy kitaszított bulijába járnék biztos, hogy megkeresném a partnerét, és azon keresztül idegesíteném, de… a gond ott kezdődött hogy Perséphone még nem volt megjelölve általam. Mégis… idegesített a gondolat, hogy más megjelölheti, vagy bánthatja. Azért…az íratlan szabályként még egy kitaszított választottját, tulajdonát is tiszteletben tartják, ritka az aki ne tartaná tiszteletben a jelölést. Ez is csak azért történhetett meg, mert nem jelöltem őt meg korábban. Tudtam, hogy ha nőként többször fut a házamba, mint az szokásos volna, előbb utóbb fog történni valami, de reméltem ,hogy utóbb és az messze lesz. Nem így, és nem most…de az élet mindig közbeszól.
Mintha csak egy hisztiző gyereket hallanék, komolyan. Direkt bánt, hogy fájjon,ha már neki is fáj, csak tudnám, hogy mi fáj neki? Az elszlasztott numera? Nem…egyáltalán nem nimfomán, nincsenek ilyen beütései sem viselkedési jellegzetsségei, szabad.
- Oké , értem én Miss Szabadság, de ha végül kótyagosan ébredt volna, folyó nyállal az irodám közepén, mit szólt volna? Jaaj, az egy kis ginát tuszkolt le a torkomon, nem baj, majd Darraghot hibáztatom, hiszen az ő bulijában történt. Nem kéne minden ismeretlen fazonnal össze szűrnöd a levet. - böktem a végére a mondandómnak, még ezt is, csak azért hogy érezze a törődést. Nekem is lehet abból elegem, ha állandóan rajtam köszörüli valaki a nyelvét!
Nem engedtem ki, tudtam , hogy ki kell tisztulnia teljesen, amennyire csak lehet. Nem érdekeltek sem az ütlegek,  sem a rugdosódás, de azért egy ízben elkaptam a csuklóját, amikor az öklét az arcom felé lendítette.
A válasza hallatán rá pillantottam, miközben a vállára siklott a pillantásom, és a tenyerem is ott állapodott meg. Könnyedén simítottam át a vállán, a forradás még friss volt, még pihentetni kellene, minimum felkötve, és gyógytornára is kellene járnia. Elgondolkodva hallgattam amit mondott. Most beszél arról először, hogy mit keres olyan hévvel.
- Felvétel? Medál? Ez volna annyira fontos, amiért nap-nap után vagy minimum hetente betérsz hozzám, hogy foltozzalak össze? - ráncoltam értetlenül a homlokom, és finoman elkezdtem masszírozni Persephoné vállát.
Felsóhajtottam, és itt is van! Miről elmélkedtem az elején, amikor felhoztam őt ide? Pont erről, csak hallgattam a tirádát. Jellemző.
- Héé, Galambocska, nyugodj le, én az érzéseidre voltam kíváncsi, ha nem tudnád itt én volnék az orvos, aki az ilyen szexuális ügyekkel foglalkozik, és pont azt a nézetet vallom, hogy a nők is miért ne tehetnék? - hátrább léptem, kicsit nagyobb teret hagytam a kis Galambnak, de ügyeltem, hogy nehogy kimeneküljön a fürdőből. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek ami felőle áradt, folyamatosan azt súgta a teste, hogy engem akar, még így a víz alatt is, úgy hogy félig meddig kijózanodott. Úgysem emlékezne arra, ha vele lennék, egészen biztos. A látók miért lennének ez alól kivételek?
A tenyerem a nedves márvány falon csattant a feje mellett és dühösen pillantottam le rá, a mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt. Mikor is voltam én jó fiú?! Mikor?! Soha! Lehet, hogy pontosan úgy táncoltam ahogyan ő fütyülté s a szavainak a célja is pont ez volt. Fölé magasodtam, a csempén támaszkodtam mindkét kezemmel, a térdem besiklott a combjai közé. Az ajkam az övéhez közeledett, nem fogok kegyelmezni neki és kész!
A szemeim tompa lila izzása visszatükröződött az éjfekete csempén és végig simítottam az arcán. Lehet, hogy később megfogom bánni, de nem érdekelt. Csak az ajkának ízét akartam megízlelni, épp csak annyira, hogy az eszméletét veszítse, elég ha holnap reggel egy kis gyengeségre panaszkodik, hatalmas kielégülés érzéssel, és még csak hozzá sem értem, komolyabban. Volt annyi energiám, hogy nem lett volna probléma, túlélte volna az éjszakát velem, de most túlságosan mérges voltam rá, ha pedig mérges vagyok valakire, egyáltalán nem bánok kesztyűs kézzel az illetővel az ágyban, harapok, karmolok és pirospacsizok, minimum. A képzeletbeli határvonalam átléptem, az íratlan szabályom, amit a látók miatt alkottam, mégis tudtam, hogy képes vagyok megállni annyi energiánál, ami csak álomba ringatja az immár valószínűleg a karjaimban tartott nőt. Túl  rég tartottam magam távol Perséphonétól, így sokkal jobban ízlett, mint azt gondoltam, lihegve húzódtam el tőle, hogy levegőt is vegyek, és a combjait megpróbáljam a derekam köré kulcsolni, így érezni fogom, ha már nem kapaszkodik belém sehol sem. A hátamra csapó víz sem zavart, ellenben a testemre tapadó ruhával. Lerúgtam magamról a cipőmet, és vadul haraptam és csókoltam a karjaimban tartott nő ajkát. Miközben a kezeimmel úgy fogtam, markoltam, és martam a testét, mint aki szét akarja tépni, egy rést akar találni rajta, hogy alá másszak, hogy a bőre alatt is ízleljem és érintsem, az elemi erejű zsigeri vágy elöntött, de közben az erőm miatt észnél is voltam. Most kéne megjelölnöm, hogy a magam fajtától biztonságban legyen? Ha nem is tőlem,de a többiektől? Halkan, élvezkedve morogtam fel és sürgetőn rántottam le magamról a nadrágot, meg a felsőt, miközben a falhoz nyomtam. Az arcom az övéhez dörzsöltem, és a homlokom is, csak egy kicsit… vívódtam magammal, végül reccsent a bugyija és ha nem ütköztem ellenállásba, akkor birtokba is tudnám venni. Kerültem a tekintetét, az ajkával voltam elfoglalva, nem akartam hogy lássa a szemeim és azt sem, hogy milyen kis fénycsóva siklik át az ajkaiból az enyémbe. Csak szerettem volna elmerülni a testében, azt akartam, hogy ne csak az incubbus erőmet, hanem engem is érezzen. Bárkivel lefeküdhettem volna odalent, de én vele akartam, most. Mert itt volt, és nem akartam leengedni a többiek közé.

Nem gondoltam volna, hogy az egész ilyen irányt fog venni. Egyszerűen igazából nem is értettem, hogy miként jutottunk el idáig. Mintha csak bármi joga lett volna bármelyikünknek is ahhoz, hogy így viselkedjen a másikkal. Mondhatni kész abszurdum volt ez a helyzet. Gúnyosan horkantam fel a szavaira, miközben pontosan tudtam, hogy feleannyira se vicces az egész. Nem akartam soha ilyen helyzetbe keveredni, mindig óvatos voltam kivéve most. Mintha csak rövid időre tényleg elfelejtettem volna használni a fejemet es minden józanság kihalt volna azokban a percekben vagy éppen cserben hagytak volna.
- Mit érdekel téged, hogy mi lett volna akkor? – Nem igazán hatott meg a düh a szemében, ahogyan az se, hogy miként ejtette ki a szavakat. Mintha csak két „hiéna” került volna egy légtérbe, akik képtelenek bevallani, ha a másiknak van igaza. - Másrészt meg úgy néz ki, hogy akár kértem, akár nem, akkor is úgy döntöttél, hogy helyettem is vigyázol rám! – kedvességből ejtettem volna ki eme szavakat? Nem, talán másabb helyzetben vagy éppen máskor igen, de most eléggé paprikás volt a hangulatom ahhoz, hogy ne tudjak továbbra se hallgatni a józanságra, ahogyan az se könnyítette meg a helyzetet, hogy nem is voltam jól teljesen még mindig.
– Ohh akkor szerinted mi lenne a helyes? Ha olyan jól megválogatnám, mint te teszed? – sziszegtem a fogaim között, miközben úgy vitt mintha csak egy krumpliszsák lennék. Persze hogy nem tetszett ez a helyzet. Miért is kellene? Igazából azt se tudtam, hogy mik vagyunk egymásnak és emiatt még inkább bosszantott ez az egész szituáció, hogy mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy felkap és magával visz. Amikor a fenekemre csapott, akkor még inkább kifejeztem a nem tetszésemet, de tényleg a pofátlanságnak is van határa! Mintha csak még az se érdekelt volna, hogy ledob esetleg, akkor az mennyire is fájna, hiszen éppen azért küzdöttem, hogy végre letegyen. Az pedig, hogy miként tenné meg már mellékes volt ezekben a pillanatokban.
Azt meg honnan is kellett volna tudnom, hogy nem elmémmel van valami gond, nem az itteni levegő viselt meg annyira, vagy éppen a nyomozás, esetleg Lyanna halála, hanem tényleg léteznek azok az árnyak? Ahogyan ő se annyira „egyszerű” ember, mint gondolom vagy éppen az a fickó, aki totálisan valahogy elvette az eszemet… Azt pedig csöppet se gondoltam komolyan, hogy tényleg képes lenne aggódni értem, hiszen tényleg úgy igazán semmi közünk nem volt egymáshoz, azt hiszem... Mármint annyira szorosnak nem mondanám a köztünk lévő köteléket, amikor már az emberek egymásért aggódnak, de ennek ellenére is néha – olykor – talán én is képes voltam hasonló dolgot felfedezni magamban. Mintha csak egy láthatatlan vékony kötelék kezdett volna kialakulni, aminek a létezéséről talán még igazán én magam sem tudtam.
Felvontam a szemöldököm arra, amit mondott és ismét csak sóhajtottam egyet lemondóan. Ez nem volt fair dolog tőle. Szerintem akkor se hibáztattam őt, vagy legalábbis nem teljesen, amikor a bárban miatta sérültem meg. – Tényleg? Ilyennek tartasz, hogy szerinted ezt csinálnám!? Téged okolnálak? Felhívnám a figyelmedet, hogy nem azon csitrik közé tartozom, akikkel enyelegtél! – szinte úgy kellett ráharapnom a nyelvemre, hogy csak ennyit sziszegjek ki neki dühösen. Legszívesebben tényleg neki estem volna és nem érdekelt volna semmit se, csak hogy végre mehessek innen és hagyjam, hogy a vágy felemésszen, amiért nem kaphatta meg, amit akart, míg a menekülést súgó ösztön nyert volna, vagy franc se tudja, hogy mi lett volna a helyes. De az tuti, hogy a vérnyomásom könnyedén szökött ismét az egekbe… Ezek után meg nem meglepő, hogy nem kíméltem őt, amikor viszont elkapta a kezemet, akkor csak lassan fújtam ki a levegőt, hogy utána megpróbáljam egy rántással kiszabadítani. Még akkor is, ha vállamnak nem éppen tett jót.
Legszívesebben lesöpörtem volna a vállamról a kezét, elűztem volna az érintését, amivel még inkább a bőröm alá volt képes férkőzni, de még se volt erőm hozzá. Mintha csak nem akartam volna ismét csatározni. Túlzottan is jól esett, még ha nem is volt teljesen kellemes az, ahogyan a sérült vállamhoz ért. Miért avattam be? Tényleg fogalmam sincs, ahogyan ezernyi kérdésre nem tudtam választ adni. Mit keresek itt? Miért nem próbáltam a tanultakat ellene használni, hogy tényleg kiszabadulhassak? Mi tartott még itt? És így tovább…
- Miért olyan nehéz elhinni, hogy egy medál ennyire fontos lehet? Tudod, ez családi örökség, csak ennyi maradt meg apámtól, akit sose ismerhettem. – és akaratlanul is pontosan ott érintettem meg a nyakam-mellkasom vonalát, ahol lenni kellene – minden apró részletét kívülről ismerem, mert velem volt kezdetektől fogva... – s egy kisebb részletet akaratlanul is lerajzoltam az ujjammal, miközben beszéltem, hiszen honnan is kellett volna sejtenem, hogy neki esetleg ismerős lehet? Sehonnan, meg se fordult volna még őrült ötletként se a fejemben.. Gyerekként sokszor forgattam az ujjaim között, hittem abban, hogy mágikus ereje van a medálnak és egyszer elhozza nekem azt, akitől kaptam, de sose történt meg. Apa nem toppant be, én pedig felnőttem közben, de mégis úgy éreztem, hogy hozzám tartozik. Azt meg nem is sejtettem, hogy nem is annyira apától származik az ékszer, mint én azt hiszem. Végül sietve ráztam meg a fejemet, hogy végre visszatérjek a valóságba. – Valakinek odaadtam, de aztán történt egy tragikuseset és még el is lopták mellé az ékszert. – csúszott ki ajkaim között, majd véletlen úgy fordítottam a fejem, hogy a víz telibe kapja az arcomat és mintha ez lett volna a józanító áldása az égieknek. – Igazából nem is értem, hogy minek mondom neked! Semmi közöd hozzá, meg úgyse érdekel téged, meg nem is értheted! Csak felejtsd el és engedje el!– vetettem oda félvállról, mert tényleg jobb lett volna hallgatni, de mégis végre jó érzés volt nem hazudni, hanem az igazságról beszélni… Mintha csak egy kicsit a lelkem is fellélegzett volna, hogy nem kell még egy kitalált mesét elviselnie, ahogyan az elmém is, hogy nem kell még valamit megjegyeznie a jól felépített hazugság hálójában. A felvételt meg meg se említettem már. Ha van esze, akkor úgyis összerakja, hogy a medállal lehet kapcsolatos. – Egyébként meg, ha ennyire utálod azt, hogy emiatt toppanok be, akkor csak szólj és többé nem jövök! – közben pedig könnyedén álltam a pillantását. Találok én mást, aki megteszi, hogy segít, ha gáz van. Vagy legalábbis remélem; vagyok annyira büszkenőszemély, hogy képes lennék inkább vergődni, mintsem idejönni legközelebb…
- Ne hívj így… - pontosan úgy ejtettem ki ezt a három szót, mint aki most azon gondolkozik, hogy ezért miként menjen neki a másiknak… - Orvos, mi? Kösz, de semmi kedvem, hogy engem akarj elemezni! – nem leszek egyik tesztalanya se, aki éppen a különféle bajairól akarna beszélni. Lehet, hogy nincs minden rendben az életemben, de olyan téren nagyon is rendben vagyok és nincs okom a panaszra.
Amikor a tenyere a nedves márványon csattant a fejem mellett, akkor meglepő módon még én is összerezdültem. Nem olyanok vagyok, aki soha semmitől se ijedne meg, de azért nem is vagyok az, aki a kicsit nagyobb szellőtől félne. A pillantását viszont ennek ellenére álltam, miközben lassan szívtam be a levegőt. Mintha csak a dühös tekintet mögött lappangó tettekre sarkalló érzéseket akartam volna kiolvasni. Tudtam, hogy a tűzzel játszom. Mégis miként ne tudtam volna? A vágy perzselt egészen mélyről jövően, mint még talán soha, miközben az óvatosságra intő érzések hada próbálta talán azt a tűzet eloltani és kirángatni ebből a helyzetből, de még se mozdultam meg. Mire viszont észbe kaphattam volna, addigra könnyedén fúrta be magát a combom közé, ahogyan pedig egyre közelebb ért ajkaimhoz, úgy kezdett el egyre inkább hevesebben emelkedni a mellkasom, mintha csak éppen pontosan annyira pusztító dallamot akart volna járni a ketyere legbelül, mint ahogyan a lelkemet cincálta ezernyi érzés. Szó se volt gyengéd érzésekről, csak „pusztító” vágyakról…
Csókja könnyedén lelt viszonzásra, még akkor is, ha nem lett volna szabad. Nem érdekelt többé semmi szabály se, erre vágytam és miért is löktem volna el magamtól, ha végre úgy éreztem, hogy talán a pusztító tűzet végre valami csillapíthatja. Legalábbis szerettem volna ebben hinni, de nem így volt. Minél inkább megízlelhettem őt, annál mohóbbá váltam és még inkább akartam őt. Kissé zihálva vettem a levegőt, amikor elvált az ajkunk egymástól, a lábaim könnyedén csavarodtak a dereka köré, miközben a karjaiban tartott. Hiába folyt a víz, még se volt képes eloltani az oly sok veszélyre intő tűzet, ami egyre inkább a karjaiba lökött. Pontosan olyan hevességgel viszonoztam minden egyes érintését, vagy éppen „csókját”, mint ahogyan ő tette. Mintha szép lassan ismét kezdtem volna elveszíteni a józan eszemet és nem maradt volna más, mint a mindent felőrölő és perzselő vágy, amely vezette a kezemet. Hezitálás nélkül húztam végig az ujjamat gyengéden a tarkója vonalán, hogy utána hajába túrjak vagy éppen a gerince vonalán simítsak végig. Perzselő és birtokló érintéseinek és a bűnre csábító ajkának játékával könnyedén váltott ki belőlem néha egy-egy mélyről jövő jól eső sóhajt. Nagyon is élveztem, amit művel, amikor viszont megszabadította magát is a ruháitól és újra esetleg egy kis levegő vételt is hagytunk a másiknak, akkor mintha valami fejbe kólintott volna és mielőtt végig gondolhattam volna, hogy mit mondok a szavak könnyedén szökkentek ki ajkaim között. – Hogy is mondtad? Talán nem kellene minden idegennek széttennem a lábam, nemde? – aprót haraptam alsóajkamba és ha engedte, akkor megpróbáltam a szemeibe is nézni, ha nem tehettem meg, akkor se estem igazán kétségbe, hiszen a testem beszéde könnyedén elárulhatta, hogy vágyom rá és akarom őt, még akkor is, ha mondhatni ő is idegennek számított. Lehet, hogy nem egyszer jártam már nála, de attól még egyikünk se ismerte igazán a másikat. Ha ezek után is kaput volt a bugyimnak, akkor ez van, nem mintha annyira pótolhatatlandarab lett volna. Jól eső sóhaj tört fel, amikor elmerült bennem és talán kicsit még a hátát is megajándékoztam alig érezhetően az körmeim „élességével”. A tette, mintha csak egyszerre hozta volna el a perzselő érzésre az enyhülést és mintha csak még inkább felperzselte volna a testemet, az érzékeimet. A kettőség pedig könnyedén nőtt egyre inkább bennem, ahogyan a vágy és az óva intés továbbra is viadalt jártak, de még se érdekelt. Csak hagytam, hogy magával rántson és a testünk szép lassan egyre inkább egybe olvadjon az idő előrehaladtával. Nem érdekelt semmi se, egyszerűen csak el akartam veszni vele és hagyni, hogy még több milliónyi darabra tépjen szét, mint amennyire már megtette eddig…  

Igaza van, mit is érdekelt volna?! Mondjuk azt, azért érdekelt volna, mert a többi embert magasról leszartam míg vele azért valamilyen szinten törődtem. Hiszen, a fenébe is! Én magam foltoztam őt össze!
Ezért döntöttem úgy, hogy vigyázok rá, mert belőle nem szerettem volna aszalt embert látni a saját házamban. Pusztán ezen kényelmi okokból kifolyólag.
Ezek után ignoráltam, mondhatott bármit, nem érdekelt, míg fel nem értünk az emeletre a fürdőmbe, ez a szótlanság gyakran kikészíti a betegeimet és nem tehetek róla, elemeztem őt is folyamatosan, és érzékeltem a hangulat ingadozásait. Van akinél működik a hideg vízes zuhany, van akinél nem. Perséphone ilyen fajta lány volt, nála nem működik. Mégis gy éreztem, hogy kezdem megtalálni azt a vonalat, ahol a közös összhangunk működhet valamelyest, ha nem is tökéletesen, de azért mégis. Mondjuk, az is közrejátszott az egészben, hogy kicsit használtam az erőmet is, annyira elszabadultak az indulatok és az érzelmek, hogy más megoldást nem láttam ezeknek a kordában tartására. Figyeltem, ahogy megérinti a nyakát, ott ahol általában a nyakláncok lenni szoktak. Nekem is volt egy, egészen huszonhét évvel ezelőttig. Ahogy rajzolgatni kezdte rajtam a motívumokat hirtelen fel sem tűnt, hogy ismerős minták lennének, mással voltam elfoglalva, az ajkai mozgásával ahogyan beszélt, a légzésével, ahogy a levegőt vette, ahogy áradt belőle a szexuális energia, ahogyan a pulzusa verdeste a puha bőrét a nyakánál, és a keblei, ahogy emelkedtek a csipkés anyagban, ahogyan a hűs víztől mindent láttam ami kitüremkedett az anyag alatt.
- Lehet, hogy semmi közöm hozzá, de mi van ha érdekel? - simogattam meg az álla vonalát, míg tehettem, addig rá pillantottam, a szemeibe. Tényleg nem akartam ráhozni a frászt, a lilává váló tekintetemmel.
Éreztem, hogy gyengül az ellenállása, hiszen ez volt a célom, noha ha lett is volna köztünk első alkalom, azt  koránt sem így képzeltem el, vérgőzös éjszakán, érzelmektől túlfűtve, egy másik incubbus által. Ezért is akartam, hogy én érintsem, hogy én merüljek el benne immár, mert elakartam törölni a másik emlékét is a fejéből.
- Egy szóval sem mondtam, hogy utálom ha jössz, ne forgasd ki a szavaimat, Galambom. - suttogtam a fülébe és kicsit megharapdáltam a fülcimpáját, kívántam, nem volt megállás, részemről tisztában voltam azzal, hogy ez csupán a vágyakról szól, az érzelmek távol voltak, vágyakat ébreszthettünk másokban, de szerelmet nem, függőséget annál inkább, ezt pedig igyekeztem elkerülni Perséphone esetében, hogy nehogy visszásan süljön el az egész. Ilyen hibát csak egy kezdő követhetne el.
- Hogy….Galambom?- duruzsoltam a fülébe, vigyorogva és megrágcsáltam a nyakát. - Ha a betegem akarsz lenni, ahhoz fizetned kell. - morogtam, nyüglődve. - Azt nem akarom, mert nem tehetném meg veled ezt. - barangoltam be a testét, s megborzongtam akkor én is, amikor a gerincem mentén simogatott végig, általában nálam nem igen viszonoznak, csak teszem a dolgom, hogy táplálkozzak.  Ezért ez az apró figyelmesség, még ha nem is akarom bevallani magamnak, igen is jólesett. Ám innentől olyan voltam, mint egy kontrollt vesztett vadállat, és bár a szavai kicsit elgondolkodtattak, de nem álltam le.
- Nem vagyok idegen! - morogtam ellentmondást nem tűrőn. Sokkal jobban voltam az ismerőse, mint az a rohadt kis incubbus! Mélyről jövő éhes morgás hagyta el a torkom, felkaptam a karjaimba, miközben tovább faltam az ajkát és átvittem őt a szobámba, a nagy ágy közepére dobtam le, és a prédájára lecsapó vadként másztam fölé, másra sem vágytam, csakhogy újra felnyársaljam magamra, és érezzem a testének összes rezdülését. A bokái felől közelítettem,  amikor megéreztem a combjai között megbúvó semmivel sem összetéveszthető mézédes illatot, megvesztem. Innen pillantottam fel rá, vigyorom szélesedett, ahogy pimasz kölyök módjára a nyelveimmel is megízleltem eme buja édes, forró dombokat. Nem időztem sokáig, mert sokkal többre fájt a fogam. A mindent elsöprő orgazmusára fájt a fogam, az örömére. Fölé másztam, és ismét csókkal forrasztottam össze az ajkainkat, a nyelvem által húzott csík jelezte, hogy honnan indultam, és hova érkeztem, élveztem az újabb játékszerem.
Lefogtam, pontosabban az ujjaimat összefűztem az övéivel, és a feje fölé emeltem a kezeinket, újra elmerültem a nőiségében, és egy eddig nem érzett furcsa hullám rázott meg, kellemes és bizsergető volt.
-Darragh Ian Lucian O'Laughling fogadod, az összes elem és a földanyánk jelenlétében, hogy az itt fekvő jelenleg csecsemő, de idővel felnövő és éretté váló leányt, Perséphone Hepburn-t a feleségedül fogadod a természetfeletti törvények által, védelmezni fogod és óvni őt minden támadástól. Fogadod, hogy vigyázni fogsz rá, az erőd nem használod a kárára. Esküd a halálotokig érvényes, egymásnak nem árthattok!
-Esküszöm, hogy az itt megjelent leánynak hű férje és védelmezője leszek. Erőm az ő védelmében használom.
A medaliont a gyermek testére helyeztem, vágást ejtett a boszorka a tenyeremen és a vérem belehullott a kehelybe. A kicsit kiemelte az anyja a bölcsőből, és őt is megszúrták a csuklóján. Néhány csepp vér hullott a kehelybe, a kezembe vettem a kupát és belekortyoltam a tartalmába. A pici pedig a mutató ujjamról szopogatta le a nedűt. Bizarr volt, akkor is, és ha nagy ritkán eszembe jut most is, még most is annak látom, és gondolom. A csecsemő felsírt, én a földre rogytam, a medál vörösen izzott fel, lelkünk egy kis darabja a medalionba találkozott újra. Ha eléri azt a kort, hogy mi együtt lehessünk, újra visszakapom ami az enyém. A medalion egyébként szétszedhető, két ugyanolyan lap van egymáson, a mágia forrasztotta össze őket, látszólag egy darabos, emberi szemnek láthatatlan, mágikus kötés. Ahogy a házasságom is.

Keserű morgás hagyta el a számat, a testem lila izzása, vörössé változott, majd újra lilává, szét akartam szakadni, fájt és egyszerre volt kellemes is, ilyesfajta lehet talán a születés is? Nem tudtam, de elpattant bennem valami, a korábbi emlékképek hatására, amit nem igazán értek, hogy miért éppen most jött elő.
Megráztam a fejem, és újra csókra hajoltam Perséphonéhoz, a szilajságom mit sem vesztett az erejéből, kicsit talán annyi változott, hogy a fura, időnként megjelenő vöröslő izzás a partneremet is feltöltötte, épp csak egy picit. Ez a szín eddig csak akkor jelent meg, amikor kétszer újra élesztettem a "gyermekeimet". De Perséphone nagyon is élt. A csók után, a partnerem nyakára hajoltam, és aprót, ámde mégis nagyobbat haraptam a nyakába, hogy felszakítsam a bőrt és a húst, a vállövnél. A lökéseimmel is igyekeztem elterelni az a szúrás szerű érzést, amit a billog megjelenése közben érezhetett. Lefordítottam magamról a könnyű testét, és négykézlábra állítottam, a csuklómra csavartam a haját és így feszítettem ívbe a testét. A mozdulataim mit sem veszítettek a hevességükből. Olyan töltekezést jelentett a számomra az alattam fekvő szőkeség, amelyet eddig még sosem éreztem. A jelöléssel egy időben a csuklómon nekem is megjelent egy hasonló jel, mint ami az ő nyakán,kicsit viszketett, de jó érzés volt. Nem érdekelt, hogy úgy viselkedünk mint az állatok, és vagyunk legalább olyan hangosak, a szoba mint mondtam hangszigetelt. Ráadásul ha rajtam múlik nem egy, hanem több orgazmust fog érezni a mai éjszaka a kis Galamb.Egyébként pedig, ha többet nem is találkoznánk, a jelem miatt tudom, hogy a fajtám részéről úgysem esne bántódása. Már csak ezért megérte ez az egész.

- Miért érdekelne? Meg szemmel láthatóan más jobban leköti a figyelmed. – persze, hogy még nem volt teljes mértékben békés a hangom, hiszen nem voltam vak és láttam, hogy merre is vándorolt olykor a pillantása és egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy lehet már az a vékony anyag sincs rajtam, amely még valamennyit takarna a testemből, hiszen a pillantása könnyedén perzsel és talán kicsit még zavarba is hozott.
Az pedig rohadtul nem tetszett, hogy még mindig ennyire erős vágyak rángattak felé, mintha minden egyes lélegzetvétellel csak még inkább táplálva lett volna a tűz és szinte a testem már áhítozott volna azért, hogy az övéhez simulhasson, hogy érezhesse őt egészen közelről. A lábam köze is egyre inkább görcsbe rándult, ahogyan a vágyam egyre inkább nőtt, még ha a düh nem is tűnt el teljesen.
- Úgy érzed, hogy kiforgatom és mennyire is nem bánod, hogy itt vagyok olykor? – a végére már kissé szakadozva beszéltem, hiszen míg első pillanatban talán legszívesebben ellöktem volna magamtól, -már csak dacból is-, de még se történt meg, hiszen lehelete kellemesen simogatta a bőrömet, miközben apró és játékos harapdálásai csak még inkább kezdték ébrezgetni az érzékeimet. A láthatatlan páncél megrepedt, mintha csak erre hajtott volna, hogy a vágyam tűzét még inkább életre keltse és esélyem se legyen figyelmen kívül hagyni, hogy milyen hatással is van rám. Túlzottan jól játszott a testemmel, hogy miként is csalogassa felszínre a belül létező őrlő vágyakat, mintha csak egy mester játszana a legkedvesebb hangszerén, hogy életre keltse a magával ragadó dallamokat.
- Hmmm, és az annyira baj lenne? Nem szeretsz szabályokat szegni? – kérdeztem a fülébe suttogva, ha lehetőségem volt rá, majd apró csókokkal hintettem rövid időre az álla és a nyaka közötti vonalat, miközben a kezem is szabadjára indult felfedező útra, mintha csak egy ismeretlen „terepet” akarna felfedezni. – Azt hittem szereted az izgalmat… - suttogva kissé bódultam, mintha csak még inkább húzni akarnám őt és már nem számítana semmi se és talán így is volt. Ez a perzselő vágy így is fel fog emészteni, az már más kérdés volt, hogy mind a kettőnket vagy csak egyikünket… Bár a birtokló érintésekből és a testbeszédből eléggé kiderült, hogy a tűz most már mind a kettőnket perzseli és egymáshoz egyre inkább közelebb lök.
- Akkor mégis mi lennél? – bukott ki a kérdés akaratlanul az ajkaim között, miután egy aprót alsó ajkába haraptam. Morgására még nagyobb láng lobbant mélyen legbelül és még inkább azt akartam, hogy birtokoljon, kitöltsön és vegye el azt, amit akar. Azt akartam, hogy a vágyak mindent elsöpörjenek és felemésszenek. Hamarosan pedig könnyedén landoltam az ágyban. Légzésem egyre hevesebb lett, a pillantásuk könnyedén fonódott egymásba rövid időre, miközben csalogatóan és csábítóan hívogattam őt. Érezni akartam magamban, azt akartam, hogy a tűz a lehető legnagyobb lángokra csapjon, míg végül mindent el nem pusztított. Úgy éreztem, hogy egyre inkább szétfeszít legbelül azon érzések, amik felé sodortak és azok is, amelyek továbbra is próbáltak óva inteni, de mintha csak a hangjuk túl halk lett volna ahhoz, hogy meghalljam. Minden egyes érintése, ajkának játéka csak olaj volt a tűzre, ahogyan egyre inkább vágyam forrása is nőt, miközben testem néha megmozdult az érintéseinek köszönhetően. Hamarosan viszont újra ajkaink egymásra leltek, a kezeim pedig kezének fogságába estek, kicsit talán zavart, hogy nem érinthetem őt, de túlzottan is elvette az eszem, amikor viszont ismét elmerült bennem, akkor újabb sóhaj tört fel mélyről jövően, ahogyan testünk egymásba olvadt. Valami fura és megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, mintha az eddig létező zabolátlanabb énem végre meglelte volna azt, amit keresett titkon. Azt, amely nem nyugodhatott még inkább a medál elvesztésével, de most mintha csak hirtelen megszűnt volna létezi eme énem rövid időre és egyé vált volna velem, vele, vagy már magam sem tudom.
Fura energia járt át, ami egyszerre szakított ezernyi darabra, ugyanakkor mintha a széttépet darabokat egymáshoz is illesztette volna. Íriszeimmel próbáltam őt meglelni, ha már eddig csukva volt főként, mert annyira elmerültem az érzésekben, vágyakban és mintha valamiféle fura fényt láttam volna, de időm se lett volna igazán végig gondolni, mert elmémet túlzottan is elvakította vágyak tengere. Következő pillanatban olyan volt, mintha a korábban elvesztegetett erőmet könnyedén visszakaptam volna, mintha csak valami feltöltött volna és nem csak felperzselt volna magával. Mintha csak egy megfoghatatlan érzésből valamiféle fura kötelék alakult volna ki, ami összekötött minket és piros színbe „borított” volna, ahogyan egymásba olvadtunk – de már az se volt kizárt, hogy túlzottan agyamra ment valami-. Hamarosan viszont ajkainak perzselő érintése vállam irányába siklott, miközben testünk tökéletesen együtt járta a vágyak által vezért ritmusra a táncot. Egy apró bizsergető, égésszerű érzés, csípőjének mozgása… együtt a kettő mintha sose érzett vágyakat ébresztett volna benne és ezernyi darabra téptek volna ketté, ha szabaddá váltak esetleg időközben a kezeim, akkor az alattunk lévő ágynemű köré könnyedén fonódtak az ujjaim, miközben testem megfeszült és mielőtt az jól ismert, de még sose ennyire magával ragadó érzés magával rántott volna kéjes sóhaj közepette ejtettem ki a nevét. Talán pontosan azzal egy időben, ahogyan a harapása által az energiáinak köszönhetően egy jel égett a bőrömbe… Levegőt zihálva vettem, de mintha még ez se lett volna igazán képes a bennem tomboló vágyakat kioltani, mintha csak még többre vágyott volna és mielőtt észbe kaphattam volna, addigra már teljesen más pozícióban voltunk. A fejemet megmozdítottam, de valószínűleg igazán szabadulni úgyse tudtam volna, mert nem hagyta, miközben ívbe feszült és szinte minden egyes porcikám arra vágyott, hogy újra birtokolja, hogy a tűz újra lángokba borítson mindent, hogy utána egyszer talán végre megsemmisüljek. Viszont az fura érzés továbbra se akart eltűnni, mintha csak két tűz, mely benne és bennem lobbant nem sokkal korábban hirtelen eggyé vált volna, miközben az ősök által is oly jól ismert vágyak vezették minden egyes cselekedetünket… Csak őt akartam, érezni akartam mindennél jobban, szinte sóvárogtam azért, hogy birtokoljon…

Nem tudom, hogy mikor dőltem ki, azt tudtam, hogy nem slisszoltam el a lakásból, sem mellőle. Valamiért más volt ez a mostani, mint a többi, mégis tudtam, ha eljön a reggel, ő nem fog rám emlékezni, hiszen ez mindig így volt. Így  legalább a kínos magyarázkodásokat is megúszom, és a hisztit. Egyébként sem volt az a hisztizős fajta, hiszen inkább harcolt magáért, ilyen egy igazi zsaru.
Ráadásul tudtam, hogy amilyen szabados életet élt, hogy biztos, hogy befutna olyan bárokba, amiket sucubbusok és incubusok vezetnek, és elejét akartam venni annak, hogy tényleg holtan kerüljön ki bármelyik klubból is akár. Ám egy idő után még azt is elfeledtem, annyira begőzöltem, hogy megjelöltem. Mintha egy fáradhatatlan csapot nyitottam volna meg, amely csak azért létezett, hogy engem szolgáljon, az sem tűnt fel, hogy bizonyos szinten őt is visszatöltöttem, hogy nehogy lemerüljön teljesen.
Tetszett, hogy a hajnal hasadtával is az én nevem kúszik fel a torkán, és tölti be a szobát, simogatja a fülem. Amikor pedig a kéj egy magasabb szintjén magam is beájultam mellé az ágyba, még érzékeltem, hogy magamhoz húzom, akár a tulajdonomat, és teljesen természetes, hogy hozzá bújok. Én, aki számtalanszor játszotta el azt az alkalmi szeretőivel, hogy úgy ölelnek, mintha én lennék az egyetlen életre szóló szerelmük. Csak megakartam tapasztalni, hogy milyen érzés lehet valaki karjaiban feküdni. Mint azokban a rohadt romantikus filmekben. De sosem éreztem semmit, ahogy akkor sem, amikor én öleltem át őket hátulról. Kellemes bizsergető álomra hajtottam a fejem, mögötte a kifliben. Ha egy szakmám belinek ecsetelném ezt ,egészen biztos belemagyarázná a kölcsönös vonzalmat, jó mondjuk volt, megtörtént és jó is volt, kár ezen izgulni. Tudom, hogy élvezte, kár volna ezt tagadni, és én is őt. Utáltam, ha a nap besüt az ablakon, így vastag függönyök takarták azt, és a kis fénycsík is ímmel ámmal érhette az ágyam végét.  Nem hallottam, volna, hogy csörög a telefonom, de végül megéreztem az asszisztensem energiáit, a titkárnőm, aki valaha ember volt. Mit keres itt?! Tudtam,hogy nem jön be, sosem szokott ha vannak nálam. Nagy nehezen felkeltem, nem igazán volt kedvem kiszakadni a szőke Galambocska mellől, mondhat akármit, számomra ő Galamb maradt akkor is. Ha nem érzi át a szó lényegét, hogy mit jelent ez a becézés akkor is így fogom hívni. Nem szívesen hagytam magára az ágyamban fekvő nőt, kikeltem az ágyból, egyébként baromi fittnek érzem magam, képes lennék lefutni négyszer is akár a maratont. Mielőtt felkeltem mellőle, végig pillantottam az alakján, a hátának az ívén és az ajkamba harapva húztam vissza rá a takarót. Nem árt ha még alszik egy kicsit. Én a fürdő felé vettem az irányt és letusoltam, az asszisztensem úgyis ott foglalt helyet a földszinten, a konyhában.
Egy borotválkozással és fürdéssel később egy szál farmerben indultam el a földszint irányába, hogy az ajtómban pofára essek Perséphone ruháiban, cipőjében, a fürdőben még emlékszem, hogy ott van a szakadt bugyija és a szintén szakadt melltartója. A ruha kupacban keményebbe ütköztem, remélem nem a stukkere, bár nem emlékszem, hogy viselt volna azt is magán az est folyamán, azért lehajoltam átnézni a holmit. A tárcáján kívül egy kis kazettát láttam, ilyesfajtákra szokták a rendőrségi archív felvételeket tenni az archívumban. Megvakartam a homlokom a tok sarkával és a vállamra ejtettem a dobozt, a másik kezemet zsebre dugtam és mezítlábasan sétáltam le a konyhába, tudtam, hogy a többiek feltakarítottak, mire nem jó ha az embernek ,vagyis incubbusnak vannak kapcsolatai?
Besétáltam a konyhába és a hűtűhöz léptem, kivettem a narancs levet és kitöltöttem egy -egy pohárba a tartalmát. A bacon illata megcsapta az orrom és a két megpakolt tányérra pillantottam. A kazettát letettem a konyha asztal szélére, távol az asszisztensemtől, egy szót sem szóltunk.
- A szemináriumon kellene lenned. - szólalt meg végül, én pedig épp egy guszta bacon falatot tüntettem el az arcomba, aztán a kávéfőző gép elé léptem. Jók ezek a mai patronos, dobozos csodák, de az eredeti import kávéhoz semmi sem fogható.
- Küldj egy bocsánatkérő levelet, fontos, halaszthatatlan, váratlan beteg és a többi… - rántottam meg a vállam, miközben három csészét készítettem ki.
- A telefonodon is kerestelek.
- Mondtam, hogy ne zavarjatok. - letettem elé a csészét, mire meglepetten kapta el a karom és a csuklóm vette szemügyre. Kihívón pillantottam rá, ha megszólal esküszöm lenyomom a torkán egybe a tükörtojást.
Az emelet felé pillantott, követtem a pillantását.
- Akkor mi lesz most? - meglepetten emelkedett meg az egyik szemöldököm és kihúztam a kezéből a karom.
- Rendelsz neki egy melltartó és bugyi garniturát, lehetőleg mély bordót, nem a kurvás vöröset, a Victoria Secrettől. - fogtam egy cetlit a hűtő üzenőjéről és ráírtam a fent pihenő nő méreteit a kis papírra, az asszisztensem elismerőn hümmentett fel én pedig könnyedén rántottam meg a vállam, s hunyorogva mosolyogtam a kávésbögrém felett.
- Ébredezik - fogtam egy tálcát és a tükörtojásos és baconos reggeliket rápakoltam, szerencsére a szalonnából volt bőven, tudta az asszisztensem, hogy a húst jobban szeretem.
Mivel az asszisztensem eszembe juttatta a jelet a csuklómon, így az is eszembe jutott, hogy emlékezni fog arra, hogy mi történt kettőnk között. Így nyugodtabban sétáltam vissza az emeletre a kezemben a két tálcával, kávé, narancslé, és a reggeli, amit nem én, hanem a gyermekem készített.
Lenyomtam könyékkel a hálószoba ajtaját és a lábammal visszatoltam az ajtót. Az éjjeli szekrény egyik, majd másik oldalára tettem le a tálcákat, és felemeltem a kávéját az asztalról. Az orra irányába legyezgettem az illatot.
A házi telefonért nyúltam az éjjeliszekrényemen.
- Oh, és francia csipkéset. - ezután le is tettem a telefont, bár… ha nem hívtam volna is tudná, hogy a francia csipkés bugyikért vagyok oda. Nem feküdtem le mellé, bár nagy volt a kísértés, inkább felültem, kipárnáztam a hátam és elkezdtem enni. Innen nem fog csak úgy távozni, a tegnapiak után van némi megbeszélnivalónk. Mert volt nézeteltérésünk is az már biztos.
Egy távirányítón megnyomtam a függöny elhúzó automatikát és kinyújtóztam, élvezve a reggeli nap sugarait a hasamon, ennél jobban akkor tudnám élvezni, ha valami déli szigeten ücsörögnék a parton, a hófehér homokban és brazil meztelen nők szolgálnák fel az italt.
Nyugodtan rágcsáltam az újabb szál baconom és mhón legeltettem a pillantásom a takaróm alatt megbúvó alakon.
- Hogy is volt azzal a videóval, meg medállal tegnap este, kis Galamb? - pillantottam rá, miközben lenyaltam a bacon sós ízét az ujjaimról. Kíváncsi voltam, hogy a fenébe ne. A kazetta... jó hogy levittem inkább azt hiszem a konyhába.

Nem szoktam megvárni a nap még első sugarait se, hogy megszökjek az éppen aktuális kalandom mellől, ahogyan általában azt se igazán jól viseltem, ha bárki hozzám bújt. Ha ilyet tettek volna, akkor mindig valahogyan megoldottam azt, hogy inkább azonnal távoznom kelljen. Például egy üzenetem jött – amit persze ők sose hallottak-, de azonnali ügy, mennem kell, hiszen hív a kötelesség, vagy pedig egyszerűen csak kislisszoltam, amint a másik fél elaludt, de most még se azon töprengtem a történtek után, hogy mégis miként szökjek meg ebből a házból, mellőle.
Az is igaz, hogy Darragh remekül értett ahhoz, hogy miként is tartson itt, hiszen míg mások már éppen kezdtek volna ébredezni, én még akkor a nevét suttogtam, hogy nem sokkal később végül a fáradtság mind a kettőnket, vagy legalábbis engem biztosan még inkább ledöntsön a „lábaimról”. Mintha csak hirtelen valaki fejbe kólintott volna, amikor már igazán eljött az ideje és egyszerűen csak elfoglaltam a sajátomnak gondolt térfelet az ágyban. Még az se zavart volna, ha ő éppen pont ezen az oldalon szeret aludni. Már fél álomban voltam, amikor éreztem, hogy miként bújik hozzám, vagy éppen von közel magához, de erőm se lett volna elhessegetni őt, ahhoz túlzottan is fáradt voltam. Másrészt meg valami fura oknál fogva még jól is esett elveszni az ölelésében, mintha kicsit megnyugtatott volna és most először éreztem az ideérkezésem óta, hogy elengedhetem magam és hagyhatom azt, hogy mélyen aludjak. Régóta nem volt már részem igazán megnyugtató és békés alvásban, emiatt pedig néha igazán zombi tudtam lenni, vagy csak sokkal nehezebb volt visszafognom magam, amikor valaki felhúzott. Most viszont egyre inkább sikerült kizárnom a külvilágot, még azt se éreztem meg először, hogy mocorogna mellettem, vagy éppen az ágyból szeretne kikászálódni. Amikor viszont nézett, akkor kicsit megmozdultam és talán egy-két értelmetlen szót is motyogtam, de igazából csak még kisebbre húztam össze magam és folytattam tovább az alvást, mintha mi sem történt volna. Túlzottan jó volt elveszni az álmok mezejében, amikor viszont újra a takaró melegsége legalább körbeölelt, akkor egy kisebb hümmögés hagyta el az ajkaimat, hiszen a testem fedetlen volt és anélkül kissé hideg volt, főleg, hogy már ő se „melegített”.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, amikor valami fura érzés fogott el. Mintha csak a nevemen szólított volna valaki. Óvatosan és kíváncsian nyitottam ki a szemeimet, de egyáltalán nem az a kép fogadott, amire emlékeztem a tegnap estéből, de még egy apró részlet se stimmelt. Sötét volt, gyertyák illata lengett körbe és hangzavar volt. A világ is sokkal másabbnak tűnt, mint amilyennek ismertem, de még se értettem egyetlen egy szót se, ahogyan azt se igazán értettem, hogy hol vagyok, és mi történik velem. Kinyújtottam volna a karomat, kilestem volna ama „fal” mögül, ami körbe vett, de még se tudtam, csak a gyönyörű sötétkék égbolt mosolygott rám az ezernyi csillagával, amelyek olyan volt, mintha játékosan táncolnának, miközben a hold egyre pompásabb ruhájába öltözött volna. Arcok és hangok elmosódtak, míg végül egy ismerős hangra fel nem kaptam a fejemet, vagy talán a dallam volt igazán ismerős, pár pillanattal később minden démont elűző mosollyal pillantottam rám az édesanyám. Bárhonnan felismerném a mosolyát, oda akartam bújni, de aztán minden megváltozott. Mintha a szellő is másképpen fújt volna, valami fájt és úgy sírtam, mint még talán sose….  

Amilyen hirtelen csöppentem bele, olyan hirtelen lett is vége, hiszen könnyedén koppantam a földön, mint aki kiesett az ágyból, hiszen tényleg leestem róla. Egy aprót nyöszörögtem, mivel nem volt éppen kellemes a földdel ilyen módon találkozni és hirtelen azt se értettem, hogy mi történt. Szemeim lassan nyíltak ki ténylegesen, miközben a szívem hevesen vert. Nem értettem, hogy mik voltak azok az elmosódó sziluettek, vagy éppen mi történt, de mintha én lettem volna az. Mintha én lettem volna az a csecsemő, de mégis miért és mi történt ott? Meg egyáltalán hol voltam? Ezernyi kérdés özönlött a fejembe, de végül csak megráztam a fejemet és lassan visszamásztam az ágyba. Szükségem volt arra a puhaságra, amivel ő szolgálhatott számomra, vagy éppen csak újra el akartam veszni a békésebb álmokban, aminek köszönhetően úgy éreztem, hogy végre nem vagyok annyira nyúzott, míg be nem köszöntött ez a fura „álom” vagy „látomás” szerű ízé. Óvatosan nyúltam a nyakam és a vállam találkozásához, mert mintha a bőröm is kissé ismét lángokba borult volna ott, ahol tegnap megharapott Darragh – már ha jók rémlik -, de végül inkább csak összehúztam magam és próbáltam pontosan úgy kiverni a fejemből az egész fura bizsergést és bizarr látomást, mintha meg se történt volna…
Persze az oly annyira vágyott álom már nem köszöntött be, ahogyan szerettem volna. Elmém kissé tompa maradt, de még ez se érdekelt. Inkább csak apróra gömbölyödtem össze, mintha ezzel képes lennék kizárni mindent, amiről nem akarok tudomást venni. Régebben egészen jól működött, de aztán felnőttem és rájöttem arra, hogy nem old meg semmit se, de mégis még mindig képes volt megnyugtatni. Hiányzott anya, talán csak ezért álmodtam valami furát vele kapcsolatban. Igen, ez logikus magyarázat lenne rá, vagyis azt hiszem. Végül inkább összpontosítani kezdtem a tegnap estére, hogy minden apró részletét a lehető legjobban felidézzek, vagyis addig a mértékig, míg én se pirulnék bele… Viszont bármennyire is próbálkoztam a „felszínen megmaradni”, nem igazán ment. Szinte minden egyes érintése és tette túlzottan élénket élt az elmémben, mintha csak egy festményt akarnék készíteni, amihez minden egyes mozzanatra és érzésre szükség lenne; mielőtt viszont túlzottan elmerülhettem volna a gondolataimban meghallottam az ajtónyitódását és a közeledő lépteket is.
Kávé illata egészen csalogató volt és segített is kicsit végre visszatalálni a valóságba. Eleinte csak picit nyöszörögtem, mint akit most vertek fel a legjobb álmából és ha nem is teljesen így volt, de részben igen. Kíváncsian gördültem az oldalamra, hogy megfigyelhessem őt, minden apró mozzanatát, hiszen egyik felem még mindig elfutott volna, megszökött volna addig, amíg nem volt itt, míg a másik felem továbbra is inkább a tűzzel játszadozott volna.
- És ha én nem olyat szeretnék? Netán már a színt is eldöntötted? – szólaltam meg kissé álmos hangon, de a mosolyom könnyedén elárulhatta, hogy megint csak szórakozom velem, pedig még alig nyitottam ki a szemeimet. Végül egy aprót ásítottam és próbáltam nem a korábbi pofára zuhanásomra gondolni, miközben fura módon egészen fittnek éreztem magam, ahogyan elmém is tisztulni kezdett a beszűrődő napfürdőben.
Még rövid ideig nem mozdultam meg, csak figyeltem őt. – Hmm, azzal próbálod meg elterelni a figyelmedet arról, amire igazán fájna a fogad? – kérdeztem meg minden habozás nélkül, hiszen nem voltam vak, hogy, miként fürkészett a pillantásával. Végül lassan én is megigazítottam magam mögött a párnákat, majd felültem én is mellé, de persze a takarót továbbra is végig magamon tartottam. Még a végén miattam csábulna el, amit sose vennék a lelkemre. Még a végén miatta veszíteném el a glóriámat és angyali szárnyaimat, mintha nekem még lenne olyan…
- Sose fogsz leszokni erről igaz? – annyira talán még se voltam elememben, hogy megértsem azt, hogy miért is hívott még mindig kis Galambnak, ahogyan ahhoz is még túlzottan álmos voltam, hogy megegyem érte. Kicsit megdörzsöltem a szemeimet, mintha az álmosságot akarnám kiűzni onnan, mert még az ágyból kiesésnek se sikerült igazán. Talán tényleg túl jól aludtam végre, de ezt a világért sose mondanám ki hangosan.
- Ez attól függ, hogy mennyi ideig is tudtad követni, míg végül más el nem vonta a figyelmedet. – szólaltam meg végül egy hamiskás mosoly keretében. – Jesszusom, a cuccaim, ugye megvannak még? – jutott hirtelen eszembe a kazetta, hiszen az a kabátomban volt. Nem veszhetett el, nem… Szükségem van rá, az az egyetlen nyomom jelenleg a medálhoz, de aztán az illatok túlzottan csábítóak voltak, így végül szemügyre vegyem a tálcám tartalmát, hogy pontosan minek az illata is csábít már hosszú percek óta, miközben vártam a válaszát. – Mindenkit ilyenben részesítesz? Kiderül még a végén, hogy szakács is vagy. - persze nem gondoltam komolyan, de mielőtt egyáltalán elmerültem volna a reggeliben – vagy ki tudja mennyi is volt az idő-, azelőtt inkább a kávéért nyúltam. A tegnaphoz képest még egészen békés volt a hangulat. Talán még nem ébredtem fel eléggé, hogy hozzam formámat és megegyem őt legalább a szavaimmal.

Hiába reménykedtem abban, hogy talán nincs baja elmémnek, hiszen alig, hogy belekortyoltam óvatosan a gőzölgő kávéba a kép hirtelen kezdett ismét mosódni. Fák dallamos suhogását hallottam, míg végül Darragh sziluettje is eltűnt és mintha csak valami féle fura helyre csöppentem volna ismét. Talán egy templom volt az, vagy valami szent hely, de mégis mintha részben a szabad ég alatt lett volna. A hold ragyogóan pompázott fent a tengereket megszégyenítő égbolton, miközben az ezernyi csillag mintha valami féle fura táncot jártak volna. Újra éreztem a fájdalmat, ami mintha kezembe hasított volna, de az alakok továbbra is rejtve maradtak, de egy ismerős tárgy könnyedén csillant meg a hold játékában. Felismerném bárhonnan, de mielőtt túl sokat időzhettem volna el vagy éppen megérinthettem volna a medált, amit egy ismeretlenségbe rejtöző árny tartott, de mintha ismertem volna, de még se tudtam ki ő; következő pillanatban viszont, ahogyan a második korty a számat érte a kávéból olyan volt, mintha vért ízleltem volna meg…  - Mam agus Daid* – eme pár szó hagyta el az ajkaimat, mielőtt a kávét kiköptem volna ijedtemben és elejtettem volna a poharat.

Könnyedén égetetett meg, de még se talán ez volt az, aminek köszönhetően megint a földön kötöttem ki, hanem az ijedelem. A vér íze, a piros szín, mintha tegnap is láttam volna. Valószínűleg a takarót is magammal rántottam, miközben ijedten pillantottam körbe. Kellett pár perc, mire rájöttem arra, hogy hol vagyok és nem értettem, hogy az előbb mi történt és miért éreztem a kávé helyett a vér ízét. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki kísértetet látott és igazából, ha beszélt hozzám, miközben tartott az a fura ízé, akkor biztos, hogy szinte semmit se fogtam fel belőle…


* kifejezés jelentése: Anya és apa

Mindig csak a méltatlankodás… csak a méltatlanokdás! Nem hiszem el, bár vigyorogtam a megjegyzésén, szó se róla.
- Burgundi vörös. - villantottam rá egy csibészes mosolyt és tovább falatoztam.
Érdekes reggel volt, és az is, hogy ő sem kezdett fejvesztve menekülni, furcsának találtam, és mindent leginkább a jelnek tulajdonítottam. Annak, amit én is viseltem magamon.
A kíváncsiskodó kérdését hallva önelégülten vigyorodtam el.
- Én bírnék még egy kört… de a jóból is megárt a sok. Lekéstem miattad egy szemináriumot, így jó hogy gondolkodom is, hogy hogyan hajthatnám be rajtad. - fogtam meg a takaróm szélét két ujjal és felemeltem, hogy bepillanthassak alá. Az éjszaka megismertem minden zeg zugát ennek a testnek, behatóbban, mint szerintem bárki más eddig. Jó, hogy nem szerettem volna, ha más fajtám béli megérinti. Visszapottyantottam a takarót a helyére és lehúztam egy kisebb korty narancs levet miközben visszadőltem a párnáimnak. Figyeltem, ahogy ébredezik, ahogy az álmosságot próbálja elhajtani magától, a kávé biztosan segítene neki ebben. Minden esetre magam elé vettem a tányéromat és a rántottának is neki láttam, nem voltam az -az ágyban étkezős fajta, mármint… az emberi ételeket ágyban fogyasztós fajta. A lényemből fakadó táplálkozást bárhol tudtam művelni, nem kellett ahhoz hely.
- Ühm… az apádtól kaptad és fontos a számodra. Családi örökség, de egy tragikus eset miatt elvesztetted, mert ellopták attól a valakitől. - mondtam vissza szóról szóra a leckét és kíváncsian vártam a továbbiakat.
- Persze, ott vannak az ajtóba, az egyik asszisztensem tette oda, miután felhoztalak a földszintről, szerencsére nem tűnt el a nagy forgatagban. Bár… a bugyid és a melltartód másképp végezte… - nem mondtam, hogy a kazettát kivettem belőle és a konyha asztalra tettem, odalent.
- Ugyan, ne bízd el magad, az asszisztensem készítette, a kávé viszont az én érdemem. Nincs is rosszabb egy kávé nélkül ébredő nőnél. Legalábbis ezt szokták mondani a betegeim. - rántottam meg a vállam könnyedén és eltüntettem a rántottát, teljesen a tányérról, amit félre tettem és a maradék szalonnát kezdtem rágcsálni.
Az, hogy ennyire nyugodtan elvoltunk egymás mellett, azt jelentette, hogy érett felnőttek vagyunk, akik nem kezdenek el visítozva, szabadkozva rohangászni a lakásban fel és alá, elmenekülve az egy éjszakás kaland ténye elől. Erre próbáltam rábeszélni néhány betegemet, hogy ne akadjanak ki az egy éjszakás kalandjuktól. Emberek vagyunk, vannak vágyaink, amiket ki kell élni.
Az sem zavart hogy ha ez lesz az utolsó közös éjszakánk és reggelünk, és többet nem látom. Ha ő így érzett, én nem fogok utána rohangászni, egyébként is tudhatná, hogy az ajtóm mindig nyitva áll előtte, csak rajta múlik, hogy jönni fog-e vagy sem.
A következő pillanatban pedig majdnem megfulladtam az ijedtségtől és meglepettségtől, az orromon folyt ki a narancslé, és jobb híján a párnámba töröltem az arcom, miközben köhécseltem, és láttam lefordulni az ágyról Virginiát. Túlzás ha azt mondanám, hogy habzott a szája, de ó ír nyelven beszélt, vagyis… hadovált. Mibe tenyereltem! A mondatai egyáltalán nem voltak értelmesek, és mire odaléptem mellé, addigra valahogy lepottyant az ágyról, és a kávéval is leöntötte magát.
- Virginia, hé! Virginia! - a kávés csészét kivettem a kezéből és a vállánál fogva ráztam finoman.
Pofon? Csak egy kis paskolás, úgy finoman, nem akartam, hogy leszálljon a feje a helyéről.
- Virginia, minden rendben? Hahó? - csettintgettem az arca előtt, hátha reagál valamire. Amit végül ki tudtam venni a beszédéből, az az anya és apa volt. Jó… legalább arcon köpött a kávéval, csurom narancslevesen és kávésan térdeltem előtte a földön, tiszta romantikus nem? Fenéket!
Aggódva fogtam a csuklóit, hogy nehogy kárt tegyen bármibe is, a látomásával vagyis… Értitek nem? Miközben látomása van, nehogy nyakon öntsön még egy tányér rántottával is. Szép reggelizőasztal lennék.
- Jól vagy? Mit láttál ? - hogy hétköznapi volt-e számomra? Nem, ez gyakorlottabb látóknál időnként előfordul, hogy bizonyos dolgokat látnak, vagy a jelenben, jövőben, esetleg a múltban. Ó apám, remélem valami ezerötszázas évekbeli látomása volt, és épp az egyik felmenőmről! Mindig is imádtam az ilyen dolgokat. A látók is érdekesek voltak a maguk módján ebből a szempontból.
Amikor kezdett magához térni, visszatettem az ágyba és eltűntem a fürdőbe, egy vizes törölközővel letöröltem magam, mondjuk, lehet, hogy nem ártana megfürdenem, mert ragadt még a nadrágom is.
Ám erre nem volt időm, csak gondolat szintjén fordult meg ez a fejemben. Az egyik szekrényemhez léptem és kihúztam onnét egy pólót, amit viszont neki szándékoztam adni, hogy mégse legyen meztelenül, mégse érezze magát kényelmetlenül ezek után.
Ha olyan állapotban volt, akkor még segítettem is neki felvenni a pólót. Az ép narancslés pohárért nyúltam, és felé kínáltam.
- Tessék, igyál, ettől kicsit talán jobban leszel…? - nyomtam a kezébe a poharat, és figyeltem, vártam, hogy mit reagál, egyáltalán eljutottak-e a kérdéseim hozzá?

- Látom megadod a módját és még mindig szereted kezedbe venni az „irányítást”… - mondtam még mindig alig hallhatóan, hiszen félig-meddig még mindig aludtam, de már most nem bírtam ellenállni a csábításnak, hogy szívjam kicsit a vérét. Valószínűleg, ha tudtam volna, hogy a neve beleégett a bőrömbe, akkor nem lettem volna ennyire nyugodt, de legalább nem gondoltam már arra a fura álomra.
- Mindjárt megsajnállak, hogy ki kellett hagynod egy olyan unalmas programot. Másrészt meg úgy gondolod, hogy nem hajtottad már így is be? – huncutmosoly könnyedén jelent meg az arcomon, amikor viszont belesett a takaró alatt, akkor csak sóhajtottam egyet, de végig őt fürkésztem. – Vigyázz, még a végén le fog csöppenni a nyálad. – majd játékosan végül megpróbáltam elhessegetni is a kezét, vagyis elérni azt, hogy ne leskelődjön tovább, mert félő volt, hogy a testem ismét túlzottan felhevülne a pillantásának köszönhetően és talán nincs az a víz, ami képes lenne kioltani azt a tűzet...
Nem igazán vonzott a kaja se jelenleg. Igazából talán egésznap az ágyban maradtam volna és megfeledkeztem volna mindenről. Nem akartam arra gondolni, hogy miként zuhantam ki az ágyból, vagy éppen arra, ami történt. Attól meg valahogy nem tartottam, hogy túlzottan elmélyülten akarna beszélgetni a tegnapestéről. Legalábbis nem tűnt sose olyannak, aki a kalandjaival szépen át akarta volna nyálazni a történteket, legalábbis nagyon remélem, hogy nem tévedtem ilyen téren. Jó volt, vagyis inkább pusztítóan jó volt, mint még talán előtte soha, de ezt senki orrára se kötném, ahogyan nem is voltam az a fajta, aki éppen ezt akarná kibeszélni bárkivel is.
- Wooow, meglepő, hogy bármi is megmaradt abból, amit mondtam, hiszen kicsit félő volt, hogy közben kiesnek a szemeid. – gúnyos hangnem pedig végül csak felszínre került. Nem értettem, hogy miért érdekli ennyire, hiszen tényleg semmi köze nem lett volna hozzá. Akár megtehette volna azt, hogy vissza se jön, aztán idővel valahogy – egy-két ruhadarabot tőle meglovasítva-, de kitaláltam volna a házból.  – Egyedi és különleges darab.  – kezdtem bele óvatosan, de végül nem folytattam, csak kérdőn pillantottam rá. – Miért érdekel téged ennyire? Vagy éppen mi érdekel? Netán ismersz olyat, aki ért az ilyen ékszerekhez? – érezhette, hogy az igazság érdekel és nem valami hazugság. Igazából fogalmam sincs, hogy milyen folytatásra vár, hiszen én se untatnám, meg eleve eléggé fura volt számomra az, hogy egyáltalán elkezdtem beavatni, hiszen eddig mindig hazudtam, vagyis majdnem mindig. Miközben pedig vártam a kérdését idegesen dörzsöltem meg ott a bőrömet, ahol a neve ékeskedett, de én mit sem tudtam róla. – Igen, mert valaki nem bírt magával! – pillantottam rá a szőke fürtjeim mögül és egy aprót az alsó ajkamba haraptam, miközben én is felültem az ágyban, de ügyelve arra, hogy a takaró továbbra is takarjon engem és ne kísértem meg őt jelenleg még inkább, mint esetleg eddig tettem vagy netán tegnap este. Nem mintha ellenemre lett volna, de egy kis józanságra most nagyobb szükségem volt, mint bárki azt gondolná.
- A betegeid, mi? – nem voltam hülye, hogy nem csak betegei vannak, hanem biztosan sok kalandja lehetett már. Elég csak arra visszagondolni, hogy tegnap este is miként ragadtak rá. Oké, nem hibáztatom a szebbik nemet se, hiszen én se voltam vak, viszont abban se voltam biztos, hogy csak a külsejének köszönheti azt, hogy úgy alakult az este, ahogyan. Túl sok időm viszont nem volt bármire is reagálni vagy éppen túlzottan elmerülni a gondolataim között, hiszen ahogyan reggel, úgy most is váratlanul teljesen máshol találtam magam. Mintha már egyszer jártam volna azon a helyen, de még se ismertem fel mindent és mindenkit. Zavart, hogy az arcok továbbra se kivehetőek, ahogyan a hely se volt teljesen igazán, de egyszerre volt talán kicsit bizarr, ugyanakkor mintha valamiféle békesség is szétáradt volna azon a helyen. Egyszerűen nem értettem semmit se, és kicsit talán kezdtem kétségbeesni is, hogy mi a franc történik itt, vagy éppen velem… miért látok olyat, ami nem lehetne valóság, de mégis éreztem, hogy az, amikor megláttam az ismerős medált. Vonzott ama tárgy, kicsit talán úgy, mint még semmi. Meg akartam érinteni, de még se tudtam… Nem ismertem fel, hogy ki tartja azt, hogy ki birtokolja azt, amit nekem kéne és mielőtt még megpróbálhattam volna megszerezni az ékszert egy ismerős szempár magára vonta a pillantásomat.  Édesanyám volt és mellette… az apám… arcának vonásait nem sokáig figyelhettem meg, nem láttam azt, hogy mi rejtőzik az íriszeiben, hiszen hamarosan fura, fémes íz lepte el a számat, mire sietve köptem ki az innivalót, hiszen olyan érzés volt, mintha vért ízleltem volna.
Mellkasom hevesen emelkedett, a látásom nem volt tiszta, miközben egyre inkább belegabalyodtam a takaróba is, de nem érdekelt. Féltem és reszkettem, mint még talán sose. Ahogyan először az se tűnt fel, hogy kicsit lefog vagy éppen miként próbál meg visszahozni a valóságba.  
- Milyen Virginia? – bukott ki ajkaim között suttogásszerűen eme pár szó, de az ábrázatom könnyedén elárulhatta azt, hogy még nem vagyok teljesen magamnál. Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy ő ilyen néven ismer, de nem reagáltam továbbra se a kérdésére. Könnyedén hagytam, hogy segítsen visszakerülni az ágyra, majd utána azt is, hogy a pólójába segítsen belebújni úgy, mintha hirtelen én képtelen lennék a testemet uralni, ami talán igaz is volt, hiszen miként uralnám azt, ha még elmémet se tudom?
Nem vettem el a poharat, sőt, inkább hátrébb is csúsztam, mint aki tartana attól, hogy valamit kevertek abba az italba is.. – Mit tettél bele? Miért raktál a kávéba vért? – hangom könnyedén remegett meg és közben a szavak úgy hagyták el ajkaimat, mint aki nincs is tudatában annak, amit mond. Végül, ha lehetőségem volt, akkor teljesen a távolabbik oldalra másztam át az ágyban és messziről figyeltem őt. Féltem, de nem tőle. Sokkal inkább magamtól és attól, ami történik velem, az árnyak, a fura érzések, a tegnap látott fény és most eme két látomás…
- Láttam… láttam a medált és volt valami fura… szertartartáá…- de nem bírtam tovább és sietve dörzsöltem meg arcomat, mintha azzal akarnám észhez téríteni magam. – Nem láttam semmit se! Semmit se, csak szükségem van egy zuhanyra… – jelentettem ki úgy, mint aki elhiszi ezt, pedig nem. A fejem hasogatott, a bizsergető érzés ezernyi más érzéssel együtt szinte megint kezdett megenni belülről, végül sietve próbáltam felállni, de nem igazán ment, így inkább csak eldőltem az ágyon, miközben aprónak és sebezhetőnek éreztem magam. Régóta nem éreztem már ilyet, mintha hirtelen nem a világot, hanem sokkal inkább magamat kérdőjelezném meg. – Honnan tudott, hogy láthattam bármit is? – kérdeztem meg alig hallhatóan, de nem néztem rá, hiszen biztosan most néz őrültnek a viselkedésem miatt. Egyik pillanatban azt mondom láttam valamit, a következőben, hogy semmit se, most meg ez a kérdés... Szükségem volt egy kis időre, hogy megemésszem az elmúlt perceket és azt a két fura látomást, amiben a mai napon részem volt. Legszívesebben talán most én bújtam volna az ölelésébe, - ahogyan ő tette az este-, de még se tettem. Képtelen voltam megmozdulni, inkább csak figyeltem őt és mintha az íriszeiből akartam volna kiolvasni a választ. Azon válaszokat, amikhez a kérdést még ki se mondtam, mert képtelen lettem volna rá. - Talán jobb lenne, ha mennék, így is eléggé felforgattam már a terveidet... - mielőtt megszólaltam volna kicsit benyálaztam az ajkaimat, mintha csak kiszáradtam volna. Végül lassan ültem feljebb, de még mindig úgy éreztem, mintha mázsássúly nehezedne minden egyes porcikámra. Menekültem volna most is, mint ahogyan mostanában mindig, de még se tudtam elfelejteni azt, amit láttam vagy éppen éreztem, mintha egy részem pontosan tudta volna, hogy az a valóság volt, egy régi mese…

Mindig is szerettem ha a gyeplő az én kezemben van, és valljuk be a nők is odáig vannak azért, ha tudják, hogy a férfi akinek a kezei közé bízzák a testüket, nem szenved károkat semmiben, és csakis az előnyére válik ha velem van. Kölcsönös egyetértés, és élvezet. A vigyorom szélesedett, nem hatott a vérszívás.
- Az volt az előjáték, kell az utójátéknak is valamit hagyni, és erre legalább foghatom, van mire kennem az újabb hancurt. - magyaráztam élvezettel. Nem magyaráztam bele semmit ebbe az egészbe, egy jó szexre mindig készenállok, mrt ez a fő táplálékom.
Ezekután békén hagytam, nem zargattam, hiszen normális esetben lepattant volna már rég szerintem, vagy csak a jelölés hatására maradt itt? Nem tudom, erről még nincsenek tapasztalataim, eddigi nyolcvan valahány évem alatt ez az első, hogy megtettem, és pusztán csak biztonságtechnikai lépések miatt. Kicsit csöndben maradtam, és azon merengtem, hogy engem hogy hogy nem idegesít a jelenléte, de végül nem rágódtam sokat ezen az ügyön.
- Veled ellentétben én itt élek már jó ideje és ha körbe nézel a lakásomban nem tucat darabokat látsz, az amerikai akcentusod lebuktat, nemrég érkezhettél ide, nem festesz valami műgyűjtőnek, de magamról tudom, hogy a látszat csalhat. - kortyoltam komolyan a narancslevembe.
- Igen, nem vagyok az a reggelig maradós fajta. - dünnyögtem egy adag szalonna mögül, végül megráztam a fejem, egy darabig az evésre koncentráltam, majd amikor furcsán kezdett viselkedni felé kaptam a tekintetem. Emellett egy incubusnak nem igazán van lehetősége normális kapcsolatra, mondjuk nem is vágytam erre. Jól megvagyok a saját agglegény életemmel, köszönöm szépen.
Arra egyáltalán nem számítottam, hogy visszakérdez, mégis milyen Virginia?! Hát te!!! Nem?
Nagyon furcsán viselkedik, most már egyértelmű, hogy senki nem tanította meg arra, hogy hogyan használja az erejét, egy pillanatig vacillálok, én mondjam el neki, hogy mire képes? Én legyek az aki beavatja ebbe a világba? Ha nem teszi meg valaki, akkor beleőrülhet. Kár lenne érte, mert igazán csinos, és baromi jól feltudott tölteni, de majd…túlteszem magam rajta, ha mégis elmeosztályon kötne ki. Annyira pedig nem használnám ki, hogy megkattantként belőle táplálkozzak. Nincs túlzott gyakorlatom a beavatásban, látók terén, a fajtám béliekkel nincs gond. Valahogy ösztönösen érzik, hogy igazat mondok nekik afelől, hogy hogyan használják az erejüket, szép lassan. A legutóbbi két tanoncomnál is ez volt.
- Hogy mit? Minek nézel engem, valami aberrált véritatós fazonnak? Majd elcsábítalak egy estére és vért itatok veled! - a hangom sértett volt és mérges is voltam. - Magadra öntötted, meg a paplanra, eléggé kávé illata van.
Raktam kimérten az asztalra a poharat, amit eddig a kezembe tartottam.
Leültem tőle távol, főleg miután elhúzódott tőlem. Csak figyeltem őt nyugodtan, akár egy beteg közelében, ültem és vártam, egy szót sem szóltam, tudtam, hogy előbb utóbb elkezdi mondani, hogy mi a baja.
Még nem volt felkészülve rá, hogy teljese beavassam, összeomlana, a jelek erre mutattak, és még engem nézne hülyének.
Kétségbeesett volt, és sebezhetőnek érezte magát teljes mértékben megtudtam érteni.
- Gyere… fürödj meg, hiszen tudod, hogy hol a fürdő. Attól összeszeded magad egy kicsit jobban. - igen, ezért sajnáltam a fajtáját, mert ha megzavarodnak, könnyen elvesztik az igazi életük felett az uralmat és a két világ között rekednek meg.
- Most már lényegtelen, nincs egyetlen betegem se a mai napra. - felkeltem az ágyról és megkerültem azt, hogy a fürdő ajtóhoz lépjek, kinyitottam előtte az ajtót és megálltam az ajtó keretnek dőlve , miközben rá emeltem a pillantásomat.
- Szoktál furcsa alakokat, netán érdekes tekinteteket látni? - kérdeztem nyugodtan, miközben rá, majd a fürdő felé pillantottam.
- Ha mindenképpen haza akarsz menni, haza viszlek, ilyen állapotban nem volna jó, ha egyedül indulnál útnak. - jegyeztem meg mintegy mellékesen.
Elindultam a fürdőbe, hogy a szennyesbe dobjam a nadrágom, és magam is megfürödjek, már reggel túl voltam egyen így most csak gyorsan átcsutakoltam magam, hogy a ragacs eltünjön rólam, aztán egy törölközővel a derekamon sétáltam ki a szobámba, nem zavart, ha esetleg Virginia még mindig ott lenne az ágyon, alsónadrág nélkül vettem fel a farmerem, és utána egy egyszerű fehér pólót, zoknit és a karórámat is, arra a csuklómra amelyiken az ő jele van. Miután az asszisztensem szólt, így megfeledkeztem róla, valamilyen szinten tudatosan el tudom halványítani, így elmosódva látszik a felirat, igazából annyira nem érdekel, hogy az ő neve rajtam van, hogy nem foglalkoztam vele. A gardrób szoba tükörjében még nagyjából megnéztem a hajam, felvettem a cipőm is, és eszembe jutott az, hogy hogyan segíthetném ennek a nőnek azt, hogy könnyebben fogadja el ami?
Egy könyvet vettem elő az egyik szekrényem rejtekéből, vastag volt, ez volt a mi bestáriumunk. Minden családnak van legalább egy, de ahány gyerek születik, mindegyik kap egyet. Így helyes, fel lehet fogni afféle mesés könyvnek is. Történetek egyes fajokról, és leírások arról, hogy melyik faj mire képes. Egyszer kikerült egy ilyen bestárium egy író kezébe, és ő végül saját történeteket kreált belőle.
- Virginia! Nem tudom ,hogy mennyire szeretsz olvasni. - fellapoztam a könyvet a látóknál, és a néhány homályos megjegyzés pár általam írott kézivel volt kiegészítve, amiket az évek során én magam derítettem ki róluk. Végül is felfoghatja mesének.
- Ha Dublinban jársz, nem árt ha tudsz a népmeséinkről. - jelentem meg a könyvvel, amit már bejelöltem azon a helyen ami őt érdekelheti. Igen, ez lesz a leghumánusabb és talán legfájdalom mentesebb dolog, ahogyan őt beavathatnám ebbe a világba.
- De nem lepattanni a könyvvel, elég régi, családi örökség. Mi írek harapunk, ha nem kerül vissza hozzánk a tulajdonunk! - figyelmeztettem mosolyogva, miközben lepakoltam a könyvet az ágyam sarkába. Amióta elhúzódott tőlem nem értem hozzá, szándékosan.

Csak egy kis hümmögést kapott és sejtelmes mosolyt, amely pontosan arról árulkodhatott, hogy talán nem lenne ellenemre, de akár azt is sugallhatta, hogy csak játszadozom vele. Nos, ki tudja?! Nem szoktam ennyi ideig maradni senkinél se, így szokatlan volt számomra ez a helyzet, de valahogy még se zavart igazán. Viszont azt is tudtam, hogy az este és hajnalban történteknél jobban nem engedhetem beférkőzni a bőröm alá. Nem mintha bármi is akarnék tőle, talán csak újabb szórakozást, de semmi komolyat. Az nagyon nem az én világom volt.
- Hmm, igazán szép kiértékelés volt, de talán nem kellene egyből következtetéseket levonnod, hiszen ahogyan te is mondtad a látszat csalhat. Mi van akkor, ha az akcentus netán csak játék? – pillantottam rá szórakozottan, hiszen tökéletesen beszéltem az ír nyelvet, hiszen az volt az anyanyelvem. Anyám ezt az örökségét átragasztottam rám, még ha a többiekre nem is a családban. Arra viszont gondosan ügyeltem mindig, hogy megmaradjon az akcentusom, mert néha érdekes volt kihallgatni így egy-egy beszélgetést, mert azt hitték, hogy nem megy olyan jól a nyelv. Igen, én is szerettem átverni az embereket, de hát ki nem? – Mondj egy nevet! – ezt viszont már teljesen komolyan ejtettem ki. Az érdekelt, hogy ő miként vagyis inkább kitől szerzi be a dolgokat, mert szükségem van arra a medálra, mielőtt esetleg még inkább felemészt azon részem, ami képtelen meglenni nélküle, ami valójában nem kizárt, hogy a teljes lényemre igaz lenne. Nem érdekel igazából az ár se, ahogyan a veszély se, de újra a kezeim között akarom tartani és viselni.
- De ahogy látom az étvágyadra továbbra se lehet panasz. – persze, hogy pimasz hangnem és mosoly dukált mellé, hiszen talán nem csak erre céloztam. Este is egészen jól bebizonyította, hogy nagyon is bírja a strapát és nem kell őt félteni. Csöppet se bántam azt, ami este történt és talán, ha újra ennyire magával söprő élményre vágyok, akkor lehet nem csak foltozás miatt toppannék be.  
A következő pillanatban pedig a világ könnyedén fordult ki, mintha csak valaki pofon vágott volna és egy teljesen másik világba küldött volna, de egy részem tudta, hogy az nem képzelet csak, hanem a rideg valóság. Egy olyan valóság, amire emlékeznem kellene, de nem értettem, hogy miért, ahogyan azt se, hogy ott vagyok, hogy én vagyok az a gyermek, de ha így van, akkor mégis miként emlékezhettem rá? Mit művelt az a nő, ki volt ő? Vagy éppen az a férfi, aki a medált tartotta a kezében? Azt a medált, amit nekem kellene… Talán jobb is, hogy a legtöbb részlet továbbra is homályba veszett, mert tuti, hogy akkor még inkább kikészültem volna, ha ismeretlen személyek arcait látom magam előtt. Az egész eléggé fura volt… vagyis inkább kész tébolyda...
- Sose lehet tudni, hogy kinek milyen elmebaja van… Meg abból ítélve, ahogyan neki estél annak a tagnak… - mondtam alig hallhatóan, mert biztos voltam abban, hogy nem éppen erre a válaszra számított, de könyörgöm rendőr vagyok. Elég sok elmebajost láttam már és furábbnál furább dolgokhoz is volt szerencsém. Szerettem volna hinni abban, hogy az egész nem valóság volt, de még se ment. Pontosan tudtam, hogy vért éreztem, de az már más kérdés volt, hogy a jelen és a múlt mégis miként mosódhatott ennyire össze.  Csak morrantam arra, amit mondott és egy aprót sóhajtottam. Minden rendben lesz, ahogyan az árnyak is eltűnnek, úgy ezek is elfognak.
- Jól vagyok, köszönöm, de azért igazán rendes, hogy aggódsz az állapotom miatt. – kicsit még a szemeimet is megforgattam, amikor felajánlotta az egészet. Tényleg jól esett volna egy fürdő, de előtte nem ártana végre megtalálnom az erőmet se, ami még jelenleg eléggé messze vándorolt, és közben legszívesebben levettem volna a bőrömet is a fura bizsergés miatt, ami nem akart abba maradni. Az óvás, ami arra sarkalt, hogy tényleg menni kellene.
Kíváncsian fürkésztem, miközben elindult a fürdő felé és mintha csak emlékeimbe akarnám vésni, hogy utána lefesthessem őt. A kérdésére eléggé meglepett és nagyot nyeltem, miközben felültem végre az ágyban. Haboztam, de a pillantásommal nem engedtem el őt.
- Igen… - szólaltam meg totálisan komolyan, mintha csak éppen az időjárás lenne a téma, de még mielőtt mondhatott volna bármit folytattam is a mondandómat. – Például most is látom, hogy miként próbál az ördög bűnre csábítani. – és egy aprót az alsó ajkamba haraptam, hiszen lehet, hogy félig fel volt öltözve, de attól még vak se voltam és talán egy részem szívesen hagyta volna azt, hogy minden őrültséget kiverjen a fejemből, pontosan úgy, ahogyan este tette. Azt meg ő se gondolhatta komolyan, hogy kimondanám hangosan a korábbi furcsaságok után, hogy néha látok árnyakat és fura hegyes füleket, vagy éppen fényeket, amik kicsit behálózták őt is és engem is az este folyamán, mint valami fura inda, kötelék, vagy mi is lenne a legjobb szó rá.
- Hirtelen milyen figyelmes lettél, de nem gondolod, hogy talán nem akarlak a lakásom közelébe engedni? – vontam fel picit a szemöldökömet, ahogyan egyre inkább kezdett visszatérni az erőm. Alig, hogy elnyelte őt a fürdő sietve dörzsöltem meg az arcomat és pár apró mély lélegzetet vettem, mintha így akarnám észhez téríteni magam, majd miközben vártam elvettem a narancslevet és megittam legalább a felét, de ennek legalább tényleg nem volt vér íze. Keserűen húztam el a számat, amikor eszembe ötlött, hogy pár perce mit is művelhettem, vagyis csak részben volt sejtésem, hiszen a külvilág megszűnt azokban a pillanatokban. Egy aprót sóhajtottam, de aztán máris visszatért. Persze, hogy a pillantásom egyből rávándorolt, nem túlzottan érdekelt, hogy mennyire illik megnézni a másikat, de hát a szemnek mindent szabad, nem de? Nézni még sose volt bűn és kötve hiszem, hogy ne élvezné, hogy képes a pillantásomat magára vonni ilyen könnyedén.
Kicsit oldalra billentettem a fejemet, amikor könyvvel a kezében indult meg felém. Nem értettem, hogy mit kereshet benne, mert eléggé réginek tűnt, de mégis olyannak, aminek nagy lehet az értéke, legalábbis számára biztosan az. Amikor meghallottam a nevet, akkor pontosan olyan érdeklődve fordítottam felé a fejemet, mintha csak tényleg az lenne a valódi nevem.
- Hmm, nem vetettem meg sose, ne tévesszen meg a hajszín. – próbáltam a megszokott formámat hozni, de az már más kérdés volt, hogy mennyire is sikerült. A következő szavaira csak morrantam egyet.
- Talán jobban ismerem az itteni meséket, mint gondolnááá…. – végül inkább sietve haraptam el a nyelvemet, hiszen aki ismeri az itteni meséket, annak biztos, hogy jobban köze van Dublinhoz, mint egy áthelyezés vagy csak egy kellemes nézelődés, turista életmód. Inkább csak sietve vettem el a könyvet, hogy kíváncsian pillantsak rá, de persze, hogy ez is írül volt, mégis miként legyen?
- Úgy tartják, hogy előbb utóbb minden visszakerül a tulajdonosához, meg tolvajnak gondolsz? Ez igazán fájt, Darragh!– álltam meg előtte mosolyogva és kicsit kihívóan, mint akinek semmi baja, pedig nem így volt. Sietve pillantottam le a könyvre és könnyedén megláttam a „címet”. Anyám néha említette ezt a szót, de valahogy mindig kihagyta őket a meséiből. Én pedig azt hittem, hogy csak nem ismeri olyan jól eme mondákat, mint esetleg a többit. – Talán tényleg jót fog tenni a fürdőzés! - Nem sokkal később viszont felkaptam a megmaradt ruháimat, hogy utána a fürdő felé vegyem az irányt. Persze még törölközött is szereztem, majd az ajtó könnyedén csukódott be mögöttem, ha jött volna utánam, akkor az orrára csaptam, hiszen ha ő is itt lesz, akkor abból tuti pontosan olyan folytatás lesz, mint ami este elkezdődött... A vizet könnyedén nyitottam meg, de ahelyett, hogy bemásztam volna a zuhany alá a könyvet fürkésztem és egy-két dolgot próbáltam kivenni, de mintha a betűk hirtelen táncot kezdtek volna járni. Egy aprót sóhajtottam; sietve csuktam be, de ahelyett, hogy leraktam volna és zuhanyozni mentem volna könnyedén sétáltam az ablakhoz. Az érzés pedig egyre inkább erősödött bennem, hogy távoznom kell, de most azonnal! Nem sejthette, hogy szökni fogok, amikor elindultam a fürdő felé, hiszen eredetileg zuhanyozni jöttem, a könyvet is azért hoztam csak be, hogy nehogy meggondolja magát. Végül sietve nyitottam ki az ablakot, hogy a nadrágomat és a felsőmet kidobjam rajta, majd a könyvet ismét a kezembe vettem és azzal együtt máztam ki, hogy utána leugorjak a kertbe, de a víz továbbra is könnyedén folyt a zuhanyzóban, mintha csak valaki állna alatta. Talán, ha nem olyan életmódot élnék, amilyet élek, akkor lehet tört volna pár testrészem a mutatvány közben, de eléggé jól tudtam, hogy miként másszak biztonságos magasságba és miként érjek földet. Sietve pillantottam fel és pár pillanat erejéig a torkomban dobogott a szívem. Ha megjelent az ablakban, mert rájött, hogy mi történik, akkor nem kizárt, hogy a pillantásunk egybe fonódott, de úgy éreztem, hogy ebben a könyvben több dologra is választ kaphatok, még ha a legnagyobbra nem is, hogy merre van a medál. – Sajnálom. – csak ennyit suttogtam teljesen őszintén. Sietve kaptam a kezembe a cuccaimat, hogy utána sietős léptekkel érjek ki az utcára, hiszen kicsi volt az esélye annak, hogy bárhogyan is elém tudna kerülni vagy éppen megállításra tudna kényszeríteni.
Amennyiben sikerült a szőkés, abban az esetben szőke fürtjeimet könnyedén borzolta össze a szellő, miközben a mezítelen lábaim az utcaköveket érte. A pólója eléggé hosszú volt, hiszen térdközépig legalább ért és nem hiszem, hogy most látnának először hasonló jelenséget ebben a városban, ha meg igen, akkor ez van. Túlzottan nem is érdekelt a sok kíváncsi szempár. Inkább azon voltam, hogy minél előbb eltűnjek a látótávolságból.
Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de úgy éreztem, hogy mennem kell, még ha legszívesebben elvesztem volna ama perzselő érzésben, amiben este részem lehetett. Ahogyan az se zavart, hogy egy szál póló van csak rajtam. Megesik az ilyen. Egy vad buli és… Másrészt meg sose loptam el senki kincsét, de szükségem volt erre a könyvre. Egy hang azt súgta mélyen legbelül, hogy több titok lappang benne, mint első pillantásra tűnik. Ha pedig túlzottan a nyomomban lett volna, akkor sietve intettem le egy taxit, hogy annak a segítségével tűnjek el.
Egyszerűen csak mennem kellett, de biztos voltam abban, hogy még látni fogjuk egymást… Vissza fogom neki adni, de muszáj volt válaszokat kapnom arra, ami történik velem… Szükségem volt egy támaszra, ami részben talán ő lehetett volna, másrészt pedig a könyv, amit adott. Előbbit képtelen lettem volna beismerni, míg utóbbi meg inkább elloptam bizonyos időre… Igazán remek, mintha csak egyre inkább kezdenék letérni a helyes útról, ha egyáltalán létezik olyan, viszont ennek ellenére úgy éreztem, hogy egyre inkább arra az ösvényre tévedek, amin mindig is talán járnom kellett volna.



P.S.: Köszönöm a játékot, imádtam minden egyes sorát! <33