- És..1..2..3..előrébb a lábát Mark, ez a szerelem tánca, nem a gyávaságé. - hallatszik hangom a zene dallama mellett.
Tenyerét a derekamra illesztem, A teremben csak az utcáról bevilágító gyenge fények játszanak. Testünk a fény és árnyék táncát vívja, bár ez mind csupán műsor. Csupán nekünk szól, nem másnak. Mindahányszor találkozunk, ezt az arcát mutatja. Visszafogott, mégis ennél fogva titokzatos, ébresztő erejű. Lenyűgöző. Érzem mozdulatai erejét, bőréből áradó hőjét, melyek nem a visszafogott férfi jellemzői. Mégis, valahányszor eljön, mindig ezen a napon, ebben a késői időpontban a feláras órájáért, azzá válik. Óvatossá. Félővé. Ismerem már a mozdulatait, az arcát színesítő gyönyörű mosolyt, mely akkor ragyog fel leginkább, ha sorozatosan hibákat vét és előveszem érte. Kérdezgetni kezdem. Egy idős ember bölcsessége lakik benne, ötvözve egy néhai márki minden bájával és tanultságával..mégis ilyenkor nem több a szememben sem egyszerű tanítványnál.
A tánc tudatos, üzeneteket hordoz és közvetít a párosok között és a külvilágnak is. Épp úgy lehet vele mesélni szenvedélyről, mint szakításról és bánatról. Most a szerelem táncát tanuljuk, hisz erre vágyott. Immáron negyedik hete kell biztosítanom arról, hogy minden rendben, eljövök a megbeszélt időpontban. És eljövök, mindig. Mindannyiszor a hatása alá kerülök, magam sem találok rá válaszokat, hogy miért. Nem vonzódom a tanítványaimhoz. Kortól és nemtől függetlenül ugyanúgy tekintettem eddig is mindenkire. Egyformán. Ismerem néhányuk nevét, életét hiába hatalmas ez a város, megannyi káprázatos vagy épp borzongató titokkal. Különös nép a miénk, még különösebb szokásokkal, múlttal, melynek árnyai átnyúlnak jelenünkbe.
- Figyelj a tartásodra Mark! - figyelmeztetem amint érzem, hogy már nem tökéletes, már nem feszülnek tenyerem alatt olyan csodásan az izmai - Alaplépés!
Minél többször hangzanak el vezényszavak, annál ügyesebb. Annál jobban kerülök a hatása alá. Az eszem tudja, hogy ő az, testem mégis követi a parketten, engedve neki, hogy vezessen. Ritka az olyan, aki férfi létére is jól vezet tánc közben, nem engedve át egy pillanatra sem. Tetszik, tetszik, hogy ilyen.
A zenének pedig semmilyen körülmények között nem állok ellen, ezért is lépek ki a megengedettből, hogy táncoljon velem. Mint nővel, ne mint a tanárával.Szeretném érezni őt, felvenni a mozgását, a ritmusát. Hagyni, hogy vezessen. Talán nem éppen a táncról gondolkodom így, de kezdetnek nem rossz kiindulás. És imádom, hogy magasabb nálam, hogy törékenynek tűnök mellette. Elmosolyodom a meghökkent kérdéseit hallva.
- A tánchoz minden hely és időpont alkalmas, ha van zene ami szóljon. - mondom lelkes hangon és csúsztatom kezem az övébe, élvezve bőrének melegét, ujjaink pedig végül összekulcsolódnak.
Bőrömet noha nem csupaszon érinti, mégis sóhajtozik a ruhám anyaga alatt. Különös módon, rettenetesen vágyakozóvá tesz az, ahogy derekamon pihen a tenyere. Erő és magabiztosság sugárzik belőle. Elbódítja érzékeimet, elfelejtem az alap lépéstávolságot is partnerek között, ösztönből mozdulok felé, mégis átadom magam neki. Testem az övével mozdul, elveszek a tekintetében. Istenem, bár azt mondaná, hogy nem miért ne alapon hívott el.
Ezért kérdezem, válaszával pedig vegytiszta öröm sugárzik rajtam végig, noha szavaira az ellenállásom fokozatosan semmisül meg. Testem övéhez simul, tenyerem tarkójára csúszik már-már magától. Megbabonáz nyakának melege, hajának selymessége. Alhasamban összeugranak az izmok, vágyom rá. Vágyom erre a férfira. Vágyom a csókját.
- Veled leszek.. - súgom ajkaitól leheletnyi távra - holnap is. - felelek kérdésére.
A pillanat kifeszül, nem eresztem tekintetét, mégis rá-rátévedek ajkának finoman metszett érzéki vonalaira. Testünk között szinte szemernyi távolság sincs már, csupán ruháink anyaga, ajkaink között sóhajnyi. Beleremeg a bensőm, szerencsémre stabilan tartja derekam. Nem tudok menekülni, bár őszintén nem is akarok menekülni előle. Tőle. Imádom amit mond, vágy önt el erre a néhány szóra is, noha rettegek hatásától.
- Nem bánom.. - súgom várakozóan, vágyakozóan.
Ajkaink végre találkoznak, belesóhajtok a felszikrázó csodába karjai között. Ízlelem, ismerkedem vele és elalélok tőle. Bebocsátást kér és kap, nyelve számba siklik simogatva, hívva engem. Összekapcsolódnak, táncba kezdenek, torkomból halk nyögés tör fel, sóhajtva simulok hozzá magamba iszom ízét, lényét, mindenét. Béklyóba ver az elemi vágy, hogy érintsen meg, hogy ne szakadjon el tőlem. El akarok veszni benne. Ma is. Holnap is. Ameddig csak lehet és lehetőségem van. Lágyan válunk szét, képtelen vagyok megszólalni, szavakba önteni, bár tekintetemből azt hiszem világosan kiolvashatja, hogy hulláma elsodort, maga alá temetett és én nem ágáltam ellene, hanem szerettem érte, akartam had vigyen. Homlokom övének támasztom, reszketve nézek a szemébe. Többet akarom ezt. Ezt az érzést.
Gyengülök, gyengének érzem magam. A zene már csupán tompán lüktet a terem falai között. Bocsánatkérést rebeg, sajnálatot. Nem értem. Mi a baj? Tagjaim nehezülnek, mellkasom mégsem béklyózza félelem. Csak őt látom, körötte már homályosodnak az élek. Szívem őrülten ver agyamat különös köd uralja, mely nagyrészt még mindig az iránta való vágyakból épül fel. Felé nyúlok, nem értem. Mi a baj? Az ölelés, a meleg amit érzek jótékony, nem ijesztő.
Soha nem ijesztő.

5 évvel ezelőtt...

- Ms. Breen, feleljen a feltett kérdésre! - hangzik O'Malley rendőrtiszt utasítása.
Megint elszakadtam a valóságtól, visszarévedtem a nem túl távoli múltba, keresve a választ, a megértést. Valamit. Egy kapaszkodót, egy segítő kezet. Két gyilkosság kapcsán láttak a gyanúsítottal távozni. Elhiszem, hogy gyanús vagyok, de nem tudom mi történt. Vagyis, mintha erre a sorsra jutna bárki, aki több időt tölt velem mint fél óra. Valami métely rág belülről, melyet nem tudok azonosítani, de inkább választom az örökké menekülést, mint a talán ártatlanul rám váró börtönéveket. Bele fogok őrülni a kételyekbe. Sorozatosan érzem magam gyengének és esetlennek. Nem sikerül semmi úgy, mint előtte.
- Elmondtam már uraim, csak az utca végéig mentünk együtt. Nem kísért haza, nem jött velem a lakásomra. És nem tudom, hogy hová mehetett. Nem ismerem a barátait, a családját, az életét. Semmit. Mikor engednek már haza? - kérdezem ingerülten, nem vagyok kihallgatásokhoz szokva.
Megdörzsölöm a halántékom. Miért nem alakul úgy semmi ahogy terveztem? Mi ez az egész? Mióta Mark eltűnt, pontosabban mióta az az este véget ért, teljesen kifordultam önmagamból. Akkor kapok erőre ha elmegyek szórakozni és flörtölhetek, akkor energikus vagyok és kirobbanó, másnap mégis visszatér a gyengeség. Bár érteném, bárcsak érteném mi ez az egész. Bárcsak..

                                                 ***