Lassú, lágy mozgással simulok testének, kétséget sem engedve azon gondolatoknak, hogy esetleg nem imádom, nem akarom azt ami most történik. Mert igen, mert akarom. Ha tudná mennyire. Izmaim belefeszülnek a vágyba. A tett iránti vágyba, hogy érjen el az eksztázis mámorító élménye, csillogjon agyam fényesen fehér ködben úszva. Csípőm hátratolom, felé, Tenyere támaszt, markol. Melegsége bőrömön már-már égetve hat. Ajkai nyakamon kalandoznak, feszítve kínálom neki. Már nem hallom a zenét, nem azt a zenét amit kellene. A saját ritmusomat igen, csak az enyémet, miénket. Kettőnkét. Imitálja az aktust, segítem, akarom vágyát, akarom, hogy eszét veszítse a percek folyamában. Képzeljen el, lásson maga előtt meztelenül. Akarjon érinteni, Többet, többször. Egyetlen szó, ennyire van csupán szükség és nem másra, ennyi adja meg a zöld utat. Suttogása agyamig hatol, nem játszok meghökkentet, sem erkölcsöst. Akarja. Én pedig akarom, amit ő akar. Eszköze vagyok csupán, egy tárgya melyet jelenleg birtokolhat. Mellyel úgy bánhat, ahogy akar. Hisz beleegyezésemet nem kéri, csupán finom nógatással irányít előre, halkabb, üresebb részek felé. Szívem izgatottan dobbant ütemet mellkasomban, belerezegnek a bordáim is. Néha meg-megbillenek, de hasamat simító ujjai, tenyere minduntalan visszaigazít egyenesbe. A zene távoli morajai szűrődnek be csupán, tompa dübögéssel rezegtetve a falakat. Csend van, halvány lila fényben úsznak a boxok, vendégeik rejtve maradnak a kíváncsiak elől. Elérjük miénket, hevessé válik, vágya sürgető. Nem! Nem így, majd én. Adja nekem a gyeplőt, az irányítást. Kell, mert akarom. Mert ilyen vagyok. Belököm, sötét mosollyal arcomon csúsztatom le vállaimról a felsőm. Tekintete forrón követi, holott még mindenem textil fedi. Igen, így. Csak finoman. Bízd rám magad. Ölébe csúszva térdeimben béklyóban tartva altestét elhelyezkedem. Menekülök csókja elől, játékos mosollyal hárítva a próbálkozást. Tartsunk határokat, ne vigyen bele lelket. Ez nem arról szól. Tenyerei fenekemre simulnak, fejét hátradöntöm, csípőm megfeszül. Megkapaszkodom bokámban, szükségem van a kapaszkodóra, a súlyra, mely után annyira vágyom. Felszisszen, nadrágja kényelmetlen. Viszont nem sietek, ő igen. Előveszi, elégedetten sóhajt fel. Biztos kényelmetlen volt. Mosollyal ajándékozom. Füléhez hajolok, ráharapok a fülcimpájára, nyögése visszhangzik bennem. Legalább egy kicsit..ugye? Az apró fecskendő tűje gyorsan hatol a verőérbe. Tartom. Rázkódik, ráng derekamba fájón marnak ujjai. Ez megint látszani fog egy ideig, de mit sem számít. A szájába nyomok egy adag szalvétát, a végén még a kelleténél többen figyelnek fel ránk. Undorodva nézek le rá. Szenvedi a fájdalmat, marja az ezüst. Éppen ha eret vágnánk rajta túlélhetné, de hát kinek a célja, hogy túlélje? Ne vicceljünk. Telefonért nyúlok, egyetlen igent rebegve. Már érett a dolog. Mögöttem csizmás léptek hangzanak fel, mély dörmögő hang kíséretében. Lekerül a paróka a fejemről, hajhagymáim egyszerre vesznek mély levegőt.
- Vérzel. - és semmi más, semmi szia Dee, semmi kommentár. Én is szeretlek Phil bácsi, de komolyan.
Lenézek a csípővonalamnál átütő sötét foltra. Kicuppantom a sebből a textilt, lássuk a károkat. Nem első és nem is utolsó esetem, nem vagyok már sem rosszul a vértől. És még mindig inkább vérezzek, minthogy összetörje a medencém. Ugyanis arra is képes, ó, az a megannyi biztonsági előírás, melyeket hajlamos vagyok elfelejteni. De sokkalta személyesebb közvetlen közelről csinálni, mint távolról és fegyverrel. Phil a vállára kapja a haldoklót, elnéző mosollyal, hát nem kellene annyit inni. Nem bizony. Diszkréten megvárom míg mint biztonsági ezt elrendezi nekem csak egy ital kell. Nem, nem az orvos. Ha nem szar helyen lenne, ellátnám magamat én is. Még a konyak végére sem érek el, Phil már mögöttem tornyosul. Bah, megtanulhatnék már nem meglepődni azon, hogy milyen gyorsan elrendez mindent. Feddő tekintete alatt egy részem kicsire összehúzódik és várja a parancsot, szidást. Végig is hallgatom, hogy felelőtlen, túl vakmerő vagyok, hoztam rá egy infarktust két agyvérzést, azonnal menjek be a kórházba, lássanak már el. Valahol a végénél azért már kezdem megunni. Végtére is nem nemzőapám, ha már itt tartunk. Megértem aggódását, az egész mostani, jobban mondva életem árnyékosabb felének elviselését neki köszönhetem. Tanított, bántott, megalázott, fukarul dicsért szóval színesen teltek vele az évek. Megadón emelem fel a kezem, megyek. Esküszöm megyek.
A könnyes búcsú elmarad. A kissé hűvös ír szél emlékeztet azért ama aprócska tényre, hogy megint a végéhez közeledik egy éjjel amit dobogó szívvel tölthetek. Szájhúzva ülök be a kocsimba, hogy a kórházhoz hajtsak, persze semmi betegfelvétel. Végtére is itt dolgozom. Dzsekit veszek, amely eltakarhat. Integetek a nővérpultnál, furcsálló tekinteteket is kapok, hogy műszakom sincs mégis mit keresek benn? Ja kérem, erősítsük a pletykákat. Kérdésemre, hogy Gill merre? Az irodája felé mutatnak. Á, az a csúnya éjszakai ügyelet. Ráadásképp hétvége van, biztos tombol az őrület a városban. Amely nem mindig írható az alkohol és a drogok világának. Sőt, rosszabbnak. Annál sokkalta rosszabbnak. Kettőt koppantok az ajtóra, meg sem várva választ, besétálok. Kérdő tekintete az enyémbe fúródik. Ó, doki ha tudnád..reszketeg mosolyt engedek és ledobom a dzsekit.
- Ellátsz? - kérdezem kedvesen.
Aggódást vélek felfedezni a tekintetében, de hát mindig így van ez. Aggódunk azokért, akik akkor vannak kinn a sötétben, mikor mi benn dolgozunk egy neonnal megvilágított épületben. Azonban nem enged meg magának sem prédikációt, sem hüledezést. Semmit, mert milyen jogon is tenné? Néztem már ki szarabbul, ő meg pláne. Drága Gill, mellőzz mindent, szeretnék aludni egyet. Rekedt hangon közli, hogy irány a vizsgáló. Tenyere tarkómon pihen, tekintete kérdez. Bólintok, semmi bajom. És kilép belőle az orvos, elveszik benne a férfi. Néma csendben lát el, ragaszt le. Varrni nem kell, még szerencse. Legyintek a röntgenre. Ha komoly lenne, fájna a járás.
- Látom megint nem mutogathatom magam semmilyen uszodában. - húzom el a számat a sebfedés láttán, a tekintetét nem köszönöm meg. - Jól van na, semmi gáz nem volt.
Látom, hogy lebaszna. Vágyja a dolgot. Én pedig mást, törődést. De nem ilyet. Tekintetem kérdezi, firtatja. És ráér. Rám ér. És noha nem kellene, mert egyik minőségében felettesem, a másikban pedig szintén együtt dolgozunk, mégis rákapcsolódom arra az energiára, mellyel leginkább lebaszni szeretne. Én pedig egy meget szeretnék. Mi is hozhatna vissza az élet igenlésére? Kedvelem őt, próbálkoztunk mi azért, hogy együtt..de nem működött. Az irányításom rám tartozik, más ne végezze. Neki pedig egy kedves, visszafogott nőre van szüksége, aki otthon várja, mikor kimászik a vérből és halálból, az életmentésből. Szar a sebészek élete. Mégis kihasználom, hogy magamnak nyerjek csodát, hogy tudatosodjon, igenis nem vesztem el a kétféle élet között, megmaradtam azért nőnek. Mindegy milyennek. Beleringat a szépbe, a jóba, a testiség örökké tartható gyönyörének illúziójába. Vállaiba kapaszkodva sóhajtom ki a feszültségemet, hogy ernyedjek. Ő műteni rohan. Kötelesség kérem, mindig a kötelesség. Úgy döntök bent alszom, hiába nem kellene. Mert haza kellene menni, de ólmosan és jólesőn fáradt vagyok, nincs kedvem vezetni. Egyébként is mindig itt vagyok.
Leliftezek a személyzetikhez, ellépdelve megannyi olyan szoba előtt, ahol két műszak közöttiek, váltósok próbálnak nyerni 1-2 óra alvást a káoszban, míg benyitok az egyikbe. Csendesen fekszem le, különösebb zaj nélkül. Ránézek a telefonomra: anyám keresett. De hajnal háromkor nem fogom megzavarni. Majd reggel.
Rá gondolva eszembe jut, hogy három gyereke van, de még mindig nincs unokája, pedig maholnap mindenki a harmincadikat tapossa. Nem ezt érdemelné, Néha elgondolkodom azon, hogy mi lenne ha nem találkozom a világ másik oldalával. Ha nem szembesülök az értelmetlen halállal, ha nem tudom meg mik tapossák az emberek mellett az utcák kövét. Kínzóan, fájóan rossz találkozás volt, pedig akkor még nem voltam más, csak egy korán elvált, álmodozó nővértanonc, magas fokú elhivatottsággal. De a sikátorban sikoltva, vérezve és várva a halált, valami megváltozott. Phil bácsi hozott nekem választ, nyújtott segítséget. És most itt tartunk. Hol is van már, amikor lelkiismereti kérdést csináltam minden lényből, amikor kerültem a tükörképemet is, küzdöttem az álmatlansággal. Rettegtem az éjszakákat, éreztem magam egy rakás paranoid szerencsétlenségnek amiért fegyvert tartok a párnám alatt, holott normálisan használni sem tudtam. A magam nemében sosem voltam egyszerű eset. Konok lázadásom, dühöm megnehezített majdnem mindent. De elengedtem azokat, akiket szerettem. Akikért nap mint nap aggódtam és teszem most is. Hol vagyok én már a makulátlantól? A kedves lánytól, aki álmodta a három gyereket, hosszú házasságot? Bolygónyi távolságra. De legalább tehetek azért, hogy másnak meglehessen, hogy ne lelje értelmetlen halálát a másik világ karmai által. A kórházban pedig, hogy az emberi veszélyeket vészelje át.
Elalszom. Álmodom és máshol járok. Egy szebb helyen, egy jobb helyen. Ott, ahol béke van. Pedig..szeretem amit csinálok, ettől vagyok az, aki. Ettől szeretnek vagy épp nem szeretnek, aggódnak vagy leszidnak. De nincs más választás, elfutni nem lehet. Nem szabad. Soha.