Forrás: google

---

A pillanat.
A hang.
A felismerés.
Már pedig most jött el az a helyzet, hogy fogom magam, és fiam elé sétálok. Nem kerülgethetem, nem menekülhetek még otthon is el, miközben ő már évek óta úgy jár-kel előttem, hogy tudta, hogy csalom az édesapját, akihez olyan lojális. Nem csapott hisztit, nem kürtölte világgá, csak megtartotta magának. Nem érdemli meg ezt a terhet, mégis cipeli zokszó nélkül. Azt kell, hogy mondjam, ez tőle egy igazán felnőttes viselkedés, büszke vagyok rá, azonban 17 évesen ezzel bírkózni… Egy gyereknek sem kívánom.
Újra lepörgettem magam előtt a levelet, amit írt, amin látszott, hogy az általában egész rendezett írása elcsúszott, kapkodott lett, nagy lépést tett meg. Merész lépést, pedig nincs bizonyítéka. Oh, Pascal, mennyire gyűlölnél, ha tudnád, Andreas az apád, nem is Oscar? Bele sem akarok gondolni, de ha már idáig eljutottam, folytatnom kell az utamat. Muszáj a családomat nézni elsőnek, ha nem is vagyok oda Oscarért úgy, mint régen, de a gyerekeimet őszintén szeretem, legyen akárki is az apjuk. Gyűlölhetnek, megvethetnek, de az irántuk érzett szeretete sosem fog elveszni. Az anyjuk vagyok, belőlem vannak, fájdalmasan hoztam világra őket, de örömmel neveltem minden egyes percben őket, még ha éppen egymásnak csapkodtuk az ajtókat. Nem érdemlik meg, hogy most essen össze a család, ha eddig nem váltam el, már pedig volt lehetőségem, akkor továbbra sem, ámbár, ha őszinte akarok lenni, néha a Pokol mélyére rúgnám férjemet, de elválni semmiképp sem akarok tőle. Nem, nekem szükségem van rá, nem csak azért mert már bő húsz éve tartunk ki egymás mellett, hanem mert még néha látni azt az Oscart, akibe én beleszerettem, és remélem, egyszer visszajön hozzám, nem pedig csak a munka, és egyéb programok. Ezért vagyok még képes visszafordulni, nem pedig Andreas karjaiba menekülni. Ez tart csak vissza, meg a gyerekek, nem is annyira Hervé, aki már a felnőttek családos életének küszöbét lépte át, hanem Olympék. Pascal és Olympe. Ikrek, de néha azt kell, hogy mondjam, ég és föld közöttük a különbség, viszont a testvéri kötelék meg van közöttük, van, mikor egy rúgóra jár az agyuk, mikor ugyanúgy reagálnak. Csodák, két kis csoda.
Megtörlöm kezemet, ahogy elhagyom a tűzhelyet és Pascal elé megyek. Mélyet lélegzem, és nyugtatom magamat, nem szabad idegesnek lennem, mert csak beismerném a dolgokat, amúgy is hírem van számára, úgyis mindjárt itt a hétvége, és Oscar rég járt már Párizsban…
Ma reggel hívtam fel, és ajánlottam, hogy nagyon is jó lenne, ha jönne. Hiányzik mindenkinek. Megtartottam Andreas tanácsát, muszáj újra visszahívnom Oscart az életünkbe, szükség van rá, mint apa leginkább, de mint férj, úgyis. Tudom, elfoglalt, mint én, de legalább a hétvégeket megoldhatjuk, ha akarjuk, már pedig én igyekszem, a többi már a drága férjemen múlik. Ha nem is miatt, de a gyerekek miatt biztos jön. Tudom, hogy neki is fontosak, és értük képes a munkát félrerakni, nekem ennyi is elég volt, csak jöjjön. Billentse vissza a lelkivilágomat a régibe, hozza vissza az egyensúlyt, tartsuk meg azt a családi egységet. Nagy reményeket fűztem a dologhoz, még ha ez azt is jelentette, hogy már pedig Andreassal megritkulnak találkozásaink, nem tudom, hogy fogom viselni, de ha nem veszekszünk, akkor elbírok a négy fal jelentette helyzettel. Végül is, volt idő, mikor mindent félretettem érte, amikor csüngtem szavain, amikor a legnagyobb örömmel mondtam igent az oltár előtt. Csakhogy annak is húsz éve bőven… Lehet, ha mindketten elgondolkodnánk a házasságunkon, nem csak én ebben a vészterhes időben, akkor valamire jutnánk. Ki tudja? Meg kell próbálni. Meg kell próbálnom. Értük, a családunkért. Még ha ez nyomasztott, lenyomta vállaimat is, és nem hagyott nyugodni, neki kellett veselkednem. Mert kell, mint anya. Pascalékért.
- Pascal – szóltam, nehogy szobájának falai közé el tudjon tűnni. Legtöbb időt ott tölti, ami nem is lep meg Hervé felnevelése után, de több időt is tölthettünk volna együtt hárman… Majd négyen.

[You must be registered and logged in to see this link.] ⁞ Remélem megfelel
[You must be registered and logged in to see this link.]

Tudom, hogy minden családnak meg van a maga problémája, főleg a házas emberek között. Az én szüleimnek is megvan. Ezt már azelőtt is tudtam, hogy rájöttem volna anyám titkára. Aki velük él az tudja, hogy milyenek egymással. Tudom azt is, hogy sokan rám szólnának, hogy hagyjam a dolgaikat rájuk. Felnőtt emberek, akik elég idősek már ahhoz, hogy ezt elrendezzék egymást közt. Jólétben élsz Pascal. Inkább köszönd meg ezt a szüleidnek, az anyádnak.  Megtehetném. Elfordulhatnék, és befoghatnám a  számat. Miután megtudtam azt, amit anyám művel apámmal, utána így is tettem. Csöndbe maradtam, és a négy fal mögé rejtőztem. Azóta is ott rejtőzök. Féltem. Félek, hogy elveszítem a családomat, ha ez az egész kitudódik. Ha megtudja apa... Ha megtudja, hogy évek óta tudom és nem mondtam el neki.
Aztán mikor Párizsba költöztünk a furcsa szorongató érzés mellé megjelent egy általános düh is, főleg anyám irányába. 14 éves voltam mikor megláttam őt és a dokit a házunkban, a mi családi házunkban. Most 17 éves vagyok. Azóta eltelt három év és semmit sem változott. Anyám ugyan úgy él. Mintha az élete teljesen normális lenne. Egy anekdota szerint Grigorij Alekszandrovics Patyomkin orosz miniszter, miután elfoglalta a Krím-félszigetet a 18.század második felében, az oda látogató Nagy Katalin cárnő számára felépített  pár falut Dnyeper folyó partján. Ám a házaknak csak a homlokzatát állították fel, azokat is sok esetben valami olcsó, egyáltalán nem e célra használatos anyagból. Így pedig ezek csak ál-faluk voltak, amiket II.Katalin távozása után rögtön le is bontottak. Az egésznek a célja az volt, hogy az uralkodó előtt a vidéket gazdagnak és lakottnak állítsák be. Ma már ezeket a Patyomkin-falukat a megtévesztés, a propaganda egyik szimbólumának tartják, ám én egyre inkább kapcsolom össze fejben az anyám viselkedésével. Ő is ilyen álom világot épített fel nekünk, amiben minden épnek és jónak tűnik, pedig valójában csak egy színházi díszlet. Az egész csak egy nagy hazugság, amit kitudja, hogy hány éve őriz. Én pedig utálom a hazugságokat.
Mikor kijelentette, hogy költözünk, belülről egy forró érzés árasztott el. Ennyi volt. Széthull a család. A család, ami lehet, hogy valójában csak egy fantom kép, de akkor is az én családom. Elfogadtam, hogy anyám Párizsba költözik, a szeretőjéhez és, hogy hamarosan kezdetét is veszi a válási procedúra. Mert hogy én azt hittem még akkor, hogy ez annak a jele, hogy anyám végre lép valamit. Utáltam, hogy ezt teszi. Utáltam, hogy a szeretőjéhez rohan. De mélyen legbelül, örültem, hogy legalább így nem lesz az életem egy nagy hazugság köré épülve. Aztán pár hét múlva rájöttem arra, hogy anyám egyáltalán nem akarja ezt. Ugyan úgy játssza Oscar Lamoureux híresen kedves feleségét, ugyan úgy a képünkbe hazudik. Csak azért költöztünk ide, mert így közelebb van neki a kis dokikája. Eszem megáll. Komolyan néha úgy felröhögnék a helyzet jellege miatt.
Sokat gondolkodok az egészen. Talán azért mert a 3 év alatt sokan értem és már a helyzetet nem teljesen úgy látom, ahogy akkor. Jó kérdés, hogy mi történne, ha 17 éves fejjel most látnám meg őket. Teljesen más lenne a dolgok kimenetele. Ez biztos. Talán a költözés miatt és mert tudom, hogy miért költöztünk el. Vagy talán amiatt, mert rájöttem, hogy kicsoda a szeretője. Az elmúlt három évben a megcsalós dolog csak egy árnyék volt az életembe, ami elől mindig elfordultam. Elzártam jó mélyre, és nem foglalkoztam vele. De most ez az árnyék itt liheg a nyakamban és nem tudok nem foglalkozni vele.  Látjátok most is ezen jár az eszem, pedig lenne bőven más dolgom is. Nem lepődök meg, hogy anyám elküldött egy pszichológushoz. Az egész lassan széttép belülről. Talán ezért várom, hogy anyám valahogy lebukjon ország- világ színe előtt. Mert akkor talán lesz egy kis nyugtom. Akkor már nem fogja a vállamat nyomni ez a súlyos titok.
Hirtelen meghallom a hangját és felkapom a fejemet. Csak a nevemet mondja, de érzem benne, hogy tud a levélről. Mit is vártam... Orvosi titoktartás ide vagy oda, anyám mindenféleképpen megtudta volna. Egy pillanatig gondolkozok, hogy mit csináljak. Tegyek úgy mintha itthon se lennék? Az egy gyáva viselkedés lenne. Elégszer voltam már gyáva az életemben. Nem akarok többé az lenni. Amúgy is, akkor anyám bejönne a szobámba és itt zajlana a beszélgetésünk. A macska nem kerülgetheti tovább a forró kását.
Felpattanok az ágyamból és lassan elindulok a hang felé. Meglátom arcát és már biztos vagyok benne, hogy a következő percek igen nehezek lesznek. Az én arcom is megváltozik. Egyszerre megfeszülök, mert tudatosul bennem, hogy miről is fogunk beszélni, a hazugságáról. Másfelől viszont a kétely, és a félelem miatt eltorzul az arcom, mint egy rongybaba.   – "Ízlik az embernek a hazugsággal szerzett kenyér, de végül kaviccsal lesz tele a szája." – húzom el a számat mikor ránézek.  – Szia Anya...
Végtére az anyám. Bármit tesz, az marad. Ezt nem fogom elvenni tőle. Akkor magamnak mondanék ellent mikor a családról beszélek.

---

Képtelen vagyok elengedni, másra fókuszálni, agyam csak ezen pörög, hogy Pascal tudja. Tudja, és ahogy találkozik tekintetünk, érzem, azt is tudja, hogy eljutott hozzá levelem. Sokat merengtem, hogy vajon érdemes beszélnem vele a levélről, Andreasról, de minél többet gondoltam erre, rájöttem, hogy semennyire sem. Nem hiszem, hogy lenne értelme, azzal csak megmutatnám, hogy igen, ezzel az információval hatalom van a kezében, és még inkább valósággá válna minden, miszerint nem tudom visszafordítani a dolgokat. Muszáj összeszednem magam, muszáj félreraknom mindent értük.
Még ha kissé könnyebb is, hogy a titok nem csak engem nyom, de ezt nem érdemelték meg. Nem ilyen anyát érdemelnek meg, milyen példa ez előttük? És ehhez képest, Pascal még mindig ragaszkodik ahhoz a családi képhez, ami sosem voltunk, de lehettünk volna. Hol futottunk le arról az útról? Mert nem akkor, mikor Andreast megismertem, mert akkor akár ott is hagyhattam volna, mi szerint hűséges vagyok férjemhez. Ez előbb történt, valamikor elkezdődött, mikor már Hervé megvolt… Pedig, mikor megismertük egymást a gyárban, az az örökös csodálat, tisztelet egymás iránt mikor még nem tudtam másképp elképzelni az életemet, csakis mellette. Elvarázsolt, levett a lábamról csak egy-két szóval, de aztán… Amint minden nap együtt keltünk, feküdtünk, valahogy kihunyt belőle minden, a munka lefoglalta, a gyerekek lefoglalták, és már arra sem volt időnk, csakhogy felnőttek módjára leüljünk és megbeszéljük a dolgokat, inkább egymással veszekedtünk. És hova jutottunk… Szégyellem magam, mint anya, de mint nő, semmiképp sem. Minden embernek szabad, hogy boldog legyen… Csakhogy vannak áldozatok és következmények. Már pedig, Pascalék előrébb vannak a sorban. A vérem, a gyermekeim, belehalnék abba, ha velük történne valami.
Csak bólintok egyet, ahogy köszön, jelezve, hogy tudok a levélről, tudom, hogy tudja mit csinálok. Felesleges lenne boncolgatni a múltat, amin úgy sem lehet változtatni, és valószínűleg egyikünk sem örülne, ha beszélnie kéne róla, ami csak az elfuserált magyarázataimból állna. Inkább tegyünk a jelenért, és jövőért. 17 éves, nem kezelhetem teljesen gyerekként, még ha a szememben mindig is az marad. A kis Pascal… Tünemény volt a szőke fürtjeivel, ahogy mászott a padlón, most is egy csoda a bebarnult hajával, csalafinta mosolyával.
Muszáj volt magamra szólnom, nehogy nosztalgiázni kezdjek még idő előtt, így köhintettem egyet határozottan. Nem veszthetem el az irányítást, és a beszélgetés lényegét. El kell dőlnie a dolgoknak, éreznie kell, hogy kész vagyok változni, változtatni. Nem azért, mert félek, hogy kiderül, hanem miattuk. Ha kiderülne is a húsz éves múlt, akkor is a legjobbat szeretném kihozni a lehetőségekből a számukra.
- Hétvégén jön apa – böktem ki a lényeget. Nem mézes-madzagon akartam húzigálni ezzel a ténnyel. Tudtam, hogy most veszélyes vízen járunk, mert akár lehetőség is lehet neki arra, hogy végre mindenről lerántsa a fátylat. Nem, beszélni akartam Oscarral, hogy dolgozzunk a házasságunkon, hogy hozzuk vissza a régi időket. Jóvá akarom tenni azt, amit tönkretettem, még ha ez azt is jelenti, hogy Andreassal… Mi lesz vele? Az, hogy örökre elhagyjam, hogy kilépjek az életéből… Tudtam a választ, hogy képtelen lennék megtenni. Nem tudnám megtenni, de egyelőre zárolni kéne a találkozásokat, és ha minden úgy alakul, ha tényleg sikerülne a család, és Oscar is visszatérne hozzám, az akit ismertem, akár… Ez még a jövő zenéje, nem akartam ezen gondolkodni. Ismertem magam, ismertem a testem, és csak úgy elfelejteni Andreast, nehéz lenne. De neki kell futnom, meg kell próbálnom. Meg kell próbálnunk. Hiszen Oscarnak is fontosak Pascalék. Ezt tudtam, ez kötött leginkább össze minket, azt hiszem, bár a gondolataiban sosem tudtam olvasni, néha olyan sejtelmes volt, de a gyerekekhez mindig szeretetteljesen fordult. Pascaléknak örök helyük van szívében, még ha nem is a gyerekei.

[You must be registered and logged in to see this link.] ⁞ Remélem megfelel
[You must be registered and logged in to see this link.]

Nem rajongtam Párizsért. Csak bizonyos részei fogtak meg, s bár a szerelem fővárosának nevezik, én speciel semmi szerelmet nem láttam benne. Legtöbbször tömve voltak az utcák turistákkal, akiket az itteniek csak a pénzükért viseltek el. A bárok, és szórakozóhelyek, illetve látványosságok, olyan mértékű tömegszórakoztatássá változtatták a lényét, hogy nekem nem volt más mint egy nagy bazár. Viszont vannak momentumok, fel-fel kúszó képek a város lüktető szívében - és azon körül - amiről be kell vallanom tényleg igézőnek hatott. Hosszú tömött sorban virágzott a leander, a fura óvárosi teraszok mögül kibukkant a franciaablakok boltívei. A Szajna eldugott partszakaszán morajlott a folyó a lemenő nap fényében. És hogy mikor volt igazán csendes, nekem való a város? Ha a tavasz eljött, és a nyár előtt megsiratta a telet. Most is esett, amikor a házat figyeltem az utca túloldaláról amiben Joanne lakott a gyerekeimmel. Egy öreg platánfa alatt a nyugodtnak látszó környékbe révedt a tekintetem. Még az sem zavart, hogy a hajszálaimról sötét kabátom gallérjára csöppen pár vízcsepp. Elgondolkoztam sokszor azon, vajon Jonie érzi-e a jelenlétemet, vagy van-e megérzése, hogy most fogok felbukkanni? Az igazi szerelmesek, párok megmerik kérdezni a badarságnak tűnő felvetéseiket is. Legfeljebb jókat derülnek rajta, és szignózzák, hogy édes kis semmiség, de nekem a legkedvesebb. Hogyne...eszeveszettül röhögött ezen a májam. Joanne és a felhőtlen kacagás, őszinteség, megadás. Tekerjenek hínárba, és mártsanak pudingba ha ez így van. Nálunk soha nem volt ilyen, férfiként is belementem volna a női játékokba ami azt illeti. Jonie viszont kősziklaként állt ellen nekem. Minden kedves, vagy kedveskedő gesztusomat támadásnak vette. Vagy egyszerűen nyálasnak tartotta. Örült a róla elnevezett pezsgőnek is, de láttam a lelkét azon az opálos tükrön keresztül ami a szemei voltak. Őrület mennyire nem hatotta meg a dolog. Hogy miért? Mert ismertem, tudtam, hogy sok lesz ez a „meglepetés”, de kíváncsi voltam a reakciójára, tudni akartam mi fog történni. S valahol ez volt az egész kapcsolatunk alapja, próbálgattuk egymást, meg próbálgattuk tönkretenni egymást. Én azzal, hogy teszteltem a türelmét, a lényét….ő azzal, hogy semmibe vett.  Leplezetlen gondolatira – amit egyenesen az arcomba vágott a tekintetén keresztül – elárulta önmagát. Én persze nem szóltam – mint mindig a házasságunkban – hogy legalább látszat örömet erőltessen már magára. Szó nélkül hagytam, hogy marionettbábúként mozgasson az ő dramatikus kis színdarabjában.
Beletúrtam vizes hajamba, hátrasimítottam. Sóhajtottam, sóhajtottam az életemet. Reméltem távozik belőlem az összes gyász. A kupacban heverő szennyes. A számon keresztül, azon a kis résen mint egy vándorló lélek. Önnön bűneim, és Joanne kimondatlan bűnei.
Leszegett fejjel átsétáltam a csendes kis utcán. A zsebembe mélyesztettem a kezem, és önkéntelenül ökölbe szorítottam. A ház előtt állva kinyitottam a kis kaput ami a kertbe vezetett. Csengessek mint a postás, vagy a futár? Vagy egy ócska betolakodóként osonjak be? Egyik megoldás sem tetszett, de már nem akartam többet illedelmes lenni. Még a feleségem volt – még ha csak egy gyenge papír is tartotta őt azon a házasságnak nevezett faágon – az volt.
A kertbe érve megtorpantam. Jonie a konyhában volt, láttam az illatos tündérfa bokraira néző terasz ajtajának üvegein keresztül. Ha most kinézne, egy sorozatgyilkoshoz illő sötét, elázott pasit látna. Nekem mulatságos lenne, de őt ismerve nem. Évek óta nem láttam nevetni, ráfagyott az arcára a nyugtalanság. Mióta elköltözött tőlem, a hangját is alig-alig hallottam. Felhívni talán még az elején ha hívott. Én viszont soha nem kerestem őt. Nem volt mit mondanom. Mostanáig.
Az ajtóhoz sétáltam a gyepen keresztül. A cipőm orrát súrolta a nedves fű, kicsit mintha az eddigi házasságomon gyalogoltam volna át. Puha, instabil, nedves, ragacsos, be-bepiszkolja valami, amit nem lehet levakarni. Hatalmas, kövér esőcseppek hullottak rám. Már bőrig is áztam, de nem érdekelt. Az ajtó üvegein patakokban csurgott le a víz, érdekes, de ezáltal elhomályosították Jonie sziluettjét. Bekopogtam. A hang irányába fordult, a tekintetünk összeolvadt, egy pillanatig semmi nem mozdult. Erőszakos, makacs, félelemnek cseppnyi jelét sem mutató pillantással figyeltem. Egy könnyed mozdulattal fogtam meg a kilincset, és léptem be a konyhába. A nyitott ajtóban álltam meg. Ujjaimmal végigszántottam a hajamon, és a nedves tincseimen maradtak bőröm barázdái. Felnéztem rá, gyönyörű volt. Semmit sem változott, csak ugyan az a kimért, ideges arcot láttam magam előtt amit már nagyon jól ismertem. Mintha a fülemben hallottam volna veszett iramú szíve dobogását, de az is lehet nem az övé volt…csak egy elképzelés.
Nyeltem egyet mielőtt megszólaltam, blazírt képpel keretezve.
- Leülhetek? – kérdeztem. Semmi szia drágám rég láttalak maszlag. Teljesen felesleg lett volna.
Igazából meg sem vártam mit reagál, ahogy voltam leültem az egyik székre a márványpultnál, és rákönyököltem a nehéz lapra. Az államat megtámasztottam a kezemmel, őt figyeltem. Egy félmosolyt eresztettem meg miközben lesütöttem a szemem.
Joanne ruháját, majd arcélét, és tekintetét nézve visszacsöppentünk a kellemetlen múltba. Nem mondtam ki amit gondoltam. „Te hazug ribanc - neon felirattal” De azért az arcomra volt pingálva. Meg az a millió, milliárd kérdés is, és hiányos válasz.
- Örülök…hogy….minden rendben – mutatok a lakásra, és rá. Azért mégsem fáj annyira luxiban élni, futott át rajtam az epe.
Hátradőltem, hogy levegyem a kabátomat, és a szék karfájára tegyem. Csak egy ázott ing volt rajtam, de nem zavart. Joanne pedig mint mindig tökéletesen nézett ki. A tőle megszokott módon minden kapálódzása ellenére csak ő adott igazán a látszatra. Hiába fonnyadozott a lelke, azért felvette a selymet, és magára aggatott pár dolce göncöt. Hányingerem volt. Mindig tudtam nem a pénzemért jött hozzám, de nem is tiltakozott ellene.
Amíg nem szóltunk egy fényévnyi érzelem robogott át rajtam. Szó szerint megtaposta a bensőmet. Mindent érzékeltem, és ráadásul egyszerre. Szeretetet, szerelmet, vágyat, kéjes élvezetet, dühöt, haragot, nyers erőszakot. Egy skizofrén se érezhetne ennél többet, és ennél több embert a testében mint én most. S én csak vártam, türelmesen vártam Jonie szavaira. Egyikünk sem volt hülye. Mind a ketten tudtuk miért jöttem. Igaz, nem volt nálam egy másik életnyi cucc, amivel berendezkedhettem volna ide. Hiszen ha a nőn múlna, körülbelül plusz ennyi ideig várhatnék az igazságra, és a válaszokra. De nekem már nem volt időm, és ahogy Joanne-t elnéztem, neki sem. Nem azt vártam, hogy tálaljon ki – mert minden sejtésem ellenére, legeslegbelül, abban a kurva reménykedésnek nevezett odúban, bíztam, hogy csak álmodom – csak, hogy egy hullócsillagnyi ideig legyen velem őszinte.
Hangom fáradtságot, és valami elképesztő gonoszságot árasztott amikor megszólaltam. S a mozdulat is amikor előrébb hajoltam, ugyan ezt tükrözte.
- Mesélj nekem Miel -
A mézem. Az enyém volt, talán egy pillanatig az enyém volt. Én birtokoltam a testével együtt. És a bizonyosságot Joanne sóhajai adták, amikor senki nem volt jelen, csak ketten voltunk.
Na persze...meg amcsi filmekbe illő lányos álmok...tudtam, hogy az egész egy rohadt nagy kamu volt...

Sosem voltam afféle konyhatündér, inkább hasonlítok egy elbaszott született feleségre. Voltak időszakok az életben, amikor ezen nem csak változtatni szerettem volna, hanem akartam; minden idegszálammal. Még főzőműsorokat is néztem időnként, és vettem egy szakácskönyvet – haladót, haladó, otthon sertepertélő, magukat Michelin séfnek képzelő nőknek (vagy férfiaknak, embereknek, végtére is tök mindegy). Ezt is Armandért tettem, de Ő észre sem vette, vagy nem érdekelte annyira, hogy szóvá tegye, na, nem, mintha elismerést vártam volna azért, ha finom, vagy kevésbé ízletes, vagy nem annyira jól sikerült ételt tettem elé, és a gyerekek elé az asztalra. Egyszerűen nem akartam mindig éttermekbe járni, vagy házhoz hozatni, és azt akartam, ha a szülei meglátogatnak minket, vagy mi őket, akkor tudjak valamivel szolgálni, valamit felmutatni. Mindig is tudtam, hogy nem pont egy ilyen nőt képzeltek el neki, Armandnak, elvégre, bár az én családom is jól él, közel sem egy társadalmi rétegből származunk mi ketten. Ne aggódj, majd megbékélnek – ígérte Armand, mint sok mást, ez előtt. Az országosan ismert-, és elismert Lamoureux aranyifjú, és a fotós maca – nevetséges, nem igaz? A kékvérű király, meg az Ő papírkoronás királynéja, ketten, együtt egy tragikomédia főszereplőiként, egy képzeletbeli színpad deszkáin játszanak – egymással, és szerepeiket – a reflektorfényben; kenyeret és cirkuszt a népnek, ugyebár...
Két kezem ujjai nem lennének elegek ahhoz, hogy megszámláljam, mennyi soufflé, különböző féle és fajta quiche, meg levesek – liter számban – végezték kukában erőltetett próbálkozásaim végett: túlfőztem őket, nem csak simán angolosra sült egy-egy húsétel, hanem nyers maradt a belseje, esetleg leégettem, és füstös, szúrós íze lett az egész ételnek. Emlékszem, melyik volt az a pillanat, amikor feladtam. Armand szülei velünk töltötték a karácsonyt, meghívtuk őket Épernay-ba, hogy közösen eltöltsünk egy remek délutánt, és egy fenséges vacsorával zárjuk az ünnepnapot. Eljött az én időm – gondoltam én -, hogy nagyot villantsak, hogy leessen az álluk, hogy azt mondják, ’ez igen, Joanne, most aztán kitettél magadért, minden elismerésem!’, hogy elismerjék: elég jó vagyok a fiuknak. De valójában rettegtem. A háromfogásos vacsora elemeit a konyhapultra terítettem, és minden receptet alaposan átnyálaztam, fontosnak tűnő jegyzeteket írogattam post-itekre – amiket az interneten, cikkekben, kommentekben, és más szakácskönyvekben olvastam -, és ragasztottam be a szakácskönyv lapjaira. Minden sínen ment, minden jól haladt, a saját medrében, úgy, ahogyan annak lennie kellett. Egészen addig a pillanatig, amíg észre nem vettem, hogy a könyv két lapja összetapadt – próbáltam menteni a menthetőt. Egészen addig, amíg a helyzet már menthetetlen volt: a krumpli szétfőtt, a máj belseje nyers maradt, a kacsa pedig szenesre sült, amíg én próbáltam rendet tenni a káoszban, aminek a kellős közepén térültem-fordultam, még nagyobb felfordulást okozva.
Végül rendeltünk. Kivéve a levest. Mert az legalább jó ehető lett.
Ugyanezt a sokat emlegetett, itt-ott már a mártások és öntetek cseppjeivel díszített, emitt-amott szakadt és szamárfüles, jegyzetekkel teleirkált, post-itekkel teleragasztgatott szakácskönyvet ütöm fel – immár végtelen nyugalommal. Bolognai lasagne-t készítek, parmezános besamellel.
Bárcsak lenne egy szakácskönyv az élethez is. Receptek, melyek pontosan megmondják nekünk, hogy mit kell tennünk.
Kósza pillantást vetek az ablak felé, a kövér esőcseppeket figyelem egy hosszú másodpercig, míg az üvegen végiggördülnek, és a gyér, tavaszi fények tökéletes játékát velük. Fényképezőgéppel a kezemben a falhoz lapulok, hogy a gép és az ablak egy egészen hegyes szöget zárjanak be; egy hozzám közeli részre fókuszálok, az egyik komótosan csorduló cseppre, mielőtt megnyomnám az exponáló gombot. A szemközti fal nem is látszik, csak a terasz ajtaja, az üveg, és a végtelennek ható, komor szürkeség, rajta a fáradtan megcsillanó cseppek – már most fekete-fehérben látom magam előtt, de nem olyan kontrasztosan, inkább olyan mélabús, melankolikus, de nagyon is elegáns, matt szürkeárnyalatosban.
A fényképezőgép a dohányzóasztalra kerül, a laptop mellé, amin éppen az egyik új anyagom van – tegnap még jó idő volt, és Párizs belvárosában pezsgett az élet; nem több, csupán lopott életszilánkok, utcákról gyűjtött pillanatok, érzelmek, hangulatok: street fotók, a magam örömére, tőlem, nekem.
A szekrényben válogatok a fűszerek közül, só, bors, szerecsendió, oregánó, bazsalikom, kakukkfű... mozdulatomban az öblös kopogás akaszt meg, mire a hang irányába fordulok. A tény maga, mint olyan, is eléggé meglepő, hogy valaki nem a bejárati ajtómon akar bebocsátást nyerni, hanem emitt.
Megmagyarázhatatlan borzongás fut végig gerincfüzéremen, amikor belép a házba. Van abban valami nyugtalanító, amikor az embert egy szívet melengető érzés helyett fagyos hidegség tölti el. Ebben az egyetlen pillanatban, számtalan másik momentumot látok, melyek pókhálója zavaros, és mérhetetlenül szomorú. A szívem veszett, vehemens tempót diktálva dübörög bordáim alkotta ketrecében; mint egy kibaszott kalapács.
BAMM! BAMM! BAMM!
Csak nézem, nézem, ahogy egyre közelebb jön, közben arcát figyelem, vonásait fürkészem, változások után kutatok, nyomok után, melyek belé martak, amikor eljöttem otthonról. Bőrén halovány barázdák futnak végig, aprócska, olyan rohadtul, idegesítően szexi szarkalábak, markáns arcán borosta, ezüstös tincsei összetapadva.
- Ha már beengedted magad – és ekkor már a magas, karcsú lábú széken ül -, gondolom, nem okozna problémát az sem, ha nemet mondanék – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. Egy liter tejet, vajat veszek elő a hűtőből, csak azért, hogy addig se kelljen őt néznem, és összeszedjem magamat. Nem számítottam Armandra, most nem, és nem voltam felkészülve a találkozásra. Sóhajtok, mielőtt becsuknám a hűtő ajtaját, és visszafordulnék hozzá. Nehezemre esik, de a szemébe nézek.
- Hm – felszegem a fejemet. - Talán kételkedtél? Van, aki elismeri a munkámat – gyalázatos mosolyra rándul ajkam szeglete; mert te nem, te, Armand, csak gátoltál benne, kisajátítottál, visszafogtál. Kibújtatom a mandzsetta apró gombjait, csepp zárjukból, hogy feltűrjem a fekete blúzom, hosszú ujjait; közben izmos testére, papírként ázott, sejtelmesen áttetsző, drága ingjére réved pillantásom. – Kávét, bort? – kérdezem tőle, megjátszott derűtől csengő hangon, szinte trillázva, ezzel is leplezve, hogy mennyire kényelmetlenül érzem magamat. Nem feltétlenül miatta, inkább a hirtelen betoppanása miatt, ami felkészületlenül-, hovatovább villámcsapásszerűen ért. Olyan, minta ugyanazokat a köröket futnánk, mint egykor, a múltban, talán egy másik életben. De élet volt az valaha is? Jelenléte, közelsége úgy hat rám, mintha sarokba szorított nagyvad lennék – és, oh, nem, Armand nem egy puskát szegez a homlokomnak, hanem sokkal rosszabbat tart a kezében: nyakörvet, és láncokat, meg egy ketrec kulcsát, azét, ahova be akar zárni engem.
Szavait hallva csak arra gondolok, hogy fel akarom nyitni a koponyáját, mint egy kíváncsi gyerek, és belenézni abba a csodálatos agyába, a tekervényeiben kutakodva, és gombostűre szúrni gondolatait. Miel... – még sokáig a fejemben visszhangzik a szó, a nevem, ahogy szólít, ahogy csak Ő szólít.
- Ha ezért jöttél... fel is hívhattál volna – újabb vállrándítás. Mit mondhatnék? Nem vagyok a helyzet magaslatán, úgy érzem, hogy kicsúszott a kezeim közül az irányítás, hogy mindent elrontottam azzal, hogy eljöttem Épernay-ból a gyerekekkel, hogy várnom kellett volna, csak egy kicsit, egyetlen évet. De türelmetlen voltam. Hogy be fogom-e ezt ismerni? Még csak az kellene. Na, jó... vannak dolgok, amikről joga van tudni. – Pascal könnyebben vette az iskolaváltást, mint gondoltam – megmosok két paradicsomot, ezzel is időt nyerve. - Oly meg... – Oly. Az én tökéletes lányom. – Nem áll olyan fényesen az iskolában – vallom be.

Soha nem felejtem el azokat a próbálkozásait amiket a konyhában elkövetett. - Vagy elkövetett bűnöket ellenünk. - Ha már gasztronómia, Joanne bőven áldozott az oltárán. Nem mindig sikerültek azok az ételek amiket készített, de értékeltem a próbálkozását. Viszont nem érdekelt tud-e főzni, vagy sem. Nem ez volt a fontos szempont a házasságunkban. De örökösen meg akart felelni a családnak. Leginkább anyáméknak. Egyszer megemlítette apám, hogy bármit főzhet, akkor sem fogja kedvelni. Soha nem mondtam el neki.
Egy biztos volt, tudott küzdeni, és bármibe belefogott azt próbálta teljes tudásával, erejével csinálni. Egy valamit kivéve. Nem küzdött a kapcsolatunkért, egyszerűen elzárta egy olyan helyre ahol nem kell tudomást venni róla. Bánom, hogy nem mondtam neki egyszer sem mennyire elégedett vagyok vele, nem dicsértem meg, nem öleltem magamhoz, és mondtam neki, hogy büszke vagyok rá. Valójában soha nem mutattam ki, hogy csodálom. Még akkor sem amikor megszülte a gyerekeimet. Foghatnám a neveltetésemre, arra, hogy nálunk nem volt divat elismerni, magától értetődő volt a valamit jól kell csinálni elv. Bár nem biztos, hogy igaz lenne. Lehet, csak eleve nem akartam kimutatni hogyan gondolok rá. Most, mikor a konyha csendességében megláttam, egy másodperc erejéig bántam a dolgot.
A találkozásunk első pillanatában az én arcom hideg volt, az ő tekintete kutató. Végigmért, leplezetlenül adta a tudtomra, hogy jó alaposan megnézi bőröm, maszkom összes mozaikját. Hagytam. Élveztem. Küzdőtérre hasonlított a konyha, és mi egymás ellenfeleivé váltunk. Egy röpke félmosolyt dobtam felé amikor megvonja nemes eleganciával a vállát. A pimasz nőszemély még szoborként is tudja hozni a vonzó démont. Néha eszembe jutott, hogy nem-e succubus. Férfifaló alakváltó démonszuka. Szex közben kiszipolyozza a férfiak lelkét, áldozatai gyönyöre közben elragadja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja.
Volt egy sanda gyanúm, miszerint feszélyezve érezte magát. Hirtelen nagyon fontosnak tűnt a hűtőben matatni. De ki vagyok én, hogy ezt szóvá tegyem? Csak egy paliravett kiscserkész…azoknak nem szokás figyelmet szentelni. Enyhén felhúzott szemöldökkel konstatálom a gyalázatos mosolyát. Persze cicám, álljon neked feljebb és forogjon neked a bolygó. Késztetést éreztem rá, hogy közöljem vele ez nem az a rendezvény. De mit is mondtam? Ja igen…ki vagyok én, hogy ilyet tegyek?
Kínzón nézem végig ahogy kigombolja az inge ujján lévő gombokat. Abban a pillanatban én voltam a gomb, amit átszuszakolt egy kis lyukon. Ráüvöltöttem volna, hogy csinálja gyorsabban, ne engedjen megfulladni. Szemem üresen emelem rá vidám, kislányos hangjára. Eközben százezer érzelem suhan át rajta egy másodperc múlva. Megnyalom a szám a válasz előtt.
- Bort. – búgom rekedt hangon. – Vagy töményet drágám de egy rekesszel, ütközik nekem a gondolat, és oson fel bennem a jeges fuvallat.
Nem is tagadtam mit érzek annak a percnek a tört része alatt. A gonoszság a hangomban nagyon világosan mutatta ezt. A szavaimat nem kérdésnek szántam, de ezzel ő tisztában is volt. A reakciója pedig a megszokott, túlságosan ismerős válaszban végződött. Joanne ezzel tett pontot minden végére. Eldöntötte, hogy az a helyes megfejtés, amit ő annak ítél. Nem különösebben foglalkozik a valódiság értékével, ő mindent átír – ha egy mód van rá. Persze értékeltem, hogy a gyerekeimet hozta fel. Ezzel mindig megfogott, mert fontosak voltak nekem. Egész életemben abban voltam a legbiztosabb, hogy a gyerekeimnek mindent megfogok adni amire szükségük van. Joanne pedig úgyszintén. Bármilyen is legyen, belőle fogantak, s olyan éteri, isteni erővel, akarattal, gyengédséggel, óvja és szereti őket, amire nincsenek szavak. Nem kételkedtem benne…ebben soha.
Jonie csodásan tudott manipulálni, lényéből fakadóan felismerte az emberek gyengeségeit, és azt előszeretettel fordította a saját hasznára. Most is ez történt, én pedig tudtam. Miről beszélt volna nekem? Hirtelen kitálalt volna, hogy hazudott, hogy olyan titkokat rejteget amik szinte megölték a lelkét? Nem…nem ő lett volna ha ezt teszi. Helyette bevonja a gyerekeket. Ez volt az ő védőbástyája. Csak, hogy az az Armand aki ennek bedőlt, már rég nincs többé. És azok a paradicsomok sem mentik meg Miel-t attól ami vár rá.
Felálltam könnyed mozdulattal, odasétáltam hozzá. Az oldalához léptem, és a kezemmel a csap alá nyúltam, hogy a kezére, és a paradicsomokra tegyem a tenyerem. Minden maszk nélkül jeleztem hagyja abba. Elég. Fejezze be. A langyos víz csobogott, zuhogott, belémvájt. Nem szóltam egy szót sem. Mélyen magamba szívtam a nő illatát. Annyira közel álltam hozzá, hogy éreztem a belőle áradó hőt. A hideg, átázott ingem pedig az ő ruhájára tapadt. Rezzenéstelen arccal, lágy, mégis követelődző tekintettel pillantottam rá. A víz pedig csak folyt mellékzöngét adva a beállt csendre. Riadt kismadárnak tűnt egy suhanásnyi időre. Mint akit a gonosz bácsi el akar rabolni. A homlokom a halántékának döntöttem, belesuttogtam a fülébe. Éreztem Chanel parfümjének pőre illatát.
- Ne csináld… - cirógattam meg dobhártyáját, és valahol azt a lelkét amit eltakart az a mindent beágyazó borostyánerdő. Szerettem volna ha most nem játssza meg magát. Ha a karjaim között kinyílik, és minden szar ellenére megmutatja ki is ő valójában. És ebbe belefér némi játék.
Lassan elfordultam tőle, és mögé léptem. Elzártam a csapot, a paradicsomok meg hát... már elég tiszták lettek szerintem. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mit vált ki belőle a közelségem. Ha tehetném, bekúsznék a pólusain keresztül a zsigereibe, hogy kikutassam a válaszokat. Még annak ellenére is, hogy nem biztos örülnék az eredménynek.
A karjaim és a testem fogságában ragadt. Nem láttam az arcát, de természetellenesen mozdulatlanok voltunk. Az orromat, és az arccsontomat érdesen cirógatták a hajszálai. És nagyon közelről láttam vékony, pihés szőrszálait tarkójánál pihenni. A leheletemre sivatagba illő homokviharrá változtak. Mézszínűen voltak, nagyon elegánsak. Megfogtam a kést ami a pulton hevert, és egy paradicsomot tettem a vágódeszkára.
- Segítek… - zúgtam mint egy parttalan folyó. Brutális erőszakkal nyomult a mellkasom a lapockájának. Az inge rátapadt a hátára az én vizes ruhámtól. El akarta áztatni, én pedig elégedett mosollyal figyeltem.
A kés beleszelt az érett, lédús paradicsomba. Az ujjaimra csapódott levéből tudtam milyen zamatos. Mint egykor mi ketten. Valamikor nagyon régen, még mielőtt összeomlott a világom.
- Mesélj….Miel. – követeltem rémisztő nyugodtsággal, rezdüléstelenül.

Még, mielőtt megismertem volna Armand szüleit, senkinek sem akartam megfelelni. Önmagamat adtam, az voltam, aki lenni akartam, aki mindig is voltam, és nem érdekelt, ha valaki nem szeretett e miatt – inkább gyűlölj azért, aki vagyok, semmint hazug szeretettel övezz. Gyűlöltem a talpnyalókat, és a kígyókat, akik csak és kizárólag azért akarnak mások közelébe férkőzni, hogy kihasználják őket, hogy hasznot húzzanak belőlük. Aztán, észre sem vettem, de én is ilyen lettem. Nem talpnyaló, vagy kígyó, oh, dehogy. Én afféle porondon, magát produkáló, füttyszóra, és csettintésre ugró, torzonborz vadállat voltam. Idegen. Kívülálló. Kicsit sem odaillő; mint egy puzzle darabka, amit a gyárban rossz dobozba szórtak.
És rettentően igyekeztem. Hugo és Vivienne jelenlétében nem is hordtam farmert, csak kosztüm nadrágot, vagy decens szoknyát, blúzt – a legfelső gombokat is begombolva -, igazgyöngyöt, és természetes sminket készítettem magamnak. A körmeimet nem festettem sem vörösre, sem feketére, vagy egyáltalán ki sem festettem őket, és a piros rúzs is a pipere táska mélyébe lett száműzve ezekre az alkalmakra. A hajamat kontyba fogtam; szigorúan, minden tincsnek és hajszálnak meg volt a helye, és ott is kellett maradniuk. A markáns, fűszeres, cafkás parfüm még csak szóba sem jöhetett; csak a számomra émelyítő púder-, és az édeskés-kesernyés-, a tavasz átvonulását idéző aromák. A cigaretta pedig tabu volt, éppúgy, mint a káromkodás, és a hangos beszéd. Úgy éreztem magamat, mint egy fröccsöntött porcelánbaba. Mintha nem is én lettem volna, csupán halovány árnyéka-, ócska utánzata önnönmagamnak, hazugságnak éreztem az egész lényemet.
Valósággal viszkettem, mindenhol, annyira, hogy képes lettem volna leszaggatni, lekaparni a saját bőrömet, ha ezzel megszabadulhattam volna a kellemetlen érzéstől, ami az egész testemen cikázott.
Nehéz volt levetkőzni mindazt, ami azzá tett, aki én vagyok. Hiányoztak a farmerok, a slampos tornacipők, a kényelmes pólók, a lezser blúzok. De megtettem, mert iszonyatosan meg akartam felelni Armand szüleinek, és azt akartam, hogy elismerjenek engem, mint Madame Lamoureux-t. Képes voltam meghazudtolni önmagamat, csak azért, hogy Hugo és Vivienne kedvében járjak, hogy azt a csinos, és visszafogott, igazán szofisztikált, fiatal nőt lássák, aki nem vagyok, és legalább azt a verziómat képesek legyenek szeretni. Úgy gondoltam, hogy túl sok lennék nekik – én, felcsavart hangerővel -, hogy képtelen lennének tolerálni, vagy kezelni – mintha valamiféle trópusi betegség lennék, amivel az emberek csak tudományos szakkönyvek lapjain találkozik.
Emlékszem, hogy minden igyekezetem ellenére is milyen lenéző pillantással mértek végig minden egyes alkalommal: hibákat kerestek, valamit, amibe beleköthetnek, ami miatt megvethetnek, ami miatt utálhatnak. Mintha tudták volna, hogy a szemükbe akarok hazudni, bele, egyenesen a képükbe. Talán tudták is: elárultak a vonásaim, a hamis mosolyom, a negédesen csevegő hangom, meg-megreszkető kezem, ültemben, idegesen, ütemesen ingó lábfejem. Vivienne, arisztokratikus felsőbbrendűséget sugárzó tekintete, valami olyasmi üzenetet hordozott magában, hogy olyan vagyok, mint egy kóbor macska.
Ha a pillanatot, amikor összevillant a két szempár, megörökítette volna valaki, akkor azt egy hideg tónusú fotónak képzelem, a kelleténél kicsit talán kékesebb is, enyhén szürkébe málló színekkel, alabástromfehér bőrszínekkel, hűvös fényekkel.
Míg a mandzsetta gombjaival-, majd a blúz ujjaival, nem eresztem pillantását – vagy én veszek az övébe. Fel nem tett kérdéseimre keresem a válaszokat, melyeket nem lelek, de csak mosolygok, töretlenül.
- Ahogy óhajtod – lesütöm pillantásomat, és csak aztán fordulok meg tengelyem körül, hogy a pulton lévő bortartó állványhoz lépjek. – Száraz, édes? Vörös, fehér, rozé? – ujjbegyeim a legfelső üveg nyakát cirógatja, és, még mielőtt választhatna, elveszem azt, a száraz vöröset, meg két poharat, az egyik szekrény polcáról.
Míg válaszolok, először a szemébe nézek. Kényszerítem rá magamat. És a saját hibáimat látom, a bűnömet, a vétkeimet. Ezért fáj ennyire, ezért esik nehezemre Armandra nézni. Pedig egykoron valósággal ittam a látványát, levegőt is alig mertem venni, vagy pislantani, nehogy lemaradjak egyetlen mozdulatáról is. Ha nem lennék ilyen mocskos, tekintete tükörsima felszíne alá merítkeznék – de félek, hogy belefulladok. Helyette a csendbe süppedek. Így viszont csak arcomra, sátorként omló pilláim alól nézek rá néha. Csak akkor villannak opálos lélektükreim, amikor megmozdul, és a pillantásommal követem minden lépését, amikor egészen közel lép hozzám a férfi, minden izmom megfeszül – görcsösen és ridegen, de nem húzódok el. Hideg ingjének érintése nyomán libabőr fut végig a karjaimon, és borzongás a gerincem mentén. Mindig hűvös kezeimre fekteti a tenyerét, és én egy pillanatra azt hiszem, hogy elejtem a paradicsomokat. Érzem a lélegzetét a bőrömön – amiért valaha meghaltam volna, ha Ő élhetne cserébe. Nem akarom, hogy eláruljon a szívem, viharos tenger módjára hullámzó mellkasom.
Talán tényleg hiányzott, és meglehet, hogy a szabadság nem is olyan édes, ha nincs kivel megosztani. De katatón azt mantrázza egy rosszindulatú hang a fejemben: hát, hogy lehetnél Armand mellett szabad, Jonie, amikor végig azon volt, hogy maga mellé láncoljon? Hülye vagy, Joanne. Hülye.
Egyenes gerinccel, de leszegett fejjel tartom magamat, kissé felé fordítom arcomat.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak – sziszegem a bőrére.
És egy újabb kép: a gyér fényekben, fáradtan csillanó vörösbor, meg a palack, matt, ezüst fényű fémek, Ő és én; erős tónusú kép, hideg, mint az előző, de ez komor, sötét, fénytelen, türoszi lilás-bíborba hajló árnyalattal.
Sudár termetem ellenére úgy érzem, hogy, mintegy kolosszusként magasodik fölém, viharfelhői tornyosulnak – és én várok, várok, hogy lecsapjon rám. Megmagyarázhatatlan módon fojtogat a közelsége, a csapdája, melyben még csak nem is vergődök; mint valamiféle szárnyaszegett rabmadár. Sóhajtok, tüdőmet szétfeszíti a levegő. Mikor történt ez? Törleszkedő macska módjára kellene hozzá simulnom, térdre ereszkedve kellene könyörögnöm a megbocsátásáért. És én mégis ideges vagyok, érzem, ahogy az agyamban egyik húr pattan el, a másik után. És mozdulatlan – mint egy kariatida. Gerincem nem hajlik, tartásom pofátlanul büszke, a férjemnek feszülök, ellent tartok neki. Mire gondolsz, Armand? – ezt akarom kérdezni, és választ kapni rá. Mire gondolsz most, amikor megfogod azt a kést, Armand?
Soha nem ismerném be, magamnak sem, hogy néha szükségem lett volna rá. Nem a pénzére, soha nem a pénzére; hozzá akartam bújni, mint régen. Néha hiányzott. Olykor boldogtalan voltam. Vegyes érzelmektől túlfűtve, sokat gondoltam rá.
- Fel tudok kockázni két paradicsomot... – csendesen dorombolom magam elé, neki intézve szavaimat, vállam fölött hátra sandítva rá, hogy aztán szelíd erőszakkal megpróbáljam elvenni tőle a kést, kínosan ügyelve rá, hogy egyikünket se vágja meg.
Otthon maradt A kis herceg, de mégsem mehettem el érte, helyette vettem egy újat – ezt akarom mondani. Legközelebb nem hoznád el A nagy Gatsby-t? A nagymamámé volt, tudod. Meg az Ízek, imák, szerelmeket; kemény napokra. Aztán azt, hogy Pascallal vettem a könyvet, a múlt hónapban. A fiaddal. A fiadnak hitt fiúval. Van fogalmad róla, hogy milyen nagyszerű, okos, gyengéd és kedves embert neveltél belőle? De nem teszem. Muszáj elmenned?
Muszáj elmenned, Armand.
- Kibéreltem egy műtermet – ezt mondom végül. – Talán megveszem, ha lesz jövője az üzletnek, ha továbbra is így fog pörögni. Eléggé jól felszereltem – büszkeséggel tölt el, mert nagyon sokat tettem hozzá, saját kezűleg, olyasmiket, amiket Armand még legvadabb álmaiban sem nézne ki belőlem. Haloványan elmosolyodok, aztán elkomorodik az arcom. Fotókat akarok mutatni neki, de a szavak elakadnak a torkomban. – Miért jöttél ide, Armand?

Meghalhat a lelkünk egyetlen ember mellett? Meghalhatunk úgy, hogy nem is éltünk igazán? Rengeteg olyan tanítás létezik, ami azt igazolja, hogy igen. Az ősi kultúrák, a buddhizmus, a zen tanítása…mind a spirituális összeolvadás jegyében zajlik. Az emberi tudatunkat készíti fel a szabad akaratra. „Útban a fizikai hallhatatlanság felé.” Amikor a test sem öregszik, csak létezik egy milliónyi organizmus részeként. Manapság még mindig nem divat kilépni a materializmus tömött soraiból. Könnyebb egy készen kapott világban élni. Ezáltal a lelkünk sem vándorol, csak él egy életet, aztán meghal. Talán lehetőségünk lesz rá, hogy visszanézzünk…talán lesz rá egy pillant amikor megbánhatjuk bűneinket a végső pillanatban. Ha szerencsénk van…így lesz. Ha nem, akkor tulajdonképpen nem is éltünk igazán. Nekem szerencsém volt, volt egy törés az életemben amikor visszanézhettem. Úgy pillanthattam hátra, hogy még élek, és van időm. Joanne csendesen lépett ki az életemből. Hátrahagyva a régi sérelmeket. A csendes magányt. Éreztem, hogy haldoklik mellettem, és bármennyire szerettem volna szabadon engedni, ő egyre inkább verdeső szárnyakkal repült tovább. Mintha veleszületett bizonytalanság lett volt benne, az a fajta nő lett volna, akinek semmi nem felelt meg. Csak annyit kellett volna mondania nekem, hogy nem bírom, segíts…nem akarok ékszer lenni a dobozodban…adj tanácsot, ments ki innen. De nem szólt, elhagyott. Sokszor feltettem magamnak a kérdést…Miért? Kételyek merültek fel önmagammal kapcsolatban is. Lehet én vagyok nárcisztikus? Esetleg régimódi? Örömöt lelek abban ha szenvedni látom? Örömet érzek ha én, saját magam szenvedek? Valószínűleg mindegyikből volt bennem legalább egy cseppnyi. Azt hiszem olyan ember voltam a házasságomban, amilyen ember volt mellettem Joanne. Azt kapta, amit ő adott nekem. Hogy megcsalt-e? Volt-e viszonya valaha? Az agyam összes pontja, idegvégződése azt mondta igen. Meg azokat is hozzá tette, hogy te papucs, te barom, te állat, te sötét…vedd észre, nyisd ki a szemed, tegyél valamit. Most azért vagyok itt, hogy tegyek valamit. Ha kell, erőszakkal veszem el, de muszáj igazolást kapnom, valamiről, mindegy miről, csak lássam, hogy az a nő akit szerettem – és talán még mindig szeretem – nem egy rosszul összerakott, halott bábú.
Milyen érdekes az élet. Milyen semmirevaló és szánalmas az összetartozás mint jelző. Nem az lenne a lényeg, hogy tudd mit szeret, mit akar a másik? Ehelyett elsétálunk egymás fontos élményei mellett. Nem szóltam amikor száraz bort töltött, pedig soha nem szerettem. Édes bort iszom mindig…Joanne még ezt sem tudta. Csendesen, egy szörnyeteggé kezdtem válni mellette. Nem néz hosszan rám, alig néz felém. Én kutakodnék nyílt tekintetemmel az övé után, de elmarad a várva várt ajándék. Amikor elindulok felé, csak akkor enged, de még akkor sem igazán amikor hozzáérek. Szavaimra sziszeg, engem leforráz. De nem engedek a szorító közelségből. Vége a mellőzött férfinek, unom a zárójelbe tett Armand említését Joanne életében. Mert hogy abba tett engem. Szerintem nem is sejti mit érzek, lehet nem is tudja érzek-e egyáltalán. Milyen becstelen velem ez a szőke szerelem – gyűlölet – magány – harag – méreg. Makacsul – két karom, testem béklyójától – áll ellen nekem, és törtetőn kiveszi a kést a kezemből. Nyugvón csordul le az ujjaimról a paradicsom leve, én pedig egy ösztönös mozdulattal lenyalom az ujjaimról. Olyan mint mindig. Semmit sem enged nekem, csak ő ő ő és ő. Hogy férfi legyek mellette? Kizárt.
Nevetek, nem tudok mást csinálni csak keserűen felnevetni. Engem nem érdekel a rizsa. A semleges, számomra ordas nagy hazug életéről. A műteremről, a fotóiról. Ezek mind mellékessé válnak azok után amit leművelt velem egy szó nélkül. Tudtam, hogy imádja a munkáját. Ő tudta, hogy én mit imádok? Tudta, hogy örömmel néztem volna a képeit hónapokkal ezelőtt? Szart se tudott. Úgy beszélgettünk itt a konyhában mint két idióta idegen. Mérhetetlenül elegem lett ebből a rohadt mű életből. Igen, szakítsanak ketté, dobáljanak meg mert az anyámék gazdagok voltak. Ez az én bűnöm? Azt hiszem nem. Nem érzek semmilyen megkülönböztetést. Egyszerű pali vagyok, nem pedig milliomos fószer. Raktári melós is lehetnék, akkor is így éreznék. Soha nem tudta Joanne, hogy pl. anyám soha nem fürdetett gyerekként, dada nevelt fel. Nem mesélt mesét, és nem adott jóéjt puszit. Koktélozgatott, bált szervezett, és fontosabbak voltak neki a nemesített rózsái mint a fia. Most éreztem igazán, mennyire nem ismer.
- Tudod miért jöttem. – léptem el tőle, és támaszkodtam a pultnak.
- Nem hiszem el, hogy ennyi a kapcsolatunk. – döbbenten figyelem, és egy pillanatra eláll a lélegzetem.
Érzem a dühöt felkúszni bennem, elemi erővel össze fog zúzni.
- Miért csinálod? Miért nem mondod meg az igazat? Miért nem mondasz soha semmit? Miért vagy ilyen velem Joanne?
Záporoznak a kérdések, a világ pedig lelassulni látszik körülöttem. Elkapom a kezét amiben a kést tartja, és a mellkasomhoz emelem.
- Ölj meg…szúrd belém az összes rohadt fullánkodat…úgy sem tetted meg még elégszer. – nem üvöltök, már nem. Régen nem. Félelmetes nyugodt, kénes düh van bennem. Annak nincs hangja, az belülről mar.
- Gyűlölsz engem? – kérdezem, és elengedem a kezét, hogy odalépjek hozzá és végre mélyen a szemébe nézhessek. Nem bújhat el, nincs hova bújnia. Összeszűkült, vad, nyersen világító kék tekintetem meg nem értettséggel van tele.
- Mond el…mit érzel…gyűlölsz? Megvetsz? Szar, semmirekellő, szemét embernek tartasz? –
Szerintem soha nem voltam ilyen őszinte hozzá. Ennyire sebzett, ennyire érző.
- Én…őrjöngök miattad. – sóhajtok és magamhoz húzom. – Belül téptél össze. Hazudsz nekem. – a homlokomat az övéhez simítom. – Azt hiszed senki vagyok. Hogy egy őr, aki a szabadulásod kulcsát…itt… - tenyeremre teszem a kezét. – itt tartja. – Megsimítom a karjait, hogy lecsúsztassam ujjaim a derekára. – Pedig nem így van. – arcom az övét cirógatja. – Neked akartam adni amim csak van. –
Elengedem őt, és ellépek tőle. Nem taglózom le, pedig legszívesebben összetéptem volna azt a parányi levegőt is ami közöttünk volt. Megérdemelte volna, hogy vadállat legyek, legalább ebben az elcseszett életben, egyszer az lettem volna.
- Tudod mi lesz Joanne ha megtudom van valakid? – hátatfordítok neki, és féloldalról megbiccentem a fejem, hogy felé pillanthassak. Arcom jeges, tekintetem távoli.
- Itt helyben foglak megalázni….minden amit tettél…az semmi sem lesz ahhoz képest, amit teszek veled. –
Nem a lelkét akarom, nem azt fogom megnyúzni, és feldarálni. Eltörlöm a nőiességét, ha már másnak adta.
- Ha évekig más farkát szoptad…elvárom, hogy az enyémet is kellő képpen kifényesítsd. –
Nem érdekel mit szól, vagy mit gondol. Az sem érdekel kikéri-e magának. Nekem már nem a jégkirálynő, nekem már csak az a nő, aki hosszú évekig felöltöztetett és betett a babaházába – farkatlanul – hogy ott, üres teáscsészéből igya a maradék /ambrózia/ likőrt.

Olyan távolinak tűnik az egyetem, a megismerkedésünk, a randevúk, a szeretkezés a kandalló előtt, a szőnyegen, az esküvőnk; az a fiú, és az a lány. Hová tűntek? Mi lett velük? Mivé lettek?
A férjem kiszakított Párizsból, Épernay-be vitt, és hallani sem akart arról, hogy a fővárosban dolgozzak. Koncként dobott a szülei elé, és hagyta, engedte, hogy úgy nézzenek rám, mint egy eltaposandó, kafkai féregre. És mindenki úgy kezel, ahogy hagyod magadat, és, ha hagyod, hogy úgy kezeljenek, mint egy bogarat, akkor megteszik; és brutális kegyetlenséggel kitépik a fényes szárnyaidat.
Szemet hunytunk. Megbocsátott. Megbocsátottam. Felejtettünk. Mint egy beakadt lemez.
Armand unott csapásokkal darabokat szakított ki belőlem – és elértem egy olyan pontot, ahol már fel sem ismertem önmagamat, e helyett csak mosolyogtam, és annak a boldog embernek a látszatát keltettem, aki lenni akartam. Nem hiszem el, hogy Armand nem vette észre, hogy úgy fakultunk meg, mint a régi fotók, az élénk színek tovatűntek, a vibrálásuk és a fényük elhalványult, csupán a monoton, szürke hétköznapok jutottak nekünk. A nyár heves forrongása szépen, de gyötrelmesen lassan őszbe fordult, és a vörösen és sárgán izzó falevelek úgy hullottak le, szárazan és rettentően törékenyen, mint a hamu és a pernye. Eljött egy pillanat – fogalmam sincs, hogy egészen pontosan mikor történt ez -, amikor elfogadtam, hogy az álom rémálommá vált. Meggyőztem magamat, hogy jobb, ha nem álmodok egyáltalán: sem gondtalan házasságról, sem boldogságról, sem boldog házaséletről. Aztán sorozatosan rossz döntéseket hoztam, és most borzalmas dolgok történnek.
Olyan volt az életem, mintha egy borzasztó autóbalesetem lett volna mindennap, és nem tudtam tovább elviselni. Nem maradhattam ott. Nem láttam más kiutat. Nem is lett volna értelme maradnom: láthatatlanok voltunk egymás számára, kísértetek, melyek katatón kóborolnak, kerülgetik egymást abban a hatalmas házban, de már nem is láttuk egymást. Nem léteztem számára – és Ő sem létezett az én számomra.
Azt gondoltam, hogy Armand majd egy új életet fog kezdeni, egy jobb életet; nélkülem. Hogy élni fogja az életét, új álmokat kezd majd hajszolni, boldog lesz. De volt ez az érzés, ami nem hagyott nyugodni. Ami miatt nem érzem teljesen igazságosnak, vagy jónak, hogy elhagytam. Mióta eljöttem Épernay-ből, minden reggel, amikor felébredek, itt van ez az érzés; ez a megmagyarázhatatlan eredetű, be nem határolható, elpusztíthatatlanul tátongó, ki nem tölthető űr. Én elengedtem Őt, és... azt hittem, hogy jó, hogy ezt tettem.
Azt hittem, hogy majd Ő is elenged engem.
És azt is hittem, hogy nem lesz majd ennyire fájdalmas, és nehéz, mint, amilyen volt, vagy, mint amilyen a találkozásunk most.
Tölgyfahordókban, két évet pihent a száraz vörösbor, melyet kibontok. A testes, minőségi szesz rendkívüli aromával robban az orromban: mély intenzitású, túlérett gyümölcsök, ízében megjelenik a tejcsokoládé és a dohány; színe feketébe hajlik. Töltök a poharakba, és kínosan ügyelek rá, hogy kerüljem a férjem pillantását.
Soha nem gondoltam volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok, hogy ennyire elromlik az én tökéletesnek hitt házasságom. Ki gondolta volna, hogy olyan nővé válok, akiken régen nevettem? Most úgy tűnik, mintha nem is szerelemből házasodtunk volna, hanem, egyfajta megállapodás keretein belül: nem élünk igazán, csupán egy lassan csordogáló folyó, sekély partjain folydogálunk lefelé. Igen, drágám, rendben, drágám – és azért mondja ezt, mert nem érdeklem annyira, hogy vitába szálljon velem, hovatovább, már egyáltalán nem érdeklem Armandot. Már csak idő kérdése, hogy megkúrja az egyik, fiatalabb kolléganőjét, akinek nem, hogy bólogatnia sem kell, mást sem kér tőle cserébe az adott nő.
Távolsága hideget hagy maga után, de cseppnyi megnyugvást sem. Tudom, hogy a nevetése hamis, annak ellenére is, hogy még mindig katatón bámulok magam elé, hogy tökéletes kockákra vágjam a paradicsomokat. Hallottam igazán, felhőtlenül boldogan nevetni, megnevettettem, együtt nevettünk, és ez a hang egy kicsit sem hasonlít ahhoz.
Hiányzik a régi életem.
- Hát... pedig elfogadhatnád végre – hangom karcosan hasít a beálló csendbe, vérmesen szakítja fel a ránk telepedő fátylat. – Miért esik ilyen nehezedre?
Miért? Miért, miért, miért? Annyi kérdés, és annyi válasz, amitől meg akarom óvni Őt, és a gyerekeket is. Naivan azt hittem, hogy le tudjuk majd így élni az életünket, boldog tudatlanságban. Persze, sokkal nehezebb volt magamban tartani azt a sok szarságot, amit elkövettem a családom ellen, amikor már egyáltalán nem voltam boldog, amikor nem, csak olykor-olykor hasított belém a tudat, hanem konstans e sötéten morajló tengerben vergődtem. És, azokban a boldog, csendes pillanatokban néha felsejlett bennem a félelem, és azért fohászkodtam valamiféle felsőbb hatalomnak: kérlek, kérlek, kérlek, soha ne derüljön ki az igazság. Armand belerokkanna, belehalna. És, bármikor, bármennyire haragudtam rá, soha nem kívántam azt, hogy valamilyen úton-módon kiderüljön az igazság az ikrek apjának valódi kilétéről. Ha fájdalmat akartam volna okozni neki, az első adandó alkalommal az orra alá dörgölöm, egy sötét mosollyal az ajkam szegletében, és még el is taposom a magas sarkúmmal, hogy aztán átlépjek fölötte.
- Már régóta nem érdekellek annyira, hogy ezekre feleljek – hanyag eleganciával megvonom a vállamat, ajkaimon keserédes mosoly játszadozik.
Ösztönszerűen fordítom el a csuklómat, amennyire tudom, amikor megragadja a kezemet, és az sem érdekel, ha kicsavarja, eltöri a kezemet. Veszett erővel tartom távol mellkasától a kés hegyét, de, ha nem hagyja, akkor nemes egyszerűséggel elejtem. (Fémes hangja hidegen pattanva cseng a konyhakövön.)
- Armand... – búgom, a szemébe nézek. Látnia kell, hogy soha nem tennék ilyesmit. – Armand, ezt te sem gondolhatod komolyan. Hagyd abba, kérlek – és nem parancsba adom, hanem komolyan kérem.
Mélyen magamba szippantom az illatát: eső földes illatával keveredik a parfüm kellemesen fanyar, citrusos jegyei, markáns, fás-fűszeres illatával; gyömbér és valódi bőr eszenciái.
Meglepően nyílt és egyértelmű a kérdés, minden sallangot mellőzve. Egyetlen lépés, nem sok, annyit sem tudok hátrálni, és kibújni a kérdés megválaszolása alól.
- Nem. Én nem... gyűlöllek téged – nem hazudok, ezúttal nem. Alig kapok levegőt ezektől a kérdésektől, melyekre olyan egyszerű volna felelni. De nem neki. Szégyellem magamat. Nem Őt vetem meg, hanem saját magamtól vagyok rosszul. És nem azt bánom, hogy életet adtam az ikreknek, hanem azt, hogy ennyi éven keresztül csak hazudtam. Azonnal el kellett volna mondanom, bármennyire is fájt volna beismerni, bármekkora fájdalmat is okozok ezzel Armandnak. És, végül is, mire mentem a titkolózással...? – Fejezd be. Nem a te hibád, érted? Én is hibás vagyok abban, hogy a dolgok így alakultak. Nem azért hagytalak el, mert gyűlöllek – ingatom meg a fejemet, és nem tudom, mit mondhatnék. Éppen itt lenne a tökéletes alkalom arra, hogy kitálaljak, de én csak nézem, nézem Armandot, és nem tudom, hogy hogyan kezdhetnék bele. - Azért hagytalak el, mert nincs értelme többé a házasságunknak – mintha egy szövegkönyvből olvasnám fel. Mintha erre készültem volna egész végig – és, talán így is van.
Arcomat az övének simítom, tenyerem a derekán, ujjaim a drága ing matériájába marnak – mintha az életem függene tőle.
Csak a hangját hallgatom, és a rendíthetetlenül szakadó esőt. Az idő pedig megáll. Lehunyom a szemeimet.
- Te nem akartad, hogy Párizsban dolgozzak – emlékeztetem rá. – Te gondoltad úgy, hogy egyáltalán nincs szükségem arra, hogy dolgozzak, hogy azt csináljam, amit szeretek. Te hagytál ott Épernay-ban, miközben te az országot jártad. Te hagytál ott, mint egy bőröndöt, mint egy tárgyat – aztán megcáfolni igyekszik szavaimat. – De igen, így van.
Vallomását hallva aztán...
Egyszerűen megsemmisülök a karjaiban.
A következő pillanatban, amikor a válla fölött pillant rám, valósággal megrettenek.
És hallgatok; Andreasról, Basile-ról. Rettentően igyekszem emberien viselkedni, mintha jogom volna megsértődni azon, amit mond. Lesütöm a pillantásomat, és felvonom az egyik szemöldökömet.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz – csak most emelem rá a pillantásomat, opálos íriszeim hidegen villannak, ahogy megfogom a két pohár bort, és közelebb lépek hozzá. – És ne beszélj velem ilyen lealacsonyító hangnemben, Armand, mert egyelőre még a feleséged vagyok. Mondanám, hogy tartogasd a hasonló jellegű megjegyzéseket a bíróságra, bár, szerintem, ott sem fogják díjazni ezt a stílust – már éppen csak egy lélegzet választ el minket egymástól, felé nyújtom a bort. – Egészségedre! – az italba kortyolok, a szemébe nézek.

[You must be registered and logged in to see this link.]


Vég. A befejezés. Lezárás. Elengedés. Mindegy hogy valójában vége van-e. Joanne elvágta a filmünket, és magában pontot tett a végére. „…elfogadhatnád…miért esik nehezedre?” zúg a fejemben a tűskés hangja. Egy pillanatra pedig ezzel együtt a valóságtól is elszakított. Nem tudok mit mondani. Nem megy. Míg végül csak egy kis, de mégis mindent elsöprő érzés marad bennem. A tehetetlen düh. Ebben a mindent szétromboló kietlen hurrikánban forogtam és repültem. Ezek az érzések adták a számra a kérdéseket, amikre Joanne nem felelt. Nem adott választ rájuk. Azt hiszi nem érdekel igazából. A gesztusai, jól ismert keserű mosolya adják a következő tetteimet. Üvölt bennem valami, és bárcsak kiokádhatnám magamból, hogy megszabaduljak tőlük. Nem megy, nem távoznak a belsőmből. Rákos sejtkén burjánzanak a szívem körül. Vasmarokkal szorítják a torkomat, és a tüdőmben elzárják a levegőmet. Nem akarja nekem szegezni a kést, tudom, hogy nem szúrná át a bőrömet. Elég a láthatatlan dárdákat érezni magamban amiket évekig rituálisan döfködött belém. Végre belenéz a szemembe, de nem tudok olvasni bennük. Olyan pajzsot emelt fel magában, amin nem tudok áthatolni. Pedig istenemre esküszöm feszegettem a falait, kapartam, ütöttem, mégsem engedett át. Kérlelőn int, hogy hagyjam abba. Érzem a ként, savként mardos. Elengedem a kezét, minden mozdulatát figyelem. A szájára réved tekintetem. Látom, és hallom amikor kimondja a szavakat. Nem gyűlöl, de nekem nem bizonyosság ezen hamis betűk. Ha nem az én hibám miért teszi ezt? Erre sem tudtam a választ. Pedig válaszokért jöttem, nem másért. Egy valamit azonban megkaptam. Az eltaszítást. Kimondta amit minden ellenére nem akartam hallani. „fogadd el végre te hülye állat…vége van.”
Vékony, rizspapírra írt levelét vörös pecséttel zárja le. Vége van a házasságunknak. Egy korszak lezárult, nekem pedig muszáj elfogadnom. Tudtam, hogy olyan még nem volt, hogy valahogy ne legyen. Őszintén magamhoz vonom, elmondom a legbelsőbb érzéseimet, ő arcát az enyémnek simítja, és vádol. Az ingembe mar, mintha én lennék a védőbástyája, szorít, nem ereszt. Fáj neki, érzem, hogy fáj neki. Mégis lelkemet ütlegeli azzal amiket mond. Nem engedtem, fogva tartottam, nem támogattam. Kőszoborrá váltak bennem a válaszok, csak arra futotta, hogy egy dolgot megcáfoljak. Hogy ő a foglyom…és én vagyok az őr. Csak annyit tudok mondani, amit akkor ott éreztem. Aztán vallomásom viszonzatlanul maradt, így nem maradt más mint a fehér zászló és a megadás. Hazudik tovább. Nem nyílik ki előttem akár a tavaszi fák. Ő inkább elszárad súlyuk alatt. S bár sikong az agyamban felzubogó víz, nem rombolja el a gátjaimat.
Ellépek tőle, hogy hideg tényeket közöljek. Persze úgy tesz mintha arról kezdtem volna beszélni, ki ette meg a dugi kekszet a szekrény rejtett fiókjából. Nem lepődtem meg. Azon már túlvagyunk.
Füstös mosolyra húzódik a szám. Olyan mosolyra, mint mikor az ördög eljön a tizedik évben a lelkedért, amit te eladtál sikerért, vagy pénzért annál a bizonyos keresztútnál. Elválni? Legyen!
- Értem… - búgom – Te csak arra izgulsz ami titokban zajlik igaz Miel? – nézek a szemeibe, aztán elfogadom a bort és belekortyolok, de még mindig őt figyelem. Kutakodok, meglesem az érzéseit. Persze, hogy tudom megcsalt, csak azt nem mikor, hol, kivel, meddig.
Lesütöm a szemem, megcsapja a nyelvemet a száraz vörös zamata…leteszem a  poharamat, és elvágom köztünk azt a minimális teret is. A feneke alá nyúlok, és a pultra ültetem. Szétnyitom a lábait, és közéjük lépek. Erőszakosan magamra húzom a combjainál fogva. Érzem ahogy egymásnak csapódunk. Ha már titkok, csináljuk jól. Ha Joanne csak tiltott gyümölcsöt eszik, leszakítom neki én. Felfogtam, hogy vége van annak ami közöttünk volt. Nem bántom többet, szabad lehet. Úgy közelítek felé mint utolsó/első éjszaka jogán. Akartam, hogy utoljára vágyjak rá mint régen, akartam, hogy úgy vágyjon rám…mint régen. Évek óta nem éreztem őt, nem láttam meztelenül, nem szívtam be a bőre illatát, nem ízleltem a hatalmát. Most pedig mindennél jobban akartam.
- Legyél velem... – mély hangon morgok a fülébe, és közben gyötrő közelségbe kerülünk.
Ujjaim a tarkójánál a hajába túrnak, szám a nyakszirtjénél karcos jelet rónak. Érzem bőre alatt száguldó vérét, s a pulzusát nyelvemen pihenni.
Még visszautasíthat, még eltolhat és elmegyek. De nem érzem – nem akarom érezni – az ellenkezését. Szám az ajkai közelségében ringanak. Először nem mozdulnak, és én... nyitott, követelődző tekintettel nézek kékségébe. Várok, várok egy pillanatig. Összehordta a forró szél bennem az összes év szemetét. A száműzetésben töltött napokat, s éjszakákat. Kezem az ingébe kapaszkodik, durván, mintha meg akarná erőszakolni. Érzem ráfonódok, összegyűröm a könnyű selymet. Aztán feszítem, tépem. A gombok ritmusosan, bombaként csapódnak a konyha kövére. Piciny elmosódásban szétrepülnek. Az anyag kezeim alatt megrogyik, megadja magát. Ha ellenkezik, már hiába teszi. Kitártam az ezüst kalitkát amiben tartottam, végre elrepülhet.
Csak leheletünk hallatszik basszusként a szakadó textil szónoklata mögött. Hogy feltárja a nő melleit, pőre mellkasát, szabad hasát. De még mindig nem tolakodtam ajkai közé, csak pihentettem rajta a sajátomat. De még így is rámtapadt szája nedvessége, és forró lehelete. Izgalma jelei felerősödtek ujjaim kutakodó jelenléte nyomán. Aljassá változtam hirtelen, egy betolakodóvá. Látni akartam mivé változott, mit hagytam ki hosszú évekig. Elfordítottam a fejem, hogy megnézzem Joanne testét, lepillantottam a domborulatokra miközben homlokom az állának dőlt. Láttam fel-le emelkedni melleit, mellbimbóit. Súrolták nedves ingemet. Gyorsan pulzált, mintha szaladt volna, vagy félne. Hasa nekem táncolt, csípője ágyékomnak szegeződött. Én szegeztem oda, nem engedtem el. Áramütésszerűen összekapcsolódtak.
- Engedd meg…- szextől fűszerezve követeltem. És még mindig lefelé néztem a melleire, homlokom pedig még mindig állánál pihent.
Felfedeztem a hatalmamat ami sárkánytűzként égetett meg. Mind két tenyerem a feneke alá siklott. Arcom pedig szegycsontja felé hajlott. Orrom hegyét két melle között simítottam végig. Rebegő csókkal tudatva milyen elégedett vagyok. Lassan, mégjobban magamhoz nyomtam, tenyerem elhagyta gömbölyű idomait, és hátára vándoroltak. Legszívesebben beszippantottam volna, hogy a részemmé váljon. De nem tehettem, Joanne már nem volt az enyém, már régen nem.
Fekete sóhaj hagyta el a tüdőmet, ahogy egysíkba került az arcunk. Egymást néztük, én pedig lecsaptam rá. Satuba szorította az erőm, a testem és karjaim. Szám az övére zuhant, mint kőszikla úgy hatoltam át gyenge lepedőjén. Nyelvem megérezte Miel ízét, a bort, a jeges jégkristályokat, a hópelyheket, a bánat ízét. Beszívtam alsó puha ajkát, hogy semmitmondó, mégis édes ölelkezésben birtokba vegyem. Felágaskodtam akár egy vad ló, nem akartam letagadni, hogy felizgatott. Lehet azért sem mert nem voltam senkivel aki ilyen hatással lett volna rám. Milyen röhejes nem igaz? Általában a férfiak válnak csapodárrá, és gondolnak más nőkre. Én nem ilyen voltam, egy nőt akart a vérem. De talán azért, mert soha nem kaphatta meg igazán.
Még mindig mondhatja tűnjek el, még mindig lecsaphatja az áramot. Nem bánnám azt sem. Hogy miért csináltam ezt? Mert akartam. Kis részem gyűlölte a tudatot, hogy más is ugyan ezt csinálta vele, ha igaz, hogy megcsalt engem. És el akartam venni ami nekem is járt. Még ott volt – és egyre jobban előtört – bennem az önző, egoista férfi. Másé is, enyém is, másé volt, enyém lesz.
A fullasztó, lehelettől, szívdobbanástól terhes vegyülésünkben a kinti vihart hallom tombolni. Érzékelem az esőt, és a lemenő napot. A ködös szürkületi konyhában Joanne és én parázsnak hatottunk.

Elfogadhatnád, Joanne, miért esik nehezedre? – mert tagadom előtte, csak magamnak vallom be, nehezemre esik. De az igazságot elmondani, bevallani-, meggyónni a bűneimet még nehezebb volna. A házasságunkat momentán a papírok tartják össze, Armand neve – mert elhagytam a sajátomat, hogy az övét viseljem; a Joanne Stéphanie Lamoureux név szerepel minden hivatalos okiratomon -, és az a két, apró nemesfém karika tartja össze, amit mindketten viselünk. És a gyerekek. Hervé, Olympe és Pascal. És az ikrek így, vagy úgy, szemtől-szemben, avagy Andreason keresztül, a tudtomra adták: sejtenek-, hovatovább tudnak viselt dolgaimról, és már csak idő kérdése, hogy összerakják azt a ronda képet rólam, amit én festettem, saját magamról az elmúlt húsz évben. Nem vagyok biztos abban, hogy meg tudom őket győzni arról, hogy ne mondják el Armandnak, de, amitől még jobban félek, az az, hogy az egész Andreas tudomására jut, és ő fogja elmondani Armandnak. Mocskos mód az orra alá dörgöli, látom magam előtt az arcát, a maliciózus vigyort az ajkai szegletében, a sötéten villanó szempárt, hallom a hangját, hogy a nő, akit elvileg szerettél, Armand, és, aki elvileg szeretett téged, a feleséged, a drága Joanne-od, az az utolsó, rohadt Madame Lamoureux-d, egy hűtlen ribanc, velem kefélt majd’ húsz évig, és, ha ez nem volna elég, a gyerekeid, az ikrek sem a tieid, hanem az enyémek. És nem azért, mert Armandot akarná bántani – gondolom, remélem -, hanem azért, mert belém akarna rúgni; mintegy kicsinyes bosszúként, amiért a férjemet választottam, és visszamentem Armandhoz, amikor ő, Andreas, a világot ajánlotta nekem. Végszóként. Búcsúzóul.
De valamiféle irracionális oknál fogva még mindig görcsösen kapaszkodok abba a kicsiny reménysugárba, hogy nem fog kiderülni a titkom. Pedig valahol szeretném, és vágyok rá, hogy elmondhassam, hogy kitálalhassak – Armandnak, Andreasnak, valakinek, bárkinek. Talán önhitt, gőgös büszkeségem okán nem teszem mégsem, nem tudnám elviselni, ha újra úgy néznének rám, mint minden egyes alkalommal Armand szülei, például. Akkoriban még csak bűnös sem voltam, csak egy fiatal, ártatlan naiva; nem volt joguk, hogy úgy nézzenek rám, nem volt joguk hozzá, hogy megfosszanak a büszkeségemtől, a méltóságomtól. De most... most azt gondolom, ha felnyitnának, a testemet, akkor egész bensőmet egyfajta meghatározhatatlan eredetű, ragacsos, szurokfekete anyag borítaná, mintegy undorító, gyógyíthatatlan szepszisként, makacsul terjeszkedő, kiirthatatlan rákként burjánzva. De, ugyebár, az lehetetlen, hogy egy olyan szerelem, mint a miénk, ne hatoljon be még az idegeinkbe is.
Azt gondoltam, hogy nem fogja ennyiben hagyni, amikor meglátom azt az ijesztően ismeretlennek ható mosolyt az arcán, amihez foghatót még soha sem láttam ez előtt. De azt kívánom, hogy hagyja ennyiben, csak most, egyszer, utoljára. Igyunk erre – gondolom én -, a lezárásokra. Nem, ne is... az újrakezdésekre.
A pohár pereme fölött nézek fel rá, és felvonom egyik szemöldökömet, még egy kortyot veszek magamhoz, mielőtt válaszolnék. Persze, hogy tudja, hogy megcsaltam. Hogyne tudná? Hiába tusoltam le, hiába mostam meg a hajamat, hiába sikáltam le a bőrömről a bűneim mocskát, tudja, talán érezte is rajtam az idegen férfi, fanyar illatát. Talán látta rajtam azt a jól leplezettnek hitt derűt. Talán érezte az ízét a csókomban. Kihallotta dallamosan csengő hangomból – áh, csak egy régi ismerőssel találkozom, az egyetemről, tudod, Élodie-val. Érezte, amikor futólag hozzáért simára gyantázott lábamhoz. Öt érzékszervével tudta a nyilvánvalót – megcsalom.
- Ha így lenne, akkor nem mentem volna hozzád feleségül – rebbennek pilláim, figyelem a mozdulatot, de nem tudok-, és nem is akarok kitérni előle. Részben azért, mert vágyok Armand közelségére, részben pedig azért, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz. Mi lesz ez után? Mi lesz holnap reggel? Hiába kételkedem abban, hogy a kapcsolatunk, a házasságunk menthető.
A poharam tartalma egyetlen löttyenéssel a makulátlan, fehér konyhakövön fröccsen szét – és a kövezet erezetében folyik el, le a szekrényajtón csorognak a cseppek, a pohár karcsú lába a pult peremének koccan.
Halk nyögés szökik ki ajkaim résén, amikor magához húz, testem az övének simul, úgy nézek a szemébe. Nem ellenkezek, és nem moccanok egy gyötrelmesen tovagördülő pillanatig. Érzem a leheletét a mellkasomon, a vizes inget, mely hidegen tapad a blúzomhoz. Közel hajolok hozzá, orrommal az orrát cirógatom, de nem csókolom meg, csak a szememet hunyom le. Szabad kezem ujjai az ő ujjain táncolnak végig, kézfején simítok végig, puha nyomokat hagyok rajta, hogy a lenyomatom a pórusain keresztül, a vérereibe áramoljon. Alkarján száguld érintésem, felkarjába marnak ujjaim – követelőzőn.
Legyél velem mindig – önző kérés volna részemről. És irracionális, annak fényében, hogy nem rég még éppen azt mondtam, hogy el akarok válni, hogy az lenne a legjobb mindkettőnknek. Új életet kezdeni, a másik nélkül. Valahogy így sem tűnik kereknek az egész.
- Itt vagyok – arcomat az övének simítom, ahogy a fülébe dorombolok, tenyerem a tarkójára simul, libabőrt akarok a bőrére édesgetni.
Nem pislogok. Farkasszemet nézek vele, s csak meglepettségemben pislogok párat. Aztán az finom matéria megreccsen, megrogyik kezei között, a poharam meginog, majdnem elejtem, hogy az is ezer szilánkra pukkanjon – végül a pultra teszem, és csak szemem sarkából látom, ahogy a maradék bor a tökéletesre felkockázott paradicsomokra csordogál, de nem érdekel, most nem. Leplezetlen döbbenettel nézek a férjemre, aki soha nem volt ilyen vehemens, ilyen szenvedélyes – mert mindig, mindig megkapta, amit akart, amire vágyott, kérnie sem kellett, csupán az utóbbi években zárkóztam el a szex elől. Büntetni akartam, amiért ő is hanyagolt engem, és a munkát választotta helyettem.
A terhesség nem sok nyomot hagyott a testemen, ahogyan a kor sem fogott rajta úgy, mint más nőkön, akik belekényelmesedtek az anya-, feleség létük mivoltába. És nem azért, mert koplaltam, vagy, mert megszállottan kondiba jártam, egyszerűen... többé-kevésbé megőriztem a vonalaimat, és kaptam egy újat – az ikrek születésekor, az alhasamra, egy vertikális heget, mely a két csípőmet köti össze. Csontjaim átütnek a bőrömön, finom íveket rajzolva a testemre.
Ajkai az enyémekhez érnek, lassú köröket leírva ingerlem. Finom, lágy csókot csak a homlokára lehelek, amikor elfordítja az arcát. Kéjtől fülledt levegőt sóhajtok, halkan nyögök, remegek, mikor orra, csókja a bőrömet súrolja, ívbe feszítem testemet előtte, ágyékomat az övének nyomom, türelmetlenül mocorgok ültemben; kívánom.
A csókban magamhoz ölelem, olyan szorosan simulok hozzá, a karjaiba, mintha világéletemben ide tartoztam volna. Lábaimmal körülfonom, úgy húzom magamhoz, mert úgy érzem, hogy a közel nem lehet elég közel. Körmeim a hátát szántják, vigasztalom. Alig kapok levegőt, mellkasom Armandénak préselődik, a csókba nyögök, de akkor sem szakadnék el tőle most, ha belehalnék.
Elszakadok tőle, arcélének simítom az enyémet, lágy csókokkal borítom nyaka ívét, kulcscsontját, az inge apró gombjaival babrálok, hideg ujjaim a könnyű, finom matéria alá siklanak, mellkasát, vállát simítom, kezem a testének préselődik, kínzóan feszülök ágyékának; addig hintem finom puszikkal, mígnem lesimítom róla a felsőt. Rám nem jellemző gyengédséggel húzom le róla, ezzel őt is, magamat is hergelem, és ingerelem. Vállánál átkarolva, mohón csókolom meg.
- Maradj... – kérem, övét, nadrágja gombját oldva.

+18


Mond valamit, de én már csak arra gondolok, hogy minél közelebb legyek hozzá. Az sem érdekelt amikor kilöttyent a bor, de az már annál inkább amikor halk nyögése – dobhártyáimon keresztül – a farkam hegyén táncolt. Olyan érzékien nyomódik a teste az enyémnek, és annyira megadóan simogatja ujjaival a kezemet, karomat. Hogy úgy érzem erre vágytam, még ha bármelyik pillanatban el is taszíthat magától. De ő is cirógat, nagyon jól esik ahogy játszik velem. Nem érdekel ha csak egy kis ideig is, csak tegye velem. És ő teszi, méghozzá úgy, hogy minden mozdulata ezt igazolja. A felkaromba mar, biztat engem. Én pedig mégjobban akarom. Követelem, hogy legyen velem, ő válaszul arcát az arcomnak dörgöli mint egy kis selymes pihe. A fülembe dorombol, és tarkómhoz nyúl. Gerincemen végigfut a kellemes borzongás, és alulról feszít az idegen érzés. Idegen, mert nagyon rég nem éreztem ezt a varázslatot amit kicsikart belőlem.
Meglepett tekintete felbőszít, mint egy vad bikát, aki előtt vörös anyagot lengetnek. Az ő anyaga pedig semmivé válik ahogy eltépem azt. Teste feltárul, férfias gyengédséggel konstatálom milyen makulátlan. Ebben a testbe vetettem el magomat, és ebből született három élet. Ennél izgatóbb nem létezett a számomra. Összevegyültünk mint mikor két egyenrangú folyadék találkozik. Olajos ringással ő is az ajkaimmal birkózik. Lágyan lehel a homlokra, amire összeugrik a lapockám. Olyan démoni kéjt sóhajt, ami elborítja az agyam, és eltorzítja az arcom. Érzem, hogy engem akar, hogy csak arra vágyik tépjem szét. És én diadalittasan veszem tudomásul.
Az ajkaimmal szétválasztottam a száját, testem minden porcikája élettel telt meg ahogy megéreztem valódi csókja ízét. Úgy szorítottam a pulthoz, mintha ezzel megtudnám akadályozni, hogy el kelljen mennem, mintha ezzel megállíthatnám az időt. Nem tudtam elég forrón, gyorsan, keményen csókolni ahhoz, hogy kifejezzem mennyire hevesen vágyom rá. Végigsimítok lábain amik átkulcsolnak, elvesztem a matató ujjai nyomdokaiban. Csak azokat a fájó lüktetéseket éreztem amiket utánuk hagyott a bőrömön. Többet szerettem volna, és ezt nem is titkoltam. Nemes egyszerűséggel vettem le az ingemet a segítségével. Úgy vedlettem le mint egy kígyó, feltárva meztelen felsőtestem. Vállaimat átkarolva ölelkezik velem, és nadrágom elejénél babrál. Én viszont nem engedek, kaján vigyorra húzódik a szám, és eltolom a kezét. Még nem életem egyetlen fosztogatója – gondolok rá ittasan – most én jövök.
- Ha nyallak…akkor azt…akarom, hogy úgy terülj el előttem mint egy ünnepi vacsora. – dorombolom felismerhetetlen hangon az ajkai közé.
Finoman felmordulok, és feneke alá nyúlok…úgy, hogy magamhoz emeljem. Csak pár lépést tettem az étkezőasztalig. Azt akartam, hogy ő legyen a főétel, a desszert, az összes fúziós vacsora amire éhezőn vágytam. Finoman az asztal lapjára ültettem. Mindketten rebegtünk az izgalomból akár a a gyertyaláng a téli éjszakában. Lefektettem a hűvös lapra, előttem pedig kinyílt a világ - Joanne testével együtt. Láttam számomra makulátlan bőrét, gyönyörű melleit, a heget köldöke alatt. Valami mohó, csillapíthatatlan éhség árnya suhant át az arcomon. Halkan felmordultam, mintha ez kellett volna ahhoz, hogy totálisan elveszítsem a fejem. Egy ragadozó elszántságával néztem Joanne testét, néztem bele szemeibe. Csókjaimmal az ajkaitól a nyaka felé haladtam, és a bőrébe haraptam.
- Mit akarsz Miel…? – morogtam. Az ujjaim pedig lejjebb vándoroltak a melleire, másik kezemmel pedig a hasát simogattam. Hitelen alsó ruházatától is megszabadítottam mint követelődző hím. Aztán lassan, nagyon lassan a fehérneműje pántja felé araszoltam, s vettem észre, hogy azon a tájékon már borzasztó forróság uralkodott. A nyelvemmel ráérősen cirógattam a nyakát, és mellbimbóival is elidőztem egy darabig. Forró susogással közöltem mennyire imádom őket. Többször is közöltem ezek számomra a legbecsesebb darabok a földön.
Már a bugyija pántjánál jártam, olyan voltam mint egy cica, aki a vacsorájával játszik. Újra és újra. Elégedetten felmordultam, amikor éreztem milyen nedvesség vár. A hüvelykujjamat pontosan oda nyomtam ahová akarta, és lágyan dörzsölgettem míg nem kérlel engem, hogy adjak többet.
Kínos lassúsággal távolodtam el tőle, hogy fehérneműje pántját nemes egyszerűséggel elszakítsam. Fel-le mozgott a gigám akkorát nyeltem. Megnyaltam az ujjam – amivel előtte legérzékenyebb pontját kényeztettem – kört rajzoltam a mellére nedves ujjammal, és egy csíkot húztam hasára a köldökéig.
- Hogy ne felejtsd el…hol végződik. – közöltem rekedt hangon.
Őt néztem amikor lehajoltam csípőjéhez. Megragadtam térdeit, az asztal széléhez rántottam és átkulcsoltam a lábait a vállam fölött. Pár pillanat múlva mélyen, legérzékenyebb pontjára csókoltam. Abban a pillanatban elöntött valami. Egy kavics voltam amit fullaszt a tenger. Joanne nedvessége a számba ömlött, és amint megéreztem felnyögtem. Őrült gyengéden tartottam a csípőjét, aztán egyik kezemmel vadul az asztalhoz szegeztem. Sodró ütemben dolgoztam rajta, imádtam a vágyát, az ízét a számba csurogni. Jobb mint egy nemes, testes bor. A nyelvemmel és az ajkaimmal a combjait is kényeztettem, miközben ujjaimmal belé hatoltam. A számmal szívogattam, gyengéden beharaptam és addig lakmároztam belőle amíg  meg nem remegett kényeztetésemtől, és apró darabokra nem hullott. Azt akartam, hogy a nevemet nyögje miközben lassú döfésekkel belé hatolok. Beszívtam friss, bódító virágillatát, valami jeges fuvallattal vegyítve. Soha nem fogom tudni lefesteni ezt a színkavalkádot amit Joanne ontott magából.
Hosszú percek múlva engedtem csak el, hogy kigomboljam a nadrágomat, és kicsomagoljam magam a zárkából. Szó nélkül Joanne fölé hajoltam, a szánk találkozott, a kezemmel leszorítottam a kezeit csuklójánál fogva. A kemény asztal lapjába vájtam - és az robogott át rajtam, hogy most mindent elveszek - és tudtam, hogy ő is erre vágyik. Majd beléhatoltam, újra és újra. Felsóhajtottam, ziháltam mint egy előtt puskagolyó a levegőben. Nem gondolkodtam, csak éreztem. Érzékeltem a kéjtől nedves összecsapódást. Azt ahol összekapcsolódtunk. Fájdalmasan jó volt benne lenni, pulzálva ölelte körbe farkam összes szövetét, és én odavoltam érte.
A saját nyögésemet hallottam, összhangban mozogtunk, mindenhol csókoltam, arcom izzadságcseppektől volt csatakos. Minden sejtem és porcikám a vágytól volt izzó üstökös. Éreztem a közöttünk húrként feszülő kötelek izét, illatát. Enyém volt a nő...akkor ott a testemé volt.
- Miel…mondd ki - suttogtam.
Azt akartam, hogy mondja ki, hogy most senki másé csak az enyém. Senkire nem gondol csak rám. Finoman kicsúsztam belőle, aztán újra lassan betoltam magam. Nagyon finoman, aztán egyre hevesebben. Fújtattam, és megint ismételtem, addig amíg nem hallottam sikolyait.
Mi voltunk a befejezetlen teljesülés, az égben írt vers, zene, vagy történet. Amit elsőnek az Istenek a földre csókoltak. Tövig benne voltam, és egy pillanat múlva néma üvöltéssel Miel-be élveztem. Keresztrefeszített az orgazmus, minden izmom átadta magát a gyönyörnek, és brutálisan letaglózott. Lihegve hanyatlottam rá meztelen melleire, de csak egy másodpercig, hogy aztán felegyenesedjek és remegő tekintettel rá pillantsak.
- Elengedlek… - suttogtam rekedt hangon.  Csak egy félszeg mosolyt engedtem meg magamnak, és ezzel együtt bánat szállt le rám. Fájdalmas bánat.
Eltáncoltuk az utolsó keringőt kapcsolatunk legalsó lépcsőfokán. Itt volt a vége a sokévnyi kínzásnak. Lassan elváltam Joanntől, leszegett fejjel léptem el tőle és bújtam vissza az ingembe, és a nadrágom gombjai közé. Folyt rólam a víz, a szex, az öröm és a keserűség. Nem néztem rá, nem tudtam ránézni. És igazából mondani sem voltam képes semmit sem. Félhomályba borult a konyha, a Hold előtti türelmetlen várakozássá. Totálisan üres lettem. Önző féreg voltam? Valószínűleg. Megkaptam amit igazán akartam? Egy részét biztosan. A székre akasztott kabátomba bújtam, rohadtul szar érzés volt felvenni. Nem akartam azt mondani, hogy a válási papírokat elküldöm neki, vagy, hogy eleve aláírom és majd az ügyvéd elhozza. Azt sem akartam mondani, hogy nem kell bíróságra mennünk, megkapja az Ő részét, és a gyerekek részét is. Nem mondtam semmit. Főleg nem köszönetet. Csak egy pillanatra néztem hátra, de nem is láttam őt, aztán kiléptem a terasz ajtaján és csendesen behúztam magam után mintha egy színházi függöny lett volna – ha vége az előadásnak. Kiléptem az esőbe, és átvágtam a kerten ahol jöttem, ki az utcára, a valóságba. Magam után hagytam Joanne-t, az életét, és elkezdtem a sajátomat. Szerintem ez kellett ahhoz, hogy felfogjam a valóságomat. Elválok és becsukom a súlyos bőrkötésű házasságom könyvének borítóját. Ő is szabad lehet. Végre szabad.

Amit mondtam az imént, és, amit teszek most, egyszerűen összeférhetetlenek egymással. El akarok válni Armandtól, most mégis hagyom, hogy a karjaiba vegyen, és nem, hogy nem állok ellent neki, mindent elsöprő, pulzáló erejének, de még hozzá is bújok, belemegyek a játékba. De ez már nem játék, nem igaz? Nem, amikor olyan hangosan sóhajtok, hogy nem hallom, hogy összetörik a szíve. Ő pedig az enyém felé menetel, pedig, ha tudná, hogy a szögesdrótok, a taposóaknák, a bástyák, a végvárrendszerek és a falak mögött nincs egyéb, csak egy szurokba mártott, ónix feketén dobbanó szerv, ami talán már rég nem is él igazán; nem érez, csak éltet, minden erejét megfeszítve, gépiesen végzi a munkáját, és csak zakatol, és dörömböl, kattogó fogaskerekekkel, mint egy régi, olajozatlan masina. Ez a baj a szívekkel: egy óráról pontosan meg tudod mondani, hogy mikor állt meg, hogy mikor ment tönkre, de egy szívről soha.
Valami elromlott, és most, egy villanásnyi időre, minden a helyére került, oda, ahová való. Bárcsak ilyen egyszerű lenne, bárcsak mindent meg lehetne oldani azzal, amit most érzek, ahogy hozzá érek, ahogy rám néz, ahogy a testemet szántja érintésével, melynek hatására ezer, apró kis szikra szalad szét bőrömön. Rebbenő pillával, és sóhajjal csókolom, magamba szippantom az illatát, amire örökre emlékezni akarok. Kívánom, veszettül kívánom, és ebben a pillanatban, mintha soha nem választottak volna el minket ilyen-olyan gátak: városok, országok, tengerek, óceánok, más emberek, a saját, rejtett érzelmeink; az idő. Nem akarok belegondolni abba, hogy ennek vége lesz, hogy a házasságunknak vége lesz, hogy hajlandóak vagyunk eldobni a másikat. Ahogy a pultra szegez, úgy ránt vissza az itt és mostba, a jelenben tart, és nem engedem el. Csókját hevesen viszonzom, alsó ajkát szívom lágyan, nyelvemmel az övét hívom keserédes táncba. Amikor a combjaimon simít végig, csak még jobban magamhoz szorítom, csípőmet megemelem ültemben, hozzá dörgölőzök, és piszkos mód ingerlem.
Amikor felemel, akkor sem válok el tőle, átkarolom a nyakát, ezüstszőke tincseim, sátorként borulnak ránk, a karjaimat cirógatják, ahogy lustán ringanak, mint az utolsó, nyári fuvallatra a táblákban aranyló búza. Az asztalon ülve, odaadóan nézek fel rá, fölém magasodó alakjára, utána nyúlok, övtartóiba bújtatva karcsú ujjaimat húzom közel magamhoz, orrommal, ajkaimmal a kidolgozott testét cirógatom; amíg hagyja, amíg az asztalra nem fektet, akkor nyílt tekintettel nézek fel rá, hagyom, hogy pásztázza a testemet: a csípőm domborulatát, a matt fényű heget, az apró anyajegyeket, a melleim halmát, karcsú nyakamat, és e közben pillantását keresem. Csókját fogadom, és, amikor maga mögött hagyja ajkaimat, még, mielőtt a testemen indulna vándorútra, hajába túrok, fejemet megemelem, nyakamat kínálom, s felszisszenek, amikor a puha, vékony bőrbe harap, és az egy pontban koncentrálódott, forrongó lüktetés, egyre hevesebben követeli a kiteljesedését.
- Veled lenni, téged, teljesen – fojtott hangon válaszolok. Egész testemben hullámzok alatta, érintése nyomán, mint a bőszen ringó tenger, mely tajtékozva csókolja a part menti fövenyt, és sziklákat. Mellbimbóim keményen feszülnek ajkának, nyelvének, én pedig kínálom magamat, ezüst tálcán; ujja pedig csak még jobban ingerel, a szívem kalapál, és ennek ritmusára lüktet a vágy ott, ahol dörzsöl. Kéjvágytól fűtött nyögéseim és sóhajaim a koponyám falairól verődnek vissza, és keverednek az ő hangjával.
Lélegzetvételnyi, kínzó semmi marad csupán, amikor eltávolodik tőlem, félig beteljesedett vágy, melynek párájától nehéz levegőt vennem. A szemébe nézek, hevesen emelkedő, és süllyedő mellkasom fölött. Direkt csinálja. Elnyílnak ajkaim, amikor közelebb húz magához. Fejemet hátra vetve kapaszkodok az asztal egyik szélébe, ujjaim elfehérednek, össze-összerándul a testem, forrón olvadok szájába, és őrült tempót diktálva dobog a szívem, heves harci dobok tam-tamját idézve. Hiába szegez az asztalnak, úgy érzem, hogy vagy fél méterrel fölötte lebegek, katartikus gyönyör járja át egész lényemet. A percek sebes irammal telnek, múlnak, és fel sem fogom, meg mást sem igazán; csak őt hallom, ahogy ajka csattan a bőrömön, ahogy elmerülök az élvezetben, mintha egy fátyolos anyagon keresztül szemlélném a világot – s mégis, olyan élénkek a színek, és minden kristálytiszta. Zihálva kényszerítem magamat, hogy ne élvezzek el. Még ne. Ne most...
- Armand... – izmaimat megfeszítem, sóhajom nyögéssé lényegül, amikor a hang elhagyja a torkomat. Amikor fölém hajol, újra dereka köré fonom a lábaimat, felemelem a fejemet, úgy fogadom a csókot. Villámcsapásként ér a behatolás, egész testemben beleremegek, ajkaim némán elnyílnak egymástól, arcomat az övének simítom, arcélét, nyakát csókolom, a fülébe harapok, fogaim nyakának ívét karcolják. Idomulok hozzá, felveszem a ritmust, amit diktál, csípőmet megemelem kissé, hogy minél mélyebben magamban érezhessem. Érzem, ahogy a veríték apró, áttetsző gyöngyökben kicsapódik a homlokomon, halántékomon, nyakamon, csatakos tincsekbe fogva hajamat. Vehemens, szelíd erőszakkal veszem el azt, ami nekem jár, és adom át neki magamat teljesen.
Monddki, monddki, monddki... – szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Nem tudom-, és nem is kell kimondanom; összekapcsolódó pillantásunk metszetén ott a bizonyosság. Homlokomat az övének támasztom, lehunyom a szemeimet. Testem ívbe feszül alatta, minden izmom görcsösen rándul össze, minden értelemben magamhoz szorítom Armandot, ujjaim az övéit keresik, összekulcsolom őket. A levegő a tüdőmbe reked, majd azt repesztve tör ki belőlem, mintegy ódaként, az extázis; a konyha falairól, mint ódon templom, csupasz kőfalairól, verődik vissza nyögésem visszhangja, negédesen csorog le a gyönyöröm utórezgése, szinte még a színeket is látom, ahogy a fény megtörik a grandiózus rózsaablakokon.
Csend ereszkedik ránk, a sóhajokat már csak e ház falai őrzik. Elháltuk hát utolsó nászunkat, ez volt a mi, közös hattyúdalunk. És ezzel vége. Vége mindennek.
Nehezemre esik elengedni, sőt, még most is liánként csavarodnak köré lábaim, ujjaink összekulcsolva.
Elengedem. Hideget hagy maga után. Mindent összevetve, boldognak kellene lennem... és vajon akkor miért nem vagyok felhőtlenül az? Elvégre, megkaptam, amit akartam: a szabadságot. Örülnöm kellene.
Az egyik szék háttámláján ott van az egyik lenge, combközépig érő, fehér kardigánom, azt húzom fel, és fogom össze magam előtt, mielőtt lehajolnék a farmeremért, és a bugyimért. A szemem sarkából nézek csak a férjemre, és látom, hogy ő sem pillant felém. Nem akarom, hogy elmenjen, azt akarom, hogy maradjon, csak egy kicsit; de a szavak elakadnak valahol a szívem, és a szám között.
Még, mielőtt kilépne az ajtómon, és az életemből, még utána szólok:
- Remélem, hogy egy nap majd megbocsátjuk egymásnak, hogy nem azok vagyunk, akinek gondoltuk a másikat – és, ha behúzta maga mögött az ajtót, összeszedem a ruháimat – a blúzon még mindig érezni vélem a férfi illatát -, a szétpattant gombokat, majd felmosom a kiömlött bort, és megiszom Armand itt felejtett borát, mielőtt elmosnám a poharakat.
Át-, illetve felöltözök, és kimegyek a teraszra rágyújtani – ma sem fogok leszokni – gondolom bosszúsan, és leszegett fejemet felemelem, arcomat az ég felé fordítom, és letörlöm a még ki sem buggyant könnyet a szememből. Annyira rosszkor jöttél, Armand... annyira összezavartál mindent...
El kellene felejtenem őt, de az emlékezés lényege pont az, hogy nem felejthetünk csak úgy.
A szerelem néha tényleg azt jelenti, hogy elengeded a másikat, amikor voltaképpen csak még jobban magadhoz akarnád szorítani, és soha el nem engedni...?