Forrás: google

Forrás: google

Hold on tight a little longer

pour Janine

Dán szitkokkal a bajszom alatt törlöm ki az email szövegét, immáron harmadjára. Az előzőekben egyszerűen észrevettem, hogy hülyeséget írtam, ismételtem a szavakat, vagy épp a nappalit megtöltő MTV slágerek szövegének darabkáit keverem a gondolataim közé. Most csupán arra jöttem rá, hogy nem is a jó gyerekről kezdtem el beszélni a felében. Háromszor kell elolvasnom az email-címet, hiszen miért is volna felnőtt embereknek olyasféle elérhetőségük, amiből kiderül a nevük? Mennyire gondolta komolyan, hogy „laradarlingXO788” névből majd ráismerek? Érdekli egyáltalán, hogy komolyan veszem-e a panaszait ezek után?
Érdekel bárkit is, amit gondolok?
– Jan, megtennéd, hogy lejjebb halkítod? Légy szíves – sóhajtom, feljebb tolva az orromon a szemüveget, hogy megnyomogassam az orrnyergem. Nem hiszem, hogy onnan jönne ez a lüktető, tompa, mindent átható fájdalom, nem is tompítja, inkább csak mellékcselekvés már, épp úgy, ahogy az ideges dobogás, amit a lábam megállíthatatlanul végez.
Minden olyan hangos, olyan zajos, olyan kellemetlenül és feleslegesen sok, hogy szinte megesküdnék, mindez ellenem van, csak és kizárólag azért, hogy engem idegesítsen; a ventilátor lusta zúgása a fejem felett, Ariana Grande kutyafüleket megszégyenítő nyúzott macska áriázása a tévében, Beau körmeinek izgatott kopogása a faparkettán, ahogy azt hiszem, az egyik játékával húzódzkodnak Janine-nal. Még az a hang is idegesít, amit a sütő lámpája ad ki, ahogy kikapcsol, jelezve, hogy ismét megfelelő a hőfok.
Megint nekiveselkedem az írásnak, bár semmi jelenleg semmi türelmem hozzájuk; sem az egyetemről érkezőknek, a sok felelőtlen diáktól, akik csak még néhány hét haladékot kérnek, sem pedig a túlbuzgó szülőktől, akik nem képesek felfogni: attól még, mert a gyermekük kiskorú, ők pedig hivatalosan a gyámjai, nem vagyok feljogosítva a kezelések során elhangzott konkrét dolgok tudtukra hozására. Nem, akkor sem, ha tudni akarják, kivel kavar épp a lányuk. Egyébként is, kit érdekel? Tinédzserek, majd elmúlik.
Beau lelkesen ugat fel örömében, nem figyelek oda, de valószínűleg épp Janine szerzi meg a játékot. – Holde det nede! – vetek rá futó pillantást, magamra vonva a figyelmét. Élesen feltartott fülekkel, élénken, farokcsóválva figyel engem, de nem mozdul Janine mellől.A jelzésemre vár, amit nem kap meg; fáradtan dörzsölöm meg az állam, kezd zavarni az egészen hosszúra növő borostám, lassan szakállam. Két hete nem borotválkoztam, mióta megtudtam; nem tudok tükörbe nézni, minduntalan eszembe jut, hogy lehettem olyan vak, hogy nem tűnt fel a hasonlóság. Ha nem is Olympe-pal, aki teljesen az anyjára ütött, de Pascallal, akit lassan egy éve minden héten látok, két órát ül velem szemben. Joanne krekebb arcát örökölte, az ő hegyes állát és finomabb orrát, de talán idővel… És a tekintete. Az nagyon is hasonlít. Hogy lehettem ennyire, ennyire ostoba és vak…? Ismét.
Nincs olyan lecke, tanácsadás, könyv, de még jógi sem, aki ilyesmire fel tud készíteni. Egyszerűen nem tudom, mit kezdjek ezzel az információval; logikusan, mivel eddig is ment az élet a maga medrében, működhetne továbbra is így. Csak félretolni az érzelmeket, elvégre, a biológiai szülőség még nem jelent semmit, pláne a mai világban. Már van egy apjuk, és már Joanne életéhez sem tartozom; nekem pedig itt van Janine. Meg Beau. A praxisom. A szentháromságom. Elégedettnek kellene lennem; és mégis, ahogy telnek a napok, ahogy egyre sűrűbbé nő az a feketélő-málló zsongás, ami követ, mióta csak visszamondtam mind Pascal kezelését, mind Olympe látogatásait… Vajon mióta tudhatta? Azért jött hozzám, mert kíváncsi volt? Látni akarta, honnan kapta a kromoszómái felét? Ki az az idióta, aki felcsinált egy házas nőt? Aki nem kereste őket? Vagy ő sem tudta, mit mondjon?
– Francba! – csapok az asztalra, amitől megugrik; jobb szerettem a régit, de Penny szerint az nem illett az új stílusba, meg a „színemhez”, ami meglepő módon szerinte is a zöld. Vagy Janine beszélte bele? Igazából mindegy. Jó szín a zöld. Csak a dobozok zavarnak, amikben azok a tárgyak bújnak meg, melyek az „újradesignolás” után feleslegessé váltak, és várták, hogy segélyszervezetekhez kerüljenek. Napok óta mondogatom magamnak, hogy rá kéne vennem magam, de mindig elfelejtem, és csak bosszant, mikor reggel beléjük rohanok a félhomályban. Az egyik vendégszobából még mindig halovány festékszag szűrődik ki, pedig tegnap befejezték a festést; az van még vissza, illetve a másik vendégháló. Ha nem lennék egyébként is morgós hangulatban, valószínűleg nem zavarna.
És még a Windows is épp most akar frissíteni. Véletlenül okézom le a folyamatot, ami máris beindul. – Hogy a rohadt büdös… fuck din mor. – Mérgesen állok fel az asztaltól, elmasírozok a konyhába, hogy olyan szemeket meresszek a sütőben sülő tejfölös-újhagymás csirkecombokra, mintha minden bajom forrásai lennének. Nem sülnek elég gyorsan. Aztán a mosógép is csilingelve jelzi, hogy elkészült, én pedig most vagy fél óráig úgysem tudom folytatni a dolgom, úgyhogy morgolódva indulok a fürdő felé, hogy fél perccel később egy megpakolt kosárnyi ruhával trappoljak át a nappalin; a szárítóm épp tönkrement, muszáj vagyok teregetni. Ezt mindig is utáltam, gyerekként is. Jószerivel már rezignált fájdalommal bámulom aztán a második nadrágból kipottyanó, galacsinná főtt papírzsebkendőt, amely sikeresen cafatkákkal borította az összes ruhát. Beau felkapja, és már rohan is el vele, mintha a legfinomabb mentás labdácska lenne, amit valaha látott. – Elvennéd tőle, ha megkérlek…?

Imádós napok egyike a mai is. Úgy értem munkamentes és csak Andreas meg Beau kapnak benne helyet. Meg persze az elmaradhatatlan kellékem, a zene tv. Igazából teljesen észrevétlenül kezdtem egyre több időt itt tölteni, hiszen sokkalta kellemesebb és kényelmesebb is velük indítani a reggeleket, búcsúztatni a napokat semmint egyedül aludni otthon. Nehezen bírtam ki Svájcot és javamra írom, hogy csak 20 alkalomból úgy 12-szer terveztem meg Astor kivégzését a bunkóságai miatt. Mintha nem lenne odáig azért, hogy párkapcsolatom van. Vagy bármi másért amit csinálok.
De hazatérni öröm volt. Öröm, mert valaki várt rám a reptéren. Valaki, aki befészkelte magát a szívembe. És akit hamarosan apának is be szándékozom mutatni, már amennyiben sikerül visszatérnie a legújabb könyvének a felolvasó turnéjáról. Hiába, nem mondhatjuk, hogy a krimi már letűnt műfaj. De ural egy balsejtelem. Valahogy Andreas más. Más, mint mielőtt elmentem. Persze, szerinte csak a munkája stresszeli, amiben őszintén próbálok hinni és tényleg próbálok, de valahogy az a nyílt jókedve ami eddig annyira jellemezte, megszűnt. Elzárták a csapot. És sokat nincs itthon. Beau nyilván boldogan fogadja a többlet parkozást, de én úgy érzem, hogy távolodik. Távolodik tőlem is. Nem, nem szeretnék erre gondolni, hiszen..megígérte, hogy nem csak hülyít, de komolyan nem tudom mi történt. - Várj egy kicsit. - suttogom a kutyának, bár nem tudom érti-e és elnyúlok a távirányítóért, hogy lehalkítsam a tv-t. Tapintatlan vagyok talán, ő dolgozna én meg zenét hallgatok. - Bocsánat, lejjebb is vettem. - mosolygok az asztalnál ülő irányába, bár nem ránk figyel hanem a gépére. Dolgozik. Én meg lehet csak paranoiás vagyok. Sőt biztos, hogy az vagyok. Végtére is az ő életének is van egy menete. Nem zárhatja ki csak azért az egész világot, mert én itt játszom a szőnyegen a szőrmókkal. Aki jelzem, legalább élvezi.
Amíg imádott gazdája meg nem szólal. Fogalmam sincs mit mond - még mindig nem értem a dánt - de Beau izgatottsága is átalakul. Mintha várna. Várná, hogy mond valamit. - Apának rossz kedve van. - súgom a kutyának, lévén hozzá még lehet szólni. Elfekszem a szőnyegen, mire visszakapom a játékot, így már fekve húzgáljuk jobbra-balra a lelkesebbik hímmel a háztartásból. Andreas hangjára mindketten összerezzenünk. Azt hiszem ezt hívják olyan helyzetnek, amiből laposkúszással illene magunkat kivonni. Talán nekem és Beau-nak kellene elmennünk sétálni, hogy ne zavarjuk őt a munkájában. Az újabb szitkozódásnál ez az elhatározásom kezd egyre jobban megerősödni. A dühödt lépteket hallva pedig felülök, terpeszben lévő lábaim közé pedig a szőrmók is betelepszik. Kedvtelve simogatom hát míg a dühödten sétáló gazdáját figyeljük mindketten. Vajon megéri megszólalnom? Vagy próbáljak inkább úgy tenni mintha itt sem lennék? Mégis elmosolyodom amikor a fürdőszobába megy. Hiába az itthoni feladat az feladat. Beau kisorol a lábaim közül, ráugorva a papírzsepire. Felnézek Andreasra, felállok és a kutya után megyek. - Fúj, Beau! Ez nem kaja, ez szötyi. Add ide szépen! - nyilván játékra veszi, szóval pár percig kergetőzünk míg végül ki tudom szedni a szájából és elindulva a konyhába, a kukába is hajítsam. Rácsukva az ajtót. Elgondolkodva - ami annyit tesz, hogy ajkamat rágcsálva - sétálok oda hozzá és félretolom a hülye szennyeskosarat. - Hééé... - fordítom magam felé - lazítson doktor úr. Gyere! - húzom magammal és leültetem a kanapéra, felülve a háttámlára és masszírozni kezdem a vállait - Olyan feszült vagy. Tudom, hogy stresszelsz de ha így folytatod, kicsinálod magadat, a bútorokat, a kutyád és engem is. - mormogom a fülébe halkan - Tedd félre a melót egy kicsit. Ha nem megy, nem kell erőltetni. - hajolok előre, államat a feje búbjára támasztva, ujjaimmal pedig a mellkasát simogatva, amit nyugtatásra szánok. - Tegyük fel, most nem vár rád semmi. Mihez lenne kedved? - és remélem, hogy valami alvást vagy legalább fürdést fog emlegetni. Bármit, csak bentit. Ne menjen el megint. - Film? Alvás? Netáán fürdés? - cirógatom meg az arcát és remélem nem borítom ki. - Mondd el, hogy segíthetnék... - ez viszont őszinte. Nem tudom mi van vele mostanában. Tényleg nem. De szeretnék neki segíteni.

Hold on tight a little longer

pour Janine

Nem szabadna hagynom, hogy a múlt borongós árnyai sötétséget vessenek a jelenre is. Szomorkodhatok azért, mert nem tudtam róla, mert kihagytam annyi mindent az életükből, vagy lehetek dühös, mert elvették tőlem a lehetőséget, akár saját magamra is, mert soha, de soha nem jutott eszembe rákérdezni. Dühös vagyok mindenkire és senkire; és sajnálok is bárkit, akinek ehhez köze volt, van, lesz. Sajnálom Janine-t is; valahol az irritáció és tehetetlen düh alatt mindennél jobban sajnálom, hogy nem mondhatom el neki, hogy nem tudom elmondani. Hogy közölsz egy ilyen hírt? Pláne akkor, ha még te sem tudod, mit kezdj vele. Talán tudna valami okosabbat mondani, talán csak megnyugtatna, talán egyszerűen nem látnám azt az égető kérdést a tekintetében, amit mostanában oly’ sokszor.
Ugyanakkor viszont egyszerűen nem tehetem. Nem azért, mert titok volna, ahhoz túl sokan tudják, ahhoz túlzottan az életem része; hanem mert annyiszor mondta, hogy hogy talpraesett vagyok, hogy mindent megoldok, hogy ennél jobban nem áshatnám alá a rólam alkotott véleményét.
És valahol félek, mit is mondana.
– Hm? – Felé sem fordulok, csak kérdezem, a választ sem hallanám teljes mértékben, ahhoz túlzottan lefoglal, hogy összevont szemöldökkel meredhessek a fehér galacsinokkal teli fekete atlétámra. De Jan nem hagyja annyiban, hozzám lép, és a rossz kedvemen túl is magára vonja a figyelmem. Gyönyörű, mint mindig, elnyűtt pólóban és összekuszálódott hajjal; hasonló, mint amilyen szeretkezés után szokott lenni, amitől általában csak megint megkívánom, most azonban inkább csak emléként lobban fel a késztetés. Mikor is próbáltuk utoljára, két napja? Nem sok sikerrel, ami engem illet; bár akkor mindent megtettem, hogy neki jó legyen, azóta még annyi kedvem sincs, mint előtte. – Janine! – sóhajtom frusztráltan, de engedelmesen követem őt; a trikót pedig egyszerűen a szárítóra dobom. – Mondtam már, hogy… – De tudja, persze, hogy tudja, emlékszik, hogy mondtam neki; és szerintem azt is tudja, hogy itt egyszerű határidőnél (ami létezett ugyan, de nem mostanra) vagy szokványos munkaügynél többről van szó. Talán nem vagyunk együtt olyan régóta, de azt is sejtem, hogy tisztában van vele, a stresszre sem reagálok ilyen… hevesen balfasz módon. Az, ahogy a kezei a vállaimon kezdenek dolgozni, több mint mennyei. Talán ha a valós bajokon nem is tud segíteni vele, a fizikai csomókat kifejezetten jól oldja. Olyannyira, hogy halk nyögés hagyja el a számat. – Ez nem olyasmi, amit csak úgy… Félretolhatok – sóhajtom. Igaz ez a fél-hazugságomra és a valóságra is. Hogy mihez lenne kedvem? Főleg ahhoz, hogy becsukjam a szemem, és mikor kinyitom, ez az egész valahogy megoldódjon, vagy méginkább semmissé váljon. – Nem tudom. Futni. Bokszolni. Igen, az nem lenne rossz – bólintok leginkább magamnak, és a karórámra pillantok. Már majdnem kilenc óra van. – Már zárva van a terem, sajnos. – A dekoncentráció és nehéz lélek okán pedig libidóm sem a régi, sajnos. Pedig a puszta érzetnek, hogy mögöttem van, itt van, hozzám ér, cirógat, elégnek kellene lennie. – Aludni szeretnék. De az nem segít semmin. – Egyszerűen úgy érzem, csinálnom kellene valamit, menni, futni, ütni, haladni, csak egyszerűen valamit, mert bele fogok bolondulni ebbe az unalmas monotonitásba, amivel a nagy kupac szart akarom rejtegetni, amibe beleléptem. Mintha azzal, hogy gépiesen mosolygok és beszélek, el tudnám vonni mások és a saját figyelmem az egyértelmű szagról; Janine megérezte. És hiába kérdez rá újra meg újra, nem tudom értelmes szavakba önteni a gondot. Talán annál is bonyolultabb ügy ez, minthogy egyáltalán gondnak nevezzem. – Egyszerűen csak ne… – Ne kérdezgess, ez volna a véres valóság, mert csak bosszant a saját lehetetlenségem, hogy nem tudom elmondani neki, és hogy mégis próbálkozik, kitartóan és pokoli édesen. Még csak fogalma sincs róla… Már így is azt gondolja, hogy Joanne az én nagy szerelmem, valószínűleg olyan értelmezésben, amiből csak egy jut az embernek. Egyszer talán valóban azt hittem, hogy így van, mostanra azonban már elmúlt, elmúlt minden, nem akartam tőle semmit, amíg… Amíg ki nem bújt a szög a zsákból.
Vajon mit gondolna, ha megtudná: van két közös gyerekünk…? – Én csak… Nem tudom elmondani. És nem hiszem, hogy tudsz rajta segíteni –felelem végül, halovány mosollyal pillantva fel rá; a kellemetlen szög miatt fájdalom nyilall a nyakamba. Azóta nem alszom rendesen, hogy megtudtam, és a visszatérése utáni első napokat leszámítva, már Jan elől sem tudom titkolni; nem egészen éber, de határozottan tanúja annak, ahogy forgolódom, vagy türelmetlen köröket róvok a szobában. És valahogy egyik póz sem kényelmes, minduntalan keresek valami elégedettséget, amit nem találok. Rég nem tapasztaltam ilyesféle nyugtalanságot.
Mégis próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és mindenki mással sikerült is elhitetnem. Fájó nyakamat csavarva, de röpke csókra invitálom Janine-t. – Össze fognak gyűrődni a ruhák – suttogom ezt az egyéb szituációban akár szexuális vággyal is túlfűthető mondatot ajkaira, majd felállok, és visszamasírozok a szárítóhoz. Olyan erősen rázom ki az odadobott anyagot, remélve, megszabadulok a darabkáktól, hogy Beau lopkaodó vihartól és dörgéstől félve ugrik oda Janine-hez. – Holnap sem mész dolgozni…?

Sosem gondoltam magam hisztisnek. Vagy olyannak, aki minden apró-cseprő dolgot felfúj maga körül ha kipukkad a lufi és ráinteget a Világ. Most sincs így és ha megkérdezné bárki, hogy miért nagyítom hát fel ezt az Andreas dolgot, nyugodt vállrándítással felelhetném, hogy mert egyszerűen tudom,hogy van valami.Mert a munkád miatt stresszelsz, ami sajnos manapság már normális.De nem hetekig. És mi már hetekben mérünk. És még azt sem mondhatom, hogy javulna valamennyit. Mégsem tudom ráhagyni.Mégsem tudom nyugodtan szemlélni amit csinál és ahogy csinálja. Mintha a világra is haragudna nem csak felmérgelné magát mondjuk éppen a gépén. Igen, apából, a bátyámból és a volt férjemből kiindulva sokkalta jobb ha nem szólsz hozzájuk, nem kérdezősködsz csak kivárod míg túl vannak a hisztin, stresszen vagy bármin. De ez is csak egy ideig tartható. Nem tudom mi lehet a baj. Vagy, hogy egyáltalán mivel van a baj. Az igazi. És nem holmi határidőé, amit elsőként említett. Ezért húzom el a hülye szárítótól. Már a nevemet sem biztatóan ejti ki. Már arra se tudom azt mondani, hogy igen, jófelé megyünk. Sosem hív a teljes nevemen. És most nem vagyok a türelmes barátnő. Telnek a hetek.
- Semmi Janine... - próbálom elengedni a névdolgot magamban. Andreas frusztrált. Ideges. Másodlagos vagyok ebből a szempontból. És igyekszem azon, hogy ne a paranoid gondolatok másszanak az elmémbe. - Igen, mondtad. Sokszor. - jegyzem meg némileg száraz hangon. A határidős kifogást már hallottam. És nem szeretném megint hallani .Ezért próbálkozom a masszázzsal, hátha kicsit kikapcsol. Bár a jelek szerint nem. - És nem is azt mondtam, hogy iktasd ki. Csak lazíts egy kicsit. - komolyan, szeretném. És nem magamért. Hanem miatta. Mondjon bármit, valami megoldás lesz rá. Mert mindig van rá. Legyen szó bármiről. Kivéve arról az egy szóról, ami a házasságomat is tönkrevágta. De nem, ilyenre nem gondolok. Andreas nem tenné meg. Csak így nem. - Ez úgy véled segítene? - kérdezem óvatosan, mert ha a sportban érzi a megoldást, nyilván nem én leszek az aki nemet fog erre mondani. - Viszont hátha kikapcsolna. Mármint az alvás. - és nem mondom ki, mert tudja, ahogy én is tudom, hogy rosszul alszik. Többször ébredtem fel arra, hogy forgolódik, vagy épp nincs is az ágyban. Legyen szó bármiről, az súlyosabb, mint a munka. Ebben mondjuk úgy, hogy egészen biztos vagyok. - Ne mi? - újabb óvatos, de fájó kérdés. Ne firtassam? Ne legyek itt? Ne kérdezzem? Az első felindulás azt kívánná, hogy rögtön én kérdezzem, miért csinálja ezt velem? Hogy hiheti, hogy nem veszem észre, vagy nem kezdem kérdezni egy idő után? De miről is beszélek, valószínűleg ezt is tudja. Szavaihoz kell pár másodpercnyi értelmezési idő. Nem tudja elmondani. Nem tudok rajta segíteni. - Ugye tudod, hogy most legalább tíz világméretű probléma sorakozott fel a fejemben? - kérdezem halkan.- És még ha nem is tudok, talán segítene ha te beszélhetnél róla. Mert őrlöd magad. - mondom halkan. Hisz teszi. Tudja, hogy teszi és mindketten tudjuk. Csókja hiába meleg, hiába az ő ajkai, őt nem érzem benne. Protokoll-csók és egy ócska kifogás. A ruhák már eleve gyűröttek. Sóhajtva csúszom le a helyére. A kérdést hallva viszont elfordítom a tekintetem a hátáról. Ennél tapintatosabban aligha akarhat bárki házon kívül tudni. - De, megyek. Sőt.. - állok fel nehéz szívvel, keserű szájízzel - most is kellene. Csak még..össze kell pakolnom. - ami nyilvánvalóan egy hazugság, mert semmit nem kell ma benn csinálnom, de nekem mindig az a hely volt a mentsváram. Amíg nem létezett az életemben, addig az egyetemi próbatermek. Félszegen állok egyik lábamról a másikra. Nem tudok neki segíteni és nincs is arra szüksége, hogy itt legyek. - Majd találkozunk. - igen valamikor, máskor. Talán.
Igazából nem várom meg, hogy mondjon bármit. Nem lenne értelme. Négylábú kísérettel sétálok el az ajtóig. - Vigyázz rá. - simogatom meg azt az okos fejét Beau-nak és végül kislisszolok mellette az ajtón. Ki a melegből, a kaja illatából, Andreas rosszkedvéből. Magamhoz képest gyorsan csukom be a saját ajtómat, ahol rám szakad a csend. Nos igen, akkor ha már hazudtam, csináljam is jól. Megkeresem a táskám, de fejcsóválva veszem tudomásul, hogy valószínűleg a melóba szánt szettem szintén nála van. Hát ez igazán nagyszerű. A majdnem sterilnek, vagyis inkább elhagyatottnak tűnő cuccaim között kezdek turkálni. Nem akartam elmenni itthonról, de nem tudok ott maradni vele sem. Lehet inkább kitakarítok apánál. Mindig én szoktam. Ennek fényében egy csomó vackot is összeszedek, ami nyilván van otthon, de mindegy is. Keresek valami utcára is illő ruhát- jelesül ez kimerül egy farmerban meg egy pulóverben - és összekapva a cuccaimat, becsukom magam mögött az ajtómat. Hiába szeretne minden részem csak a szomszédig menni, de ha még egy órát ilyen hangulatban kell végigülnöm, begolyózok. Talán jobb lesz neki ha egyedül hagyom. És istentelen időpontig, nem is megyek haza.

Hold on tight a little longer

pour Janine

– Talán – vonom meg a vállaim; nehezemre esik a mozdulat, nem azért, mert Janine kukafedőnyi marka esetleg szorításban tartana. Feszültség okozta görcsös csomók teszik újabban egyre nehezebbé a mozgást, meg az a bizonyos lelkiismeret, ami terheli néha az ember vállát. A szőke szépség odaadó munkálkodása épp a jó helyen tér, nem beszélve arról, milyen szeretetteljes gesztus, amelynek önmagában el kéne lazítania… Mégis, valamiért erőt veszek magamon, hogy már csak azért sem. Nem érdemlem meg a nyugtot, a kedvességet, azt, hogy ne érezzem magam rosszul vagy feszültnek. Hülyeséget csináltam régen, mikor szét akartam szakítani Joanne családját csak azért, mert épp úgy kívánta úri kedvem meg némi boldogsághormon a testemben, amit körülötte termelt a testem; hülyeséget csináltam akkor, mikor belementem, hogy minden diszfunkcionalitás ellenére is folytassuk ezt a bűnös héjanászt, hogy újra meg újra bántsuk egymást, egymásra licitáljunk benne, és bele sem gondoltam, hogy ez később esetleg másokat bánthat majd. Hülyeséget csináltam akkor, mikor néhány héttel ezelőtt, mintha csak egy rosszul elsült első randi lett volna, egyszerűen megszakítottam a kapcsolatot mindkettejükkel; szó nélkül, személyesség nélkül, az egyiket Ginán keresztül közölve, a másikat pedig smsben.
És hülyeséget csinálok most is, hogy bár tisztában vagyok benne, Janine-nak okozok fájdalmas napokat, mégis folytatom a hazugságot. Egyikünknek sem jó, és mégis folytatom. – Nem sokáig – rázom meg a fejem. A boksz sokkal jobb ötletnek tűnik; széttörni valamit, hátha akkor csökken ez a töménytelen mennyiségű dőre harag, ami az ereimben száguldozik, és úgy rántja össze az izmaimat, mintha rá kéne készülnöm valamire, valami nagyra, mintha valamit tennem kellene. A kérdésére is csak a fejemet tudom rázni. Jobb, ha nem tudja meg, amit mondani akartam. – Ne akard ellopni a munkámat – hunyorgok fel rá, fakó görbülettel a szám sarkában. Tudom, hogy igaza van, és ha elmondanám, legalább attól a rossz érzéstől megszabadulnék, hogy Ő mit fog gondolni rólam. De azok, akik terápiára járnak hozzám, szintén nem véletlenül nem rokonokhoz, közeli ismerősökhöz, barátokhoz fordultak; egészen más, ha személyes vonzata van a kérdésnek, ha Rá is kihatással van.
Ha Pascal tudta volna, hogy a fiam, nyilvánvalóan nem ment volna bele. Ha tudtam volna, hogy Pascal a fiam, nyilvánvalóan soha nem mentem volna bele.
Egyértelmű, hogy megbántottam Janine-t; nem kell különösebb tehetség ahhoz, hogy lássam a fájdalmat a szemében. Ő mondja mindig, hogy a kék szemmel együtt jár az akaratlanul nyílt érzelemkifejezés is. Gyerekes vágy lobban bennem, hogy visszaszívhassam, amit mondtam, vagy hogy hozzá tegyem, nem úgy gondoltam, de a sérülés már ott van, és meg kellene magyaráznom, hogyan gondoltam. Fogalmam sincs. – Jan, nem kell… – De egyáltalán nem figyel rám. És megértem, hogy miért nem. Semmi jogom sincs magamra venni, hogy hazudik arról, mennie kell. Megragadja azonban tekintetem az egyik fotelben, egy takaró alól félig kikandikáló sporttáska, amit pont elégszer szedtem már ki a hátsó ülésről, miután munkaután felvettem, ahhoz, hogy tudjam, az övé. – Itt hagytad a…! –  szólok utána, ám előbb hallom meg az ajtó csukódását, minthogy egyáltalán átszelhetném a nappalit, és rálátnék az előszobai folyosóra. A Beau-formájú kulcstartó (amit a nővérem nagyon elmés karácsonyi ajándéknak tartott, mondván, úgyis vele lesz a legtartósabb élettársi kapcsolatom) még mindig leng a zárban lévő kulcscsomón.
Sóhajtva fejelem meg a konyhai fal sarkát. A fájdalom határozottan jót tesz. Beau még mindig az ajtónál áll, értetlenül billenti oldalra a fejét, majd végül rám néz, és mindannak ellenére, hogy kilóg a szájából egy sípolós, ronda gumicsirke, nagyon is komoly tekintettel bámul engem. – Ne nézz ilyen megvetően! – ráncolom össze a szemöldökömet. A válasz csak egy még megrovóbb tekintet, mely azzal vádol, hogy elüldöztem a játszópajtit. Meg az enyémet is.
A nyár közeledtével egyre hosszabbra nyúlik a nap útja az égen, mégis már csak a műfényben aranyló város sziluettje töri meg a tintafeketeséget, mikor Beau izgatottan felkapja a fejét. Kérdőn kapom rá a tekintetem, el a tévé képernyőjéről, amin valami baleseti dokumentumfilm megy épp, azt hiszem, talán a maláj gép eltűnéséről. Nem igen figyeltem. – Mi az, haver? Mit hallasz? – Hangomra rám pillant, ám már ugrik is fel, hogy az ajtóhoz szaladjon, és izgatottan várja az érkezőt; ennyire rövid idő is elég volt számára, hogy megszokottá válljon számára Janine jelenléte, hogy ő is ide jön és nem is megy el. Rendesen értetlennek tűnt, mikor órákkal korábban azt hallgatta végig, ahogy a lány lesétál a lépcsőkön, és egyáltalán nem jön vissza. Csak úgy, elment, este, nélküle!
Az arcomat dörgölve állok fel a kanapéról, hogy megcélozzam az ajtót. Persze, nagyjából fél órával azután megpróbáltam felhívni, hogy elment tőlem, és nem lepődtem meg, mikor nem vette fel. Két órával később ismét megpróbáltam, szintén válasz nélkül, utána pedig nem próbáltam többet. Egyértelműnek vettem, hogy nem akar beszélni velem, és hogy épp csinálja… Bármit is csinált. Néha jobb pihentetni a dolgokat, így most is eldöntöm, mielőtt még kinyitnám az ajtót, hogy ha épp elcsípem az ajtaja előtt, akkor megpróbálok beszélni vele; de ha már lekések róla, nem fogok bekopogni.
Beau izgatottan szalad ki a lábam mellett, hogy jól körbeszaglássza elveszettnek hitt barátját. A szívem nagyot dobban, de nem tudom, pontosan miért; hogy örülök-e, vagy megijedtem. – Hej, min kær… Váltóruha nélkül csak takarítani engednek a színházban? – dőlök neki az ajtófélfának félmosollyal. Nem tudom eldönteni, mennyire van viccvevős hangulatában. – Ne haragudj, Jan. Seggfej voltam. Mármint, ha szeretnél haragudhatsz… De azért odaadnám a ruháidat, hogy ne kelljen holnap is Hamupipőkét játszanod. És ha esetleg az agyadba szállt a tisztítószer, még azt is meg merném kérdezni, hajlandó vagy-e ma beszélni velem. Bent.

Ne akarjam ellopni a munkáját, tehát ne kérdezzek. De miért ne kérdezzek? Miért bűn az, ha kíváncsi vagyok, ha szeretném tudni és segíteni neki? És még a nőkre mondják, hogy nem lehet őket megérteni.Azt hiszem az én szándékaim elég világosak és tiszták ahhoz,hogy ő is lássa és megértse őket. Azt hiszem teszi is, de van ott egy nagy DE, ami miatt falat húzott és nem akar beengedni. De tehetetlenül állni és nézni, erre nem vagyok képes. A szégyen a futás de hasznos elv pedig jelenleg jobb. Már csak a kérdéséből adódóan is. Épp csak egy "ugye" kellett volna még az elejére. Szóval levettem én, hogy nincs rám szüksége. És még ha fájó szívvel is kellett kisétálnom az ajtón, szükséges volt. Ahogy a hazugság is. Bár valószínűleg tisztában volt vele, hogy hazudok. De nem számít. Most nem.És magamra nézve még így is fest jobban,így megkíméltem attól,hogy esetlegesen elküldjön.
Tényleg gondoltam a színházra, de mivel nála hagytam a ruháimat, inkább elengedtem. Meg persze előre látom Astor önelégült arckifejezését azt illetően, hogy már megint oda menekülök amikor problémáim vannak. Maradt hát a régi otthon. Apa úgysincs ott, ellenben minden más, minden ami emlék, ami a miénk az igen. Igazából örömmel tartom rendben a házat ahol felnőttünk és ahol még nem gondoltam azt, hogy milyen fokokon kell felerőlködnöm magam a hőn áhított felnőtt létben. Mondjuk azon még apa is mosolyogna, hogy a takarításba menekülök. Meglehet, hogy gyáva vagyok. Vagy egyszerűen túlságosan félek attól, hogy hova fajulna. Mit mondana. Én mit mondanék. Egyszer már végigcsináltam így hónapokat, hogy egy légtérben éltem valakivel aki fontos volt számomra, de nem beszéltünk. Egyáltalán nem. És Andreassal nem akarom ezt megélni.
Mire tisztának ítélem a házat már jócskán beesteledik, szóval kihasználva a buszok tömegét én is hazamegyek. Legalább fizikailag érzem, hogy csináltam valamit, még ha lelkiekben egy darab szarhoz is vagyok hasonlatos. A Madame ajtaja előtt olyan halkan megyek el amennyire csak lehet, most végképp nincs szükségem sem kommentárra, hogy mégis hány órakor nyitogatom én a bejárati ajtót, sem fejmosásra, hogy rendes lány nem mászkál az utcán éjjel egyedül. Majdnem Andreas ajtajához sétálok. Olyan erős a kényszer, hogy le is lassítok. De nem szabad. Láttam, hogy keresett, de mit mondhattam volna neki? Hogy most nem érek rá, mert épp próbálom őt feldolgozni? Hülye vagyok. Mire beillesztem a kulcsom a zárba, már hallom is Beau tappancsainak kopogását. Mosolyogva simogatom meg. Nehogy azt higgye, hogy elárultam. Bár valószínűleg azt hiszi. Mély levegővel fogadom be a gazdája hangját és meg is fordulok.
- Nem voltam a színházban. - nézek rá, az a félmosoly pedig úgy csendül lelki szemeimnek, mint egy drága édes dallam. Valahol, a rossz kedv és az indulat alatt ott kell lennie annak a férfinak akit megismertem. Seggfej volt. Na, ez legalább egy reális önmeglátás. Lemásolom a testtartást egy ajtóval arrébb. - Ez igazán kedves tőled. - felelem nyugodt hangon, bár a cinizmus azért még az én fülemnek is kihallatszik. Istenem, nem akarok én lenni a bunkó. Hátat fordítok és kinyitom az ajtót. - Fáradj beljebb. - sétálok be a lakásomba, lévén nem tudom pontosan, hogy mit sajnál, ahogy azt sem, hogy mit akar mondani. A ruháim visszaadása pedig fémjelzi azt, hogy ma éjjel nem alszunk együtt. Nem tőle fogok reggel dolgozni menni. Nem fog reggelit sem belém diktálni a maga imádnivaló módján. Lerakom a cuccomat és felülök az egyik bárszékre. Milyen különös, utoljára Joanne-t invitáltam be ugyanígy.
- Mondjuk, hogy az agyamra ment a tisztítószer és meghallgatlak. - támasztom meg az állam a tenyereimen, hiába harsogja az agyam azt, hogy ennek nem így kellene lennie. Mégis ez van. Mindig azzal dolgozunk, amink van. - Ha gondolod, azért még leülhetsz. - nézek rá végül, lévén nem tudok máshová nézni. Követeli magának a figyelmemet, akkor is ha nem mondja ki. És csak magamban kérem a fél világot, hogy ne azzal kezdje, hogy jó volt velem, de itt a vége, de maradjunk jóban. Akkor kifutok a világból. Kétszer is.

Hold on tight a little longer

pour Janine

Nem számítok ujjongásra, örömre, de még csak arra sem, hogy megjátszaná, nem esett neki rosszul, hogy tulajdonképpen elüldöztem. Barom egy dolog, de csak azután jutott eszembe, hogy tulajdonképpen ő egészen hasonlót élt már át nem is olyan régen, miután egyedül maradtam, és nem maradt ránc a ruhákon, amiket ki tudnék simítani. Kár, hogy az élet ráncai ennél sokkal makrancosabbak, és sosem tanultam meg vasalni; általában csak próbálkoztam valami hülyeséggel, aztán egy másikkal, és ha  nem jött össze, ott hagytam. Van persze, amiért megéri küzdeni, és Jant egyértelműen eszem ágában sem volt ott hagyni.
Valahogy mégis fáj, hogy nem is mosolyog. Nem is tudom, láttam-e már valaha anélkül… Talán csak akkor, az IKEAban. Az ex-férje miatt. – Beau, befelé – szólok ebemnek, aki ugyan nem igazán érti, miért küldöm most el, és látszik rajta, hogy legszívesebben még ott maradna, ám huzavona nélkül engedelmeskedik a parancsnak, és csak akkor tesz előre egy tétova lépést, mikor felveszem a kisszekrényről a táskát, majd becsukom az ajtót. Bármennyire is csábító, hogy villámhárítóként szolgáljon, amennyiben bármi történik, vagy hogy a cukiságával próbáljam jobb kedvre deríteni Janine-t, nem volna helyes kihasználni őt.
– Tényleg meg kéne már építenem azt a szekrényt – jegyzem meg, leginkább magamnak, ahogy a kezébe adom a táskáját. Nem azért, mert rendetlenség volna, igazából nem nézek túlzottan körül, ambivalens vagyok a környezet iránt, ahhoz túlzottan lefoglal, hogy Janine testbeszédéből próbáljam megállapítani, mennyire haragszik. Haragszik egyáltalán? Nem vagyok benne biztos. Mindenesetre, egyszerűen eszembe jut a szekrény, amit még annak idején ígértem neki; nem nagyon voltam nála, mióta összejöttünk. Nálam kényelmesebb, Beau miatt is. – Köszönöm – mondom, beljebb lépve annál a néhány méternél, amit megtettem addig. Végül némi tűnődés után vele szemben ülök le; néhány nő esetében talán félni kéne bizonyos ütlegtől vagy dobálózástól, de Janine nem ilyen. És kezdem azt hinni, hogy nem is igazán haragszik, hanem… szomorú. Vagy csalódott. Ami még rosszabb. – Szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy viselkedtem. Nem ellened szólt, nem te okoztad, és nincs rá értelmes mentségem. Egyszerűen te voltál közel, és épp ezért csak még meggondolatlanabb volt tőlem. Sajnálom. – A kezéért nyúlok a konyhapult felett, hogy ha engedi, megnyugtatónak szánt, apró mozdulatokkal cirógassam a kézfejét. Hogy az ő megnyugtatására, vagy az enyémre, azt nem tudom. – Gondolom, rájöttél, hogy nem a munkáról van szó. Vagyis, az csak egy lényegtelen részlete… – Ahhoz képest, mennyi időm volt átgondolni, hogy mit mondjak, nem igazán tudom. Nagyot sóhajtok, és a plafonra nézek, mintha onnan várnám a választ. – Történt valami… Amikor Svájcban voltál. Pontosabban nem akkor történt, még sokkal, sokkal régebben, csak most szembesítettek a következményeivel. És még nem igazán tudom, mit kezdjek vele. De fontos lenne rájönnöm. – Visszanézek rá, nem akarom, hogy azt higgye, kerülöm a tekintetét, bár valóban nem egyszerű. Szinte ijesztő, hogy ennyire levert; pláne, hogy miattam. Ha engedi, közelebb húzom a kezét, hogy csókot nyomjak rá. – Nem arról van szó, hogy ne akarnám elmondani, egyszerűen… nem tudom. Még. Amíg magamban nem raktam össze, nem találom a szavakat számodra sem. Van ennek értelme? Nem sok, mi? – nevetek fel a saját nyomoromon. – De el szeretném mondani. És el is fogom, ha adsz esélyt rá, ha nem lesz eleged belőlem. Ami, attól tartok, ebben az ütemben tényleg nem biztos.
Összevonom a szemöldököm. Nem tudom, jobb lenne-e, ha most oda tudnám húzni magamhoz és megölelni, hagyná-e egyáltalán, vagy csak rontana a helyzeten? – Nem akarlak bántani, min kaer, sem most, sem később, de lehet, hogy pont ezzel foglak. Szeretnéd, ha… Nem tudom. Jobbnak gondolod, ha egy kicsit… visszavennénk? – kérdem némi bizonytalansággal; lehet, hogy nem ez a megfelelő szó, de nem jut eszembe másik. Összekulcsolom az ujjaim az övével. – Imádom, hogy ott vagy velem, és régóta nem voltam boldogabb, mint mikor melletted ébredtem reggel. Most viszont kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam, a gondolataim, és attól tartok, ez nem lesz szép látvány. Aztán elmondom neked. Ígérem.

Hirtelen nehéz vele úgy egy légtérben lennem, hogy magam sem tudom mire számítsak. És ez nem az a fajta izgalom, ami belülről jóérzéssel bizserget végig. Ez az a fajta, amitől nehezen nyelsz és nagyot, mert nem tudod mi fog történni a következő pillanatban. Bántani fog, vagy te bántod majd őt? Egymást bántjátok meg? Most haragszom, nem akarom, hogy beszéljen, mégis mindennél jobban szeretném ha tudná, hogy hozzám bármivel fordulhat. Akkor is, ha nem tudok rajta segíteni sehogy. Most még Beau jelenléte sem enyhíti a hangulatot. Nem tudom mit tegyek. Mit mondjak. Vagy, hogy ő mit akar nekem mondani. Elveszem a táskámat és lerakom valahová, úgysincs fix helye. - Ha te mondod.. - most aztán végképp nem tudok szekrényekre gondolni, felőlem a ruháim jelenleg lehetnének négy dobozban a földre pakolva. Egyébként sem sokat vagyok itthon. Mostanában főleg.
Ültömben viszont már képes vagyok meg is szólalni. Tudom, hogy meg fogom hallgatni, mondjon bármit is. Mert meg akarom hallgatni. Óvatos tekintettel figyelem és szeretném megmondani, hogy hagyjuk, csak öleljen meg és rebegjük el a minden rendben van sallangot.Bújjon velem a takaró alá, nézzünk meg egy filmet. Bármit. Mindegy mit. Focit is néznék vele. Csak ne legyen baj. A bocsánatkérés viszont. Őszinte. És megnyugtató kellene, hogy legyen. Valahogy mégsem vagyok nyugodt. Mert nem lesz itt ma sem meccs, sem tv. - Nem haragszom rád. - ezt őszintén mondom, mert nem haragudtam eddig sem. Rosszul esett? Igen. Megbántódtam? Igen. De haragudni? Nem. Kezének melege jól esik. Szeretem ha megérint. Bárhol. Legyen szó arról, hogy a hajam végét tekergeti és nem tudatosan, vagy most, mikor ujjbegyei a kézfejem simítják. Mindegy, amíg teszi. Amíg képes velem ilyen irányú kontaktot teremteni. - Megijesztesz. - nézek rá nyílt tekintettel - De ugye nem vagy beteg vagy valami ilyesmi? - kérdezem óvatosan, mert anyánál láttam, mit tesz egy betegség. Valami, amit nem tudsz legyőzni. Ami apránként fal fel és emészt el a szeretteid és a saját szemed láttára. És ha valami ilyen van én meg hisztit csináltam belőle, hát...elsüllyedek. Rögvest. - Andreas, kérlek.. - találok rá a hangomra, szabad kezemmel haját simítva - Rébuszokban beszélsz és már mindenre gondolok. Mindenre ami rossz. - megrázom a fejem, tényleg nem értem. Tényleg nem tudom. Viszont őszinte meglepettséggel nézek rá. Visszavennénk? Úgy érti szüneteljünk? - Engem csak azzal bántasz, hogy falat húztál. Olyat, amin nem tudok átlépni, mert nem engeded. Persze, elmondod. Majd. De nem tudok úgy csinálni, mintha ez a "majd" és ez a "valami" nem lenne itt. Olyan lenne, mintha megjátszanánk, hogy minden rendben van. Pedig nem. - kihúzom a kezem az övéből, hogy felállhassak. Járkálhassak és nyerjek valami kósza gondolatot az égből. Mert nem tudom erre mit mondhatnék. Idő. Időt szeretne. Bármiről is legyen szó, időt szeretne. És nekem ezt meg kell adnom. Mindegy, mennyire nehéz, vagy mennyire szeretném fejben másképpen. Végül megállok és idiótán, szánalmasan nézek rá a szoba közepéről. Miért ilyen nehéz mindig? - Szóval szünetet kérsz. - motyogom az orrom alatt sóhajtva - Én adok neked időt. Svájc után is adtam volna, ha elmondod az igazat. De azt hiszem..mindkettőnknek jobb lenne, ha addig nem találkoznánk. Nem tudok úgy veled lenni, hogy közben máshol jársz, máson őrlöd magad. Sajnálom. - hajtom le a fejem, mert tényleg sajnálom. És lehet, hogy szemét vagyok, hogy ezzel nem segítek. De hiszem, hogy ez mindkettőnk érdeke. - Én itt leszek, amikor úgy érzed rendben vagy. - nézek rá újra és ezt viszont komolyan mondom. Még ha máris visszaszívnám, miatta, magam miatt, a kutya miatt, az otthona miatt ahol jó együtt lenni, minden miatt. De nem tehetem. Nem tudok neki segíteni ha ott vagyok, talán így lesz könnyebb. Ha nem vagyok ott.

Hold on tight a little longer

pour Janine

Vannak tippjem, hogy miket feltételezhet; az előttem lévő kapcsolata után, az első, ami eszembe jutna, az a megcsalás. Az viszont eszembe sem jutott, amire rákérdez. – Hogy mi? Beteg… Nem, nem vagyok beteg. – Egyéb körülmények között valószínűleg megkönnyebbült nevetést is hallatnék; ezt valahol aggodalomnak veszem, és valahol eszembe jut, hogy mekkora feneket kerítek valaminek, amit talán tényleg lehetne egyszerűbben is intézni, gyorsabban, mások megbántása nélkül.
Ám nekem nem jut eszembe.
– Ez nem… Nem kifejezetten, feltétlenül rossz, csak… nagy. – Azt mégsem mondhatom, hogy egészen biztos vagyok benne, az meg sem fordult a fejében, amiről valójában szó van, mert a végén teljesen bepánikolna. Egyáltalán nem akarom, hogy aggódjon, hogy Ő dédelgessen önmarcangoló gondolatokat a mellkasában, hogy azt higgye, vele van a baj, vagy velünk. Megijeszteni pedig pláne nem akarom; ám úgy tűnik, ez is sikerült, az pedig lényegtelen, mennyire volt direkt. Figyelmeztet, hogy nem érti, és tudom, hogy nem érti, hogy idegesítő, de képtelen vagyok máshogy mondani egyelőre. Lelketlen gyökérnek fog tartani, ha azt mondom, nem akarok belefolyni az életükbe? Utálni fog, ha azt mondom, mégis szeretném? Azt fogja hinni, hogy Joanne miatt van, hogy végre ott van, amire évekig vártam, egy család? Még gondolatként is nevetségesen hangzik; a vér nem befolyásol semmit, csak az akarás, régi lecke ez. A gond az, hogy nem tudom, én akarom-e, hogy ők akarják-e… Egyre csak görgetem magam előtt a megoldandó kérdések sárgombócát, és egyszer csak arra ébredek majd, hogy agyonnyom; s hiába tudom mindezt, egyre csak gurítom tovább.
Einstein szerint őrület az, ha tudjuk, mi lesz az eredmény, mégis újra meg újra nekifutunk. A neurológusoknak persze ennél kicsit bonyolultabb képletük van, de őrült-e az, aki logikusan reagál egy őrült világra?
Az őrület sem kifogás azonban a seggfejségre. Arra, hogy bántunk valakit, aki sokat jelent nekünk.
Nem hiszem, hogy egyhamar el tudom majd felejteni azt a tekintetet, mikor a visszavevésről beszélek. Már abban a pillanatban megbánom, mert tudom, hogy olyan láncreakciót indítottam el, aminek a vége nagyon, nagyon nem fog tetszeni, de nincs visszaút. – Nem is kérem, hogy megjátszd… – folytatnám még, de őszintén meglep azzal, hogy elhúzza a kezét, hogy feláll, hogy elmegy tőlem. A szituáció magában hordozta a legjobb és a legrosszabb eshetőségeket is, ami a végkimenetelt illeti; még nem vagyok biztos benne, a realista vagy a pesszimista véshetné a nap végén személyes naplója margójára: „én megmondtam”. Kiolvashatatlan arckifejezéssel figyelem, ahogy lépked, és a helyzet komoly súlya ellenére sem tudom megállni, hogy ne szenteljek néhány pillantást a lábainak.
– Olyasmi, de… – sóhajtom, és inkább hagyom, hogy befejezze, amit ő kezdett el mondani. Kettőnk közül Ő az, aki ok nélkül érzi rosszul magát, aki azért szenved, mert a másik hülye. Bárhogy is értelmezi a megoldást, bármit is szeretne, megkapja. Valószínűleg az első pillantásától kezdve érezhettem volna, hogy keserédes konklúzióra jutunk, mégis csontig hatol az a jeges marok a mellkasomban. Oktalanul és jogtalanul. Elvégre, a kérése teljesen jogos, amit mond, az logikus, és az én racionális felem is a mikrofonhoz jut végre; elvégre, tudta, hogy ez lesz. Miért is ne ez lenne? Mert a kényelmesebbik, banálisan egyszerű és szándéktalanul önző felem úgy érezte, lehetne ez máshogy? Ott pihent gondolataim között az idea, hogy talán folytathatjuk csak úgy, elmehetek érte munka után, ihatunk egy kávét, mehetünk randira, mint az átlagos párok egy hónap után; és Ő majd nem kérdez, én pedig nem leszek mérges. Bolond tévképzet.
Egy kis ideig (néhány másodperc, remélem) szótlanul, lassan bólogatva ülök. Aztán felnézek rá – Rendben –, azt mondom, és felállok, még a széket is visszatolom a helyére, megszokásból. Nem az ajtóhoz megyek, és remélem, hogy ő sem akar rögtön kitolni rajta, hogy a vasfüggöny már most életbe lépjen. Hozzá lépek oda; hogy megöleljem, hogy szorosan magamhoz húzzam, egy jó ideig utoljára. – Tényleg sajnálom, Jan, az egészet – mormolom a hajába, egyik kezem a derekát öleli át, a másik a gerince mentén simít végig, és újra itt a gondolat, vagy inkább a tudat, hogy milyen puha és meleg a bőre a pulóver alatt, hogy milyen kellemes érzés újra meg újra végigsimogatni… De nem lehet. – Most már nem szívhatom vissza, hogy inkább most azonnal elmondom, ugye? – Gyenge vicc, inkább nem kellene próbálkoznom vele, mégis elhajolok tőle egy kissé, hogy mosolyogva nézhessek a szemébe. – Mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megoldjam a dolgot, és megint együtt lehessünk. Nem tudom, talán szabadságot kellene kivennem… Mmm. Az lesz. És a te szabadságoddal mi lesz? Megkaptad, ugye? – Amikor még ment, hogy úgy tegyek, minden rendben van; amikor egészen máshogy hazudtam, akkor azt hittem, az lesz a jó megoldás, hogy addig fél lábbal is kibírom, és akkor majd elmondom neki, ha kirándulunk, valahol, ahol nyugodt, és nem vesz körbe a mindennapi élet monotonitása. Lehet, említette már, hogy megkapta, de egyszerűen kiment a fejemből. – Mit szólsz ahhoz… Hogy ha addigra úgy érzem, leülepedett a dolog, mégiscsak elmennénk? Ez nem egy feltétlen ígéret, de… Él még a lehetőség? Szeretnél eljönni velem? Én szeretném, ha eljönnél. Nagyon. – Azt sem szeretném, hogy most elmenjen, de az más kérdés; és olyan, amivel nem akarom a lelkét nehezíteni. Bármi legyen is a válasza, elfogadom; ahogy a következő kérdésemre is, amit aközben teszek fel, hogy a füle mögé tűrök egy hajtincset. – Mit gondolsz, megcsókolhatlak még, vagy az már felrúgja a szünet szabályait?

Megnyugszom, elsöprő erővel nyugszom meg. Nem beteg. Jó, jó rendben, ez jó hír. Ennél rosszabbat nem hinném, hogy tudna nekem mondani. Vagyis remélem. Még ebben benne van, hogy talán.. - Akkor felajánlottak egy visszautasíthatatlan munkát, a világ legjobb fizetésével egy másik kontinensen? - talán ez, hogy menne. De mégsem menne. Ez elég gondolati kört adhatna. Erről viszont miért nem beszélne? Világos, mert magának kellene eldöntenie, legyen bármiről is szó. Először mindig magának, magáról. Én mint olyan, csak másodlagos szereplője vagyok a történetnek, hiába imádok vele lenni, hiába fontos nekem. Felvonom a szemöldököm. - Jó, akkor legalább abból a szempontból nyugodt lehetek, hogy az életed nincs veszélyben, nincs betegséged sem. Oké, ez már...jobb forgatókönyvnek ígérkezik. - bólintok, mintegy önmagamnak szánt megerősítés. Akkor ez emberi dolog lesz, valami az életében. Valami, valaki, egy történés, egy információ ami változást hozott, vagy hozhat. Hisz nagyon régen kezdődött. Lehet még Dániából ered, lehet már innen. Nem tudom. De legalább egészséges. Igyekszem mindig, de mindig a pozitívumot keresni a történetekben. Most is ezt teszem, de a vegyünk vissza...Talán mégis van annyira súlyos ez a valami. És talán igaza van. Jobb lenne, ha visszavennénk. Addig mindenképp, amíg nem rendezi magában. Mert képtelen vagyok ilyen napokat végigcsinálni. Ha ismerném a bajt, talán tudnék megértőbb lenni. Mennyi talán, mennyire sok! - Nem is tudnám. - rázom meg a fejem és noha rossz, hogy megszakad közöttünk a kontakt, de..most ez következik nem? A szünet. Az, hogy elrendezi magában és ha készen áll, akkor beavat. Itt leszek és megvárom. Hiszen már olyan szinten része a mindennapjaimnak, hogy a gondolataim nagyon is gyakran kalandoznak körülötte. Már várom, hogy lássam munka után. Vagy, hogy üzenhessek neki nap közben. És most fáj, rettentően fáj, hogy el kell engednem. De ha van jövőnk, akkor annak érdekében muszáj. Még ha rossz is. Egy kis hang, mégis azt súgja, hogy ne mondjon erre igent. Ne engedje be a szünetet. Ne engedje, hogy ne találkozzunk. De tudom, hogy igent fog mondani, ahogy én jogosan érveltem. Összetörik a szívem amikor feláll. Csak, még ne menjen el. Még egy kicsit ne. Még nem állok rá készen..
Mély, jóleső sóhajjal olvadok bele az ölelésébe, s ölelem én is, szívom magamba az illatát, a melegét. Nem akarom elengedni. Nem fair. Még fél évig semmi szarnak nem kellett volna jönnie. - Én is sajnálom. - hajtom a fejem a mellkasára, lapockáját simogatva. - Ne vicceld el. - mormogom, pedig egyébként szeretném ha mégis leültetne és mesélni kezdene. Akkor ez az egész ami kilátásban van nem történne meg. Felnézek rá, mosolya miatt pedig sajog a lelkem. Olyan magával ragadó ha mosolyog. Olyan nagyon.. - Csak kérlek, ne csinálj semmi őrültséget. - nézek rá különös tekintettel - Igen, kivettem. Még Svájcban összevesztem az ügyön a főnökömmel. Miért? - ez némi, nem is tudom, balga reményre ad okot, míg tenyerem derekára siklik, be a pulóvere alá. Sajnálom, de hozzá kell érnem. Egy kicsit. És mert nem akarom elengedni őt. - Menjünk el a túrára? - ejtem ki száradó torokkal, mert jesszus, az azt jelentené, hogy..rendben leszünk. Hogy ő is rendben lesz. - Ha készen állsz addigra és rendben leszel.. - lágy mosollyal nézek fel rá - Tudod, hogy nem mondok neked nemet. És persze, hogy szeretnék elmenni veled. - mondom őszintén és mélyen bízom abban, hogy addigra..megoldja. A mosolyom felragyog. Neki. A férfinak szólóan, akit imádok. - Még nem lépett érvénybe a szünet, hisz..nem hagytad el a lakást. - emelkedek fel és átölelve a nyakát megcsókolom én. Nem sietve, hanem ráérősen. Hisz egy ideig ez most nem fog megtörténni. És olyan finom, olyan mennyei, hogy szeretném ha inkább reggelig nem tartanánk szünetet, hanem bemennénk a hálóba. Elköszönni. Hogy kibírjam nélküle. - Fontos vagy nekem Dr. Jess. - súgom az ajkaira - Találj magadra. - csókolom meg még egyszer.

Hold on tight a little longer

pour Janine

– Nem, nincs. És másik kontinensre sem kell mennem – csóválom meg a fejem; a végtelenségig találgathatna, mégse jönne rá, és ez így van rendjén. Nem akarom közölni sem ezt vele, hogy felesleges ezen agyalnia, mert tudom, nem olyasféle türelmetlenség mondatja vele ki a kérdéseket; izgatottság, csak nem a jóféle. Azon túl, hogy a beszélgetés maga, témáját tekintve, nem kellemes, jól esik tudni, hogy aggódik értem és félt, ezzel párhuzamosan pedig sajnálom, amiért ennyi régi sebet is felszakíthatok vele, hogy ha csak pár percig is, de ebben vagy abban a hitben hagyom élni, hogy talán újra megtörténik vele a kimondhatatlan. Szeretném magamhoz ölelni és csak úgy tartani, beszívni az illatát és közel tudni magamhoz, még az sem érdekelne, hogy mondjuk este olyan hideg a talpa, amit hozzám nyom, mint valami jégcsap. Szeretném elmondani is neki, mert nem azért kérdezgeti, hogy tudja, hogy információbirtokos lehessen, hanem hogy segíthessen.
Sajnos nem tudom, ezen hogy tudna segíteni, azon kívül, hogy nem szakít velem azonnal, mondván, egy hónapnyi kapcsolat után ez neki sok. Bár logikailag nem lenne meglepő fordulat, a személyiségét ismerve mégsem tudnám elképzelni róla. Egy hónap vagy sem, sokkal többnek érződött, és tudom, mindegy, mennyire rossz most abba belegondolni, hogy hetekig nem találkozunk, sokkal nyomasztóbb lesz, mikor valóban ott leszek, és először döbbenek rá, mennyire szerves része is volt a mindennapjaimnak. Mindenki arra vágyik, hogy szeressék, lényegében mindent ezért csinálunk, így mikor hirtelen megint a szeretet nélkül maradunk… Akkor születnek a veszélyes gondolatok.
Még szerencse, hogy akad valaki, aki figyelmeztet, hamár az elmúlt negyvenkét év nem volt elég. – A kapuzárási pánikomat majd másik időpontra igyekszem halasztani – bólintok, egyre valódibbá váló mosollyal; már nem csak azért csinálom, hogy Ő ne tűnjön olyan veszettül szomorúnak. Azt pedig majd egy másik időpontban kérdezem meg tőle, miféle rémképek jártak ilyenkor a fejében, hogy kifejezetten felhívta a figyelmem testi épségem megtartsására. Az mindenesetre határozottan pozitív, hogy nem hőköl hátra megvetően az ajánlatra, ahogy az is, hogy megérzem tenyerének melegét fedetlen bőrömön. Valószínűleg őt sem zavarnám, ha ugyanígy cselekednék, de visszafogom magam; könnyen meglehet, megrészegítene, és többet akarnék.
Mosolyog.
– Ha nem lennék rendben, még mindig van jól megérdemelt szabadságod. Elmehetnél azzal a barátnőddel.. Hogy is hívják? Anna? Olyan, tudod… női dolgokat csinálni. Valami a hajatokkal meg sárral meg a körmötökkel… Nem sokat figyeltem a nővéreimre. – És ezt most nem viccből mondom. Amint hasonló dolgokról kezdenek el beszélni nekem, az agyam egyszerűen kikapcsol, és csak annyit hallok belőlük, mint egy régi hűtő duruzsolásából. – Persze, minden tiszteletem az övé és a pocaklakójáé, de… Azért mégis igyekszem majd Én ellopni téged akkorra – ígérem, és bár magamra parancsolok, mégis beletúrok a hajába, újabb adag Janine-parfümfelhőt pöffentve a levegőbe. Hiányozni fog többek között ez a része is. De csak néhány hét; a kirándulásig kettő, majdnem kereken. Annyi idő alatt összeszedem magam, muszáj lesz. Talán meglátogathatnám Sanne-t…
A csók majdnem olyan keserédes, mint az utolsó, mielőtt megkezdődött volna a beszállás a gépére. Akkor is tudtam, hogy két hétig nem látom, és még ha a jelenlegi helyzet kicsit más is, ez némi reményt ad. Ha nem is adna, az sem számítana jelenleg, csak ajkai kínzóan lassú mozgása az enyéim ellen, némán beszélve meg, amire nincs szó. Megdöbbent, eddig mennyire nem tűnt fel, mennyire szeretek csókolózni Vele; azt, hogy ilyen közel van hozzám, a lélegzetvételeit érezni a bőrömön. Ez lehet az elválás szentimentalizmusa, még ha nem is végleges. Nem az. – Du har et godt hjerte… Te is nekem, min kaer. És a büdös életben nem fogsz megszabadulni tőlem – nyomok széles mosollyal az orra hegyére egy csókot. Valamelyikünknek meg kell szabnia a fizikai határt annak, amit szavakkal kiadtunk; még ha tulajdonképpen én is voltam az, aki kezdeményezte ezt a szabályszegést.  – Farvel, smukke! – szorítom meg még a kezét, mielőtt kiengedném magam a lakásból; egyszerűbb, ha nem rendezünk nagy búcsúzkodós jelenetet, ami már csak azért sem lenne egyszerű, mert szemben lakom. A tudat, hogy ott lesz szemben, mindegy, mi történik, egyszerre mindent megkönnyít, és borzasztóan összezavar.
De két hét… Annyi idő alatt kitalálok valamit. Muszáj lesz, különben megőrülök.